Jánosa Lajos

díszlettervező, festőművész (Budapest, 1931. március 11.)

    Négyéves koromban sínpiszkáló akartam lenni, hatban csillagász.
    Gyerekkorom, mely nem volt felhőtlen – szüleim elváltak, internátusokba kerültem – tizenhárom éves koromban véget ért: bombázás, ostrom, bujkálás, félelem, bújtatás, féltés, éhezés.
    A gimnáziumot három helyen végeztem, a nyarakat tanyai munkákkal töltöttem, hogy megkeressem a tanévre való élelmet, melyet hosszú lista szerint be kellett szolgáltatni az internátusba. Tehénlegeltetés közben megterveztem kockás irkában a magam öt magyar holdas parasztgazdaságát vetésforgóval, gazdasági épülettel, egy lóval, két tehénnel, néhány malaccal és sok baromfival.
    Később a tarlón és az iskolapadban is verseket írtam. Egyszer bevittem néhányat a Kortárs szerkesztőségébe, Kassák azt mondta, két hét múlva menjek a válaszért – nem mentem be soha többé…
    Latin- és matematikaórákon az utolsó padban elolvastam a világirodalom hozzáférhető részét, de a pályaválasztásban a családi hagyomány győzött: apám, anyám, nagybátyám, unokatestvérem festőművész volt.

William Shakespeare: Téli rege

    Engem nem vettek fel a főiskolára. Először úgy éreztem, összedőlt a világ (már másodszor), aztán beiratkoztam a nyomdásziskolába, melyet ideiglenesnek tekintettem, mint a kisparaszti gazdálkodást vagy a költészetet, s valóban, két év múlva az Iparművészeti Főiskola színpad szakára kerültem, hogy ideiglenesen a díszlettervezéssel foglalkozzam, hiszen akkor már régész akartam lenni. (A nyomdában hieroglifákat fejtettem, amíg ment a pigmentmásoló gép.)
    Miért lett ez mégis végleges? Azért-e mert váratlanul sikereket arattam a Madách Színházban? Tervezhettem néhány olyan díszletet – A vágy villamosa, III. Richard, IV. Henrik király –, amelyeket magam is jónak tartottam, két főiskolán is taníthattam igen fiatalon, vagy azért-e, mert nyugtalanságom, a véglegességtől való félelmem áttevődött a magánéletre? Házasságok, válások.
    Az biztos, hogy bár lehorgonyoztam a színház vizein, nosztalgiám a festészet iránt, egy olyan művészet iránt, amelyben mindent én döntök el, és nem kell kiszolgálnom az írót, a rendezőt, a színpadtechnikát és a kivitelezést, végigkísért a pályán.
    A pálya. A sikerek és külső jelei, a kitüntetések (Jászai Mari-díj, érdemes művész kitüntetés) sajnos nem álltak arányban a kudarcokkal, a küzdelemmel, a megaláztatással, az intrikával. Őszintén nem bánom, hogy befejeződött, és nem is akarnám újrakezdeni, de hogy ez a negyvenöt éves korszak is ideiglenessé váljon, még élnem kellene tíz-húsz évet.
    Az új korszak a gyerekeké, az unokáké, a házé, a kerté. A nosztalgiáé. Na, egyelőre még mindig nem a festészeté, hanem ideiglenesen a zenéé. Én már persze nem leszek zenész. Kamaszkoromban nem volt pénz a taníttatásomra, nem volt zongoránk sem. Egy papírra nyomtatott klaviatúrát nyomkodtam és némán gyakoroltam, tanultam a kottaolvasást. Kisebbik lányom, akit járni tanítottam, az első lépéseket a zenében is az én segítségemmel tette. Most csellistának készül, átadhatom neki lemezeimet, partitúráimat, cserében zenével vesz engem körül. Tizennyolc éves, játssza, akiket én szeretek: Bachot, Bartókot és a kortárs zenét. (Aztán, ha kirepül az életbe, talán festeni fogok.) Utolsó díszletem a két utolsó korszakomat köti össze: Bach hat csellópartitájához készült a Televízióban.
    Szívesen emlékszem néhány barátra, munkatársra, tanárra, rendezőre, akiket jó volt ismerni, hogy csak azokat soroljam, akik már nem élnek: rajzolni, festeni nyomdászkoromban Graber Margittól tanultam, a főiskolán Miháltz Páltól. Tanársegédje lehettem Nádasdy Kálmánnak, taníthattam Kaesz Gyula igazgatása alatt, Várkonyi Zoltán rendezett engem, és munka közben finom whiskyt ittunk. Vámos Lászlóval rengeteget dolgoztunk együtt, néha szinte összeköltöztünk, ismertük egymás gondját-baját. Szoros barátság fűzött a Zürichbe disszidált avantgárd festőhöz, Frey Krisztiánhoz és Román Istvánhoz, akinek irodalomkritikáit hosszú ideig csak a Szabad Európa hangján hallhattam.
    Először kellett volna említeni anyámat, aki egyedül nevelt, és akinek nemrégen még kilencven gyertyával díszített tortát ajándékozhattam a születésnapjára.
    Az élők pedig éljenek, hogy emlékezhessenek rám.