Hálaadó típus vagyok. Majdnem elégedett. Amikor nem egészen, annak is csak én vagyok az oka. Hevült önfeledtséggel a Fényt szerettem tán legbolondabbul! Szinte Napimádóvá váltam már a kezdet kezdetén, szeretett szülőfalum gyermekkori édenkertjében: Kunágotán. Valamiképpen ösztönösen tapasztalt élményeim nyomán született meteoropatának is tekinthetem magam… Imádattal vártam a Természet elemi erejű kitöréseit, mint a nyári zivatarok csattogó villámvillanásait, amit megelőzött a sejtető homályból komoran besötétülő ég – ekkor az utakon megiramodott a felkavart por, mintha a világ végéig kellene rohannia, s fitogtató erejével ránk zúdult az özönlő felhőszakadás. Gyerekkorom óta a Teremtett Világ lenyűgöző csodáinak szerelmese vagyok. De az orosházi templom harangszava is ugyanúgy megszólított, az orgonaszó fenséges hangjaitól megbódulva szinte közvetlenül Isten színe előtt éreztem magam, s a prédikátori szavakat ámulattal és égbe vágyó lelkülettel hallgattam. Misszionárius, vagy pap-prédikátor szerettem volna lenni! Nem is nagyon lehettem más. Valahogy így érintett meg a sorsom – így szakadt rám a küldetés kényszere is –, áldásként és átokként kaptam majd mindent. Pályakezdőként „ösztönös zeneszerzőként” tartottak nyilván… Remélem, ha marad utánam valami, e szó jelentése tán túllép a fanyalgáson. Pedig tényleg „ösztönös” vagyok. Nemcsak érzékelő megsejtéseimmel, hanem ízig-vérig! Mindezt Békés-Tarhos Élmény-Iskolája végleg belém égette. A Vérnászban nyilván saját rácsaimat feszítette szét az önmagammal is birkózó szenvedélyem… Engedek a teliholdas estjeim szenvedélyeinek, mert sejlésem óta mindig akkor kerülök a legeslegmagasabbra, saját teljességem legvártabb közelségéhez. Kell ennél több? Itt, Sopronban – saját helyemen, saját fészkemben – saját érzéseim mind teljesebb közelségében ez életre szólóan elégnek tűnik. Persze további életem – bármennyi lesz – egyre több tűnődéssel lesz telibb, és a Csendet is itt találja meg önmagában és környezetében. Fejben érlelem gondolataimat és érzéseimet, fejben hordozom bontakozó Hangjaimat. Szeretném egyre szebbnek álmodni őket. Szeretnék magamon túlmutatni! Legjobban: Istenre! s az Örökkévalóságra! S e földi életet is jól megjegyezni! De ezen messze Túl látva!… Soproni-sétáló-könyvecském zsebemben hordom. Újabban MEDITÁCIÓS NAPLÓFÉLÉM-mé vált… Tán egy-két halkszavúbb vallomásomat nem szemérmetlenség megosztanom önökkel – csendesen ballagva a Lövérek fái alatt – hetvenkedések nélkül – haladva, lépkedve a Hetvenedik Év felé.
…summa summarum… Életem summázandó időszakába érkeztem… Immár – ha eddig sem volt illő –, de ezentúl: a fölösleges dolgokon elidőznöm az életem hatástalanítása lenne – annyira, hogy LÉTEM LEGLÉNYEGESEBB DOLGAIBAN VALÓ ELMÉLYÜLÉSEMTŐL PÓTOLHATATLANUL MEGFOSZTANÁM ÖNMAGAM! Nagy Gáspár intelmes sorai csak fokozzák ez irányú felelősségünket – mert valóban: „… MÚLIK A JÖVŐNK…” S egyre bizonyosabb számomra, hogy bizony MINDEN VISSZAHOZHATATLAN! Amivel a Zsoltárok Könyve kezdi sorait, azzal talán nem késő még zárni sem életünket… mert az is lehet még „alkalmas időben való segítségünk…” Íme a Zsoltárok Könyve első fejezetének első két versszaka: „Boldog ember az, a ki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül; – hanem az ÚR TÖRVÉNYÉBEN VAN GYÖNYÖRŰSÉGE, ÉS AZ Ő TÖRVÉNYÉRŐL GONDOLKODIK ÉJJEL ÉS NAPPAL…” Erre a boldogságra szent kötelességünk szert tennünk! Kései napjainkat mi ragyoghatná be ennél szebben és méltóbban?
„A művészet és az erkölcs törvényei azonosak!” (Robert Schumann) Németh László szerint: „A zene a lélek mosdóvize!” Szerinte a zene anyagtalansága zsigereinken át a „vallásos érzületünkre hat”. Eszemben sincs vallásfilozófiai kérdést szítani ezzel!
Nem tudjuk a leganyagtalanabb művészetről, a zenéről, hogy ez mi, de akinek a hátgerincén szalad, annak ez élete más lesz! Azt hiszem, hogy a zene hallgatása közben önmagunkkal kell Találkoznunk! Ha már a templomtól elszoktunk, vagy a barlangoktól… vagy a kiállításoktól önmagunkkal kell Találkoznunk a hangzó Élmény által…
Az emberek lelki egyensúlyának a megteremtésében a Zene jelentősége „állami felelősségű”. Gondoljunk Platón követelményrendszerére!
A produkcióközpontúsággal szemben a zenei nevelés az emberi tartás nemesítését nem hanyagolhatná el az emberi-teljességre törekvő készség-nevelő ideáljával! A tudomány bizonyít, definiál! A művészet érzékeltet! És ez nem kevesebb!
A versben bujdosásról… Ahogy a Költő: VERSBEN BUJDOSÓ vagy sejtelmes Hitének-Titkaiba-merülő, úgy a Festő: tán KÉPBE-BURKOLÓZÓ és lappangó Látomásai közt rejtőzködő, a Muzsikus-sejlésein TITOKZATOS HANGOK zúgnak át és Álmai Égbe röppentik. Elillanó Csodaszarvasűzők vad-szilaját idézi a sűrű rengetegtől sem riadó Elme! Önketrecébe zárt tomboló vadság Fegyelme szelídíti Imává Léte Titkos Elemeit! Az Alkotás szétfeszítő erők átlényegült csodája! Teremtettségünk új Fénykitörése! Az Alkotás Titka: Isten! Az alkotás Szent Csodája: Hitünk bizonyossága! A Világ-Egyetem RENDJE: ROPPANT ERŐ! Szelíd és Pusztító… E rendszert az ember – ha kimozdítja – MAJD MINDIG EGYENSÚLYVESZTÉSÉT OKOZZA… Mert az Isten él és uralkodik örökkön-örökké… Erői az embert földre sújthatják – de a Magasba is emelhetik… Mi az Ő Vezetéke lehetünk… de az ERŐ Ő MAGA!… Versek soraiban: BUJDOSHATUNK. Képek látványaiban: MEGBÚJHATUNK! Hangok áradásában: úszkálhatunk… Mert ÉDENVESZTETT ÉLETÜNK ELŐL EL NEM BÚJHATUNK! Sehová…
Magyarságunk és Hitünk a történelem során nem vált szét… A millennium évében ha visszatekintünk múltunkra: be kell látnunk, hogy megmaradásunk lehetőségét a keresztény Európához való tartozásunk biztosította. Mi az európai műveltséget időben és példás módon magunkba szívtuk. Úgy tudtunk beilleszkedni a nyugati világ gondolkodásmódjába, hogy közben sajátos jellegünket megőriztük. Ezeket az eseményeket azonban megújító erőfeszítések nélkül könnyű elvesztenünk. Semmi sincs magától! Korunk nem figyel erre, és nem is akar megküzdött eredményeink óvására gondolni. Ebben a kérdésben különösen az elszabadult politika lazította meg az összetartó erőink hálóját. Uniós igyekezetünkben jobban kellene figyelnünk legszemélyesebb adottságaink őrzésére. Nem tehetjük kockára megmaradásunkat!
„… SZELLEMISÉGÜNK SATNYULÁSA: LÉLEKRONTÓ!…” „Mindent szabad, de nem minden használ!” – mondja az Ige. – Ez az emberi SZABADSÁGNAK és SZABADOSSÁGNAK „ördögi kísértése”! A baloldaliság békebeli POLGÁRPUKKASZTÓ tevékenysége a MAI IGAZI POLGÁROSODÁSUNK POLGÁRPUKKASZTÁSÁRA nevelte ki „különítményét”. Sajnálatos ez, mert a szellemi kútmérgezés: Lélek-mérgezés. Mi nem „magyarkodunk” és nem „kereszténykedünk”… s én nem „kodálykodom” és nem „istenkedem” – kis i betűvel –, hanem kereszt nagyságú hittel hiszek és az egyik utolsó legnagyobb magyar szentben: Kodály igen is szent szellemében hiszek!… ELEINK BÁTOR HITET VALLÓ HITÉVEL SZÓLHATUNK – mert ezt a SZABADOS világ szemérmetlen és trágár-szólásszabadsága idején is MÉG SAJNÁLATUKRA TÖRVÉNYES ÉLETIDEÁLKÉNT IKTATVA VAGYON! Lelkünk karbantartásához szükségünk van – messze a szórakozáson túl! – a Zene VIGASZTALÓ, MEGTISZTÍTÓ, égbe emelő erejére… az ÖRÖKKÉVALÓSÁG Szent Reményeként.
Az egyházi ünnepek követése a jeles napok igazi mondanivalójának újraélése által a múló időt gazdagabbá tehetné szűkre szabott életünkben. Az ember folytonos megújulások által juthat csak előbbre. Ezeket a megújulásokat persze mindenkinek saját magán kellene kezdenie! A szakrális művek írását nem zeneszerzői penzumoknak tekintettem, hanem egy igeolvasási meditáció alkotómódszerévé vált az idők során. Nem tagadom, hogy a szent gondolatok váltak a legszemélyesebb zeneszerzői megfogalmazásaim alapjává. Az egyházi ünnepek a hívők életében is fokozatosan profanizálódnak. Kár, hogy ez az elvilágiasodás ünnepeinket is megfosztotta lényegi és belső tartalmától. Jézus példázatai nemcsak szép, megható történetek, hanem követni való szent példák is! Ezeknek megfejtését lustaság csak az egyház papjaitól várni! Minden egyén saját belső kiművelésének személyes igénye lehetne a hitkultúrájának, életvitelének a naponkénti legszemélyesebb művelése…
…a naponkénti megvilágosodás szükségessége… A tennivalók elengedhetetlen folyamatos kényszere zsibbasztóan hathat testre, lélekre, szellemre egyaránt. A megszokottság – a mechanikus cselekvés –, az automatizálódó tevékenységünk majd mindent elszemélytelenít – a jelenségek alkalmankénti megélésétől megfosztja a lelket… Isten ments meg bennünket a gépies, s csupán kötelességszerű, megszokott IMÁDKOZÁSI FORMÁKTÓL! Isten tetszése szerint sem lehet élni csupán beidegző fegyelemmel. Az kevés. Isten követendő útja csodálatos tartalmú, gazdagító és az Ő kölcsönadott kegyelmi időnket képes a lélek mélyéig napról napra megújítani és megvilágosítani! Az Ő Fénye a Szentírás soraiban: az Ő igéiben mindennapi kenyerünk lehet. Ezek az alkalmak személyes titokzatos találkozássá válhatnak Istennel. Ha földi létünk Hite a nem látott dolgok felőli BIZONYOSSÁGUNK – s ha itt csak „tükör által HOMÁLYOSAN látunk” is – Szent Lelke és Fénye által bennünk él…
E gondolatok ölelésében mind jobban érzem: MINDEN ÉRZÉKELÉSÜNKET A MENNYEIEK FELÉ KELL FORDÍTANUNK. Az Ő Fénye felé! Naponkénti Megvilágosodással!!!
