Keleti Éva

fotóművész (Budapest, 1931. augusztus 18.)

    Sohasem akartam fotóriporter lenni. A véletlen sodort erre a pályára. Vegyészmérnöknek készültem. Lehettem volna a Forte gyár színes laboratóriumában mérnök. Kíváncsiságom arra ösztökélt, hogy mielőtt a fotográfia alapanyagával, a filmmel kezdek foglalkozni, ismerjem meg a „végterméket” is. Így kerültem nyári gyakorlatra az akkori Magyar Fotóhoz. Belépni és eltölteni ott néhány napot – meghatározta további életem alakulását.
    A legnagyobbakkal dolgozhattam együtt. Mestereim voltak a XX. század magyar fotográfiájának kiemelkedő egyéniségei. Hogy csak néhányat említsek: Vadas Ernő, Langer Klára, Hollenzer Béla…
    A 1956-os forradalom után jó néhány fotóriporter elhagyta az országot. Helyüket velünk, pályakezdőkkel töltötték be. így rövidült le az inasidőm, és lettem pillanatok alatt hivatásos fotóriporter.

Eksztázis

    A szakmai eljegyzésem 1957-re tevődik. Szakterületem már akkor is a kultúra volt. Esténként bejártam a színházakba, hogy ismerkedjem a színészekkel, és ők, a színészek ismerkedjenek velem. A kulisszák mögött álltam a Nemzeti Színház színpadán. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az akkor már nagybeteg Tímár József, az Ügynök halála előadása előtt, megemeli azt a két játszóbőröndöt, mellyel később színpadra fog lépni. Bennem az az érzés támadt, hogy kipróbálja az erejét, vajon ma este el tudja-e játszani a szerepét. Ebben a pillanatban elkattintottam a fényképezőgépemet. Megszületett az első kiállítási képem, és eldőlt, hogy az életemet a fotográfia fogja meghatározni. Megéreztem, hogy mint fotográfus, fényképezőgépemmel érzelmeket tudok elmondani.
    Mindig nagyon szerettem az embereket. Megpróbáltam mindig többet adni annál, mint az egyszerű lefotografálása egy színpadi jelenetnek. Célom volt, a mindenkori néző, olvasó számára megörökíteni azokat a pillanatokat, alkotókat, akik a számunkra filmeken színpadon, könyveikkel vagy festményeikkel örömet okoznak.
    Szerettem tanítani. Jártam Indiában, ahol sok tartományban oktattam fiatal fotóriportereket. Itt készült képeimből rendezett kiállítások, talán megmutattak valamit abból is, hogy nem csak a színház izgatott.
    Mindig kitartó és makacs voltam. Huszonöt évet töltöttem az MTI-ben mint fotóriporter. És amikor úgy éreztem, hogy itt már mindent elmondtam, a legjobbkor kaptam egy másik szakmai kihívást. Életem talán legszebb éveit tölthettem el az Új Tükör szerkesztőségében, ahol három nagyszerű irodalmár, költő és esztéta mellett dolgozhattam mint képszerkesztő. Benjamin László, Csanády Imre és főként Fekete Sándor ugyanazokat az élményeket adták nekem, mint fiatalon Vadas Ernőék. Talán szerencsés voltam, hogy pályámat nagy egyéniségek bűvkörében tölthettem.
    Még egyszer módosítottam pályámat. Amikor megszűnt az Új Tükör, rövid kitérővel egy fotóügynökségben kezdtem dolgozni. Ez most kitölti életemet. Eddig én készítettem a fotókat, most mások alkotásait próbálom másokkal megismertetni.
    A család a számomra mindig nagyon fontos volt. Hogy idáig érkeztem, a nyugodt és kiegyensúlyozott családi hátteremnek köszönhetek. Azt hiszem, gyerekeimnek és unokáimnak is sikerült átadnom a család szeretetének fontosságát. Amit elértem, szüleimnek és férjemnek köszönhetem. Szüleim segítettek a gyereknevelésben, levéve vállamról a mindennapok gondjait, férjemmel, Mátray Mihállyal pedig, aki maga is szakmabeli, filmoperatőr, olyan párt alkotunk, akik számára a hétköznapok is ünnepek.
    Hetven év küszöbén elmondhatom, hogy kiállítások, kitüntetések, társadalmi funkciók után, hogy amit fiatalkoromban elhatároztam, hogy a humánum és az ember a számomra a legfontosabb – ezt a vállalásomat teljesítettem.