Anyámat és apámat a Trianon hozta össze. Északról és délről telepítették családjaikat Budapestre. Tönkrementek. Szabadkán ma is áll a főtér sarkán a patikaház, az emeleten a lakás, a földszinten az üzlet és a laboratórium, a berendezés még a régi, Nagyapám csináltatta egy évszázaddal ezelőtt. A Losonc melletti Terbeléden már nincs meg az urasági kertész háza, ahonnan a másik nagyapám mindig elvágyott, de nem úgy, ahogyan megadatott neki, s áttelepítve rövidesen elvitte a tüdőbaj. Gyermekeik, két szegény ember talált egymásra 1927-ben – vagonlakás után az Auguszta-telepen. Az ezután következő állomás tulajdonképpen továbbra sem kínált sokkal jobb életkörülményeket, de még nekem is ez a folytatás jutott négy évtizeden át osztályrészül, amikor is családi történetekből és nem politikai nyilatkozatokból ismertem meg, mi a következménye a kisebbségi sorsnak és a genocídiumnak. Egyébként kiterjedt családomban voltak tehetősek is: Budapest neves építészeinek leszármazottai, a Nemzeti Múzeum bárói rangot kapott főigazgatójának, a WM vezető mérnökök utódai, akik büszkélkedhettek származásukkal. Mi – szegény rokonok – aligha. Apám – az állástalanság hosszú évei után – kishivatalnok lett, anyám engem nevelt, s talán nem is sok fáradsággal, mert jó gyerek voltam. Egyke. Noha családi botrányok után, mert szüleim közül egyikük sem volt vallásos, egyházilag sem esküdtek meg, engem megkereszteltek katolikusnak, apám egyik barátja révén 1936 és 1944 között nyaranként a Soli Deo Gloria református diákegyesület táborában nyaraltam – Balatonszárszón. Itt eszmélkedtem mindkét Magyar Élet konferencián. Már amennyit gyerekfejjel megértettem. A pesti nyomort ismertem. A „falukutatóktól” megtudtam, hogy van vidéki is. Velük léptem át először parasztházak küszöbét. Számomra máig hatóan az ott látott szegénység lett a magyarságélmény, s nem az etnikai hovatartozás szerinti, noha mindkét felmenő ágon német családból származom.
Ezért lettem etnográfus. Bár későbbi kollégáimhoz mérten is elfogadható folklórműveltségre tettem szert, intellektuálisan az életkörülmények, a szociális problémák, a történelem érdekelt. Ez foglalkoztatott pályámon is, és távol tartott azoktól, akik bokáztak, hejehujáztak és szépelegtek, meg főleg – magyarkodtak. Azóta jóval többen lettek, miközben a szakmában, merthogy a tudomány mégiscsak előbbre tart, szerencsére már múlófélben van divatjuk.
Ahogyan sokakat nemzedékem tagjai közül, engem is a politikában balra tolt a történelem terhes öröksége, a háború, a budapesti ostromkor rám dűlő ház, a koplalás és a Madisz. Tizenöt évesen jelentkeztem a KMP-be. Nem vettek fel, mert még kisgyerek voltam. Aztán nekem voltak fenntartásaim, és nem léptem be. Ötvenhat életem legnagyobb történelmi emléke lett, pedig csak a szájam járt. Ezért nemsokára, 1957-ben meg kellett tanulnom, hogy a szamárlétrán felülről lefele is lehet mászni. Az aspirantúra befejezése után előbb adjunktus, majd tanársegéd lettem a pesti bölcsészkaron. Kérdésemre, hogy miért, a rektor (aki egyébként professzorom volt és később megtisztelt barátságával is) azt válaszolta, hogy még mindig jobban jártam, mint ha a Gyűjtőfogházban kötök ki. Teljesen igaza volt. A véletlenen is múlott. Amikor több barátom kiszabadult a börtönből, magaménak érezve a konszolidációt, beléptem az MSZMP-be, majd onnan rögtön az MSZP-be. Szoktam mondani, hogy a párt és a házasság számomra nem olyan fontos intézmény, nekem mindkettőből elég egyetlen is egy életre. Tehát 1957 óta házas vagyok, két gyermek és négy unoka járul hozzá a demográfiai egy helyben járáshoz.
Az etnográfia kultúrafelfogása munkám közben nem bizonyult elégséges élménynek. Botcsinálta agrártörténész lettem. Egyre jobban foglalkoztatott a régi falu összeomlása, egy ipari társadalom keletkezése és ennek a folyamatnak összefüggései az európai haladással, a regionalitás mibenléte.
A kultúrpolitikában nemzedékek óta méltatlanul marginálisan kezelt néprajzi muzeológia sorsa sértette az én hiúságomat is. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum, amely a Néprajzi Múzeum egyik osztálya volt, felszámolás előtt állt. Elvállaltam a vezetést 1969-ben, majd három év múlva megnyitották a szentendrei néprajzi falut. A kültelki iskolában akkor már ötödik elhelyezésében, ötven éve, „ideiglenesen” szorongó Néprajzi Múzeumot felettes hatóságommal egyet nem értésben – a volt Curia épületének nagyobb részét, ha már rendeltetésének megfelelőt nem tudtam szerezni (ahogyan mondják: lobbizva) – beköltöztettem a város közepébe. Sok hercehurcával és akadékoskodással járt. Igénybe vett alaposan. A szentendrei múzeumtól ezért meg is váltam. Egyébként naivan arról álmodoztam, hogy a Parlamenttel szemben egy olyan állandó tárlatot rendezhetek, amely a kisemberek napjainkig tartó életmódbeli változásait, a legigazibb történelmet mutatja be – az elmúlt háromszáz évben alkotott környezeti kultúrájának tárgyait téve közszemlére. Elutasították. Közben mindvégig (1995-ig) tanítottam, mert tudtam, hogy az igazgatás butít, a hallgatók kritikus kíváncsisága miatt viszont olvasni, a szakma és a rokon szakmák nemzetközi teljesítményeivel ismerkedni kényszerülök.
A múzeumi eseményeket a szakma jobbára közönyösen szemlélte. A Szabadtéri Múzeum ügyében Erdei Ferenc segített (akit még Szárszóról ismertem, és később sem utasított el magától), az 1872-ben alapított Néprajzi Múzeum elhelyezésében pedig Vályi Péter miniszterelnök-helyettes és a minisztertanács.
Hivatali munkám nem sok lehetőséget és főleg időt adott az írásra, de – szerencsére – sokfelé eljutottam a világba, vagy három évtizeden át több-kevesebb gyakorisággal előadásokat is tartottam egyetemeken, kongresszusokon európai országokban, Amerikában.
Felgyülemlett ismereteimet végre leírhatom 1992-ben történt nyugdíjaztatásom óta. Státusomat egykori kollégámnak, a kultuszminiszernek köszönhetem, aki messianisztikus hittel eltelve, a „rendszerváltásra” való hivatkozással igyekezett eltüntetni a süllyesztőben.
Most is dolgozom egy háromkötetes történelmi esszén, amelynek első kötete 1998-ban már megjelent. Az európai parasztok életkörülményeinek történetéről írok. Meggyőződésem, hogy nem a „nagypolitika”, hanem a „kisemberek” – életminőségük javítására tett – erőfeszítésein múlik elsősorban a történelem alakulása. Az életkörülményeket, az anyagi kultúrát átható divatok nemzetköziségét és regionalitását jellemzem – persze csak vázlatosan. Ilyen, a prekapitalista Európa távlatait és a parasztok életmódja történetének sajátosságait érzékeltetni akaró írás nem jelent még meg a nemzetközi szakirodalomban, noha nagyszámú értekezést publikáltak az elmúlt harminc-negyven év alatt (a „mindennapi élet története” címszóval) a nemzeti alapon szerveződött kiadványokban. Erről a szakirodalomról azonban a magyarországi tudományos közélet még alig vett tudomást. Egyelőre az én irományom sem váltott ki szakmai visszhangot.
Könyveim: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában. Budapest, Akadémiai Kiadó 1963; Néprajz és feudalizmus. Budapest, Gondolat 1975; Európai parasztok – A munka. Budapest, Osiris 1998; Európai parasztok – Az étel és az ital. Európa parasztok – A látszat. (Mindkettő sajtó alatt.) Mintegy másfél száz cikk szakfolyóiratokban, itthon és külföldön, egy kevés publicisztika a hazai sajtóban. Tudományos filmek forgatókönyvei. Mintegy félszáz kiállítás rendezése itthon és külföldön. Nincs kormánykitüntetésem. (1982-ben akartak adni, de visszautasítottam.) Munkásságomra tekintettel úgy gondolták, hogy 1983-ban átvehetem az etnográfusok egyik legismertebb elismerését, a Premio internazionale Giuseppe Pitre–Citta di Palermót, és ezzel csaknem egy időben a muzeológusoknak járó Móra Ferenc-díjat.
Visszavonultan élek és dolgozom. Örülök annak, hogy van mondanivalóm, bár tudom, hogy utóéletét (talán lesz?) már nem kísérhetem figyelemmel. A következő könyvem témája foglalkoztat, a mostanin már szeretnék túljutni. Szokásos helyzet az életben.
