Gerald Durrell már kora gyermekkorában saját állatkertjéről álmodott. Én ugyan soha nem kívántam magamnak állatkertet, de mindig is az állatok, elsősorban a madarak álltak érdeklődésem középpontjában. Zökkenőkkel is bőven tarkított életem során szívós kitartással sikerült elérnem, hogy hivatalosan vagy nem hivatalosan, de többnyire velük foglalkozhattam. Gyermekkoromban szüleim – miután nyilvánvalóan látták, hogy reménytelen eset vagyok – magukban talán halkan sóhajtva, de támogattak, igazi hasznos segítséget azonban a nagybátyámtól kaptam. Nagy természetbarát volt, és amikor néha átadta a távcsövét, hogy egy-egy madarat közelebbről is megcsodálhassak, a paradicsomban éreztem magam. Azt a bizonyos távcsövet sokkal később megörököltem, ma is őrzöm. Bár a ma kapható remek műszerekhez még csak nem is hasonlítható, számomra nagyon becses, a ma is fel-felbukkanó emlékek részese marad.
Mindig szerettem írni, erről tanúskodnak ifjúkori madártani naplóm megfigyeléseket, élményeket rögzítő, mára már erősen fakuló sorai is. Éppen a napokban kerültek a kezembe azok az 1950-ben készült jegyzetek, amikor először jártam a Kis-Balaton területén egy kiváló ornitológus társaságában, akit nyomban példaképemül választottam. Az maradt akkor is, amikor évekkel később már együtt dolgoztunk az akkoriban a Garas utcában székelő Madártani Intézetben. Dr. Keve Andrásnak, aki sajnos már nincs közöttünk, rengeteget köszönhetek, és örökké hálás maradok csendes, türelmes szavakkal elmondott hasznos tanácsaiért.
Első könyvem ötlete is a Garas utcában született. Először csak felködlött bennem, homályosan, bizonytalanul, de egy idő után olyan tisztán láttam magam előtt, hogy csak le kellett ülnöm az írógép mellé. Maga az ötlet onnan jött, hogy észrevettem, mennyire ismétlődnek egyes levélben és telefonon érkező kérdések, mennyire érdekli az embereket például a madárvonulás, a téli etetés, a madárgyűrűzés vagy a kiskertekben lehetséges madártelepítés. 1970-ben jelent meg a Madarakról – mindenkinek első kiadása, és ezzel, mintha csak valami zsilip szabadult volna fel, már nem tudtam, de persze nem is akartam megálljt parancsolni az írógépnek.
Azt, hogy távcsővel a nyakamban kedvemre járhattam a terepet a dunántúli dombokat, a nagy alföldi legelőket és a vizek környékét, emellett órákon át, néha az éjszakába nyúlóan verhettem az írógépet, elsősorban a jó családi háttérnek, mindenekelőtt türelmes és megértő, segítő feleségemnek köszönhettem. Nem volt könnyű egy szobában három gyerekkel, de mindig úrrá lettünk a nehézségeken. Íróasztalra már nem futotta a hely, könyveimet az ölemben tartott írógépen, a pamlag sarkában kuporogva írtam és írom ma is, most már talán csak puszta megszokásból. Szeretek gyerekeknek írni, meggyőződésem, hogy a természet szeretetére, természetes környezetünk védelmére szóló nevelést a legkisebbek között kell elkezdeni. Ez a korosztály még fogékony, nevelhető, emellett rendkívül érdeklődő. Ezt mindig örömmel tapasztalom az író-olvasó találkozók alkalmával felém záporozó, gyakran meglepően okos és logikus kérdéseket hallgatva.
Néha elgondolkozom azon, van-e írói példaképem, de végül mindig oda lyukadok ki, hogy tulajdonképpen nincs. Helyesebben nem szeretnék senkit sem utánozni. Állandó olvasmányaim közé tartoznak Fekete István örökszép könyvei, Bársony Istvánnak ma már kevéssé ismert bájos természeti leírásai, polcomon sorakoznak a Durrell-könyvek, de említhetném Felix Salten vagy Seten Bergman munkáit is. Élvezettel olvasom őket, számos részletet akár idézhetnék is, de saját munkámhoz legfeljebb ösztönzést nyújtanak.
Témáim, a cikkek és könyvek ötletei többnyire a terepen születnek. Például áprilisban, amikor először hallom az Afrikából hazatért fülemülék csattogását, a csodálatos őszi lombszíneződés idején vagy azokon a ködös novemberi estéken, amikor az éjszakázni a vízre húzó ezernyi liba soha meg nem unható látványában gyönyörködöm. Szeretem, tisztelem és csodálom a Természetet (így, nagy T-vel), és ha ennek írásaimban is sikerült hangot adnom, akkor, úgy érzem, életem nem volt hiábavaló.
