Faragó Árpád

színművész (Hercegszöllős, Jugoszlávia, ma Horvátország, 1931. december 3.)

    Sütő András a Gyermekkorom tükörcserepei című könyvének bevezető írásában többek között megjegyzi: „A mögöttünk felgyülemlő emlékek teljessége valószínűleg eltiporna bennünket. De megmarad bennünk, ami fontosabbnak tűnik, ami a hátunk mögül a lábunk elé világít apró mécsesként.”
    Ezeknek az apró mécseskéknek a fényével igyekszem én is most megvilágítani az eddig megtett utat, a mögöttem maradt időt. Életem meghatározó mozaikkockáit igyekszem egymás mellé illeszteni, természetesen nem a nagy író csodálatos képességével, hanem csak a kisember tapogatódzó, bukdácsoló szemléletével.
    A Drávaszög. Szülőfalum: Hercegszöllős. Nagy múltú baranyai kis falu. A reformátusság bölcsője: 1576-ban a szöllősi évszázados református templomban került sor arra a zsinatra, amely a Hercegszöllősi Kánonok néven vált ismertté a vallástörténetben, s amely messzemenően meghatározta a reformáció további terjedését, erősödését.
    A harmincas évek. A falu, Hercegszöllős, magyar, szerb és horvát lakosságának látszólag békés együttélése. Első lépések a betűvetés, az ismeretszerzés csodavilágában. A Jugoszláv Királyság elemi iskolája. Közepes eredmény a négy elemi után.
    Drávaszöget visszacsatolják Magyarországhoz. A negyvenes évek legeleje. Édesapám, a falu református lelkésze, továbbtanulásom céljául a kiskunhalasi gimnáziumot jelöli ki. Kiskunhalas után Mohácson végeztem el a gimnázium második osztályát. Közeledik a második világháború vége. Csapatátvonulások. Gyakori bombatámadások.
    1944 december 2.: a faluba bevonulnak a partizánosztagok. Este édesapámért jönnek. Letartóztatják. Elviszik. Örökre. Mártírhalált hal több társával együtt. Letaglódzó döbbenet kényszeríti térdre a családot. Édesapámat becsülték, tisztelték a faluban, nemcsak a református egyház hívei, hanem a más vallásúak, a más nemzetiségűek is.
    Küzdelmes évek következnek. Nagyapámék, édesanyám szülei fogadnak be. A szomszédos falu, Karancs ad otthont a csonka kis családnak. Az öcsém, aki öt évvel fiatalabb, egyelőre ott marad, engem Szabadkára, az ottani gimnáziumba küld az édesanyám.
    Kosztolányi városa. A gimnázium harmadik osztálya. A drávaszögi diákot felkaroló, befogadó közösség. A következő, 1946/47-es iskolai év kisérettségije. Biztató eredmény. A továbbtanulás lehetősége. S aztán megint a döbbenet. Az orvosok a tébécé jeleit vélik felfedezni. Búcsú az osztálytársaktól, Szabadkától.
    Újra otthon, Karancson. A gyógyulásra nincs sok remény. Talán a szlovéniai levegő, az ottani szanatóriumok segíthetnének? Összefog a család. Édesanyámmal Szlovénia felé robog velünk a vonat. Golnik. A köztársaság leghíresebb tüdőszanatóriuma. Sürgős operációra van szükség. Az első nem mutat fel semmiféle reményt keltő eredményt. A második sikerül. Dr. Furlan, az aranykezű orvos elégedett. Van remény a felépülésre.

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban (Turai szerepére készülve)

    A lábadozás évei. A hegyaljai kis baranyai falu, Karancs embermegtartó melegsége. A negyvenes évek vége. Horvátországi Magyarok Szövetsége (akkori nevén: Horvát Népköztársasági Magyar Kultúr- és Közoktatási Egyesületek Szövetsége) szerteágazó tevékenysége lehetőséget kínál. Tollforgatókra van szüksége, többek között. A Magyar Néplap (a szövetség lapja, a későbbi évek során Magyar Képes Újság, majd újabban Új Magyar Képes Újság néven jelenik meg) közli az első írásaimat.
    A faluban holtponton van a műkedvelő színjátszás. Sikerül újraindítani, 1951-ben, a horvátországi magyar művelődési egyesületek első fesztiválján első díj a versmondók vetélkedőjén. A színjátszás iránti érdeklődés elmélyülése. 1953 szeptemberében színészeket (amatőr színjátszókat) toboroz az akkor alakuló Zombori Népszínház magyar társulata. A felvételi sikerül. A kezdő, fiatal színészpalánta lelkesedése, elkötelezettsége jellemzi az első lépéseket. Weigand József, a kis társulat (mindössze hat tagja van) művészeti vezetője a jugoszláviai magyar színjátszás legmarkánsabb egyéniségét, Pataki Lászlót szerződteti, mindenekelőtt rendezőnek. Az eredmények nem maradnak el. Színvonalasnál színvonalasabb előadások születnek. Az új színház létjogosultságát senki sem kérdőjelezi meg! Vagy mégis?!
    1955 áprilisában, amikor már valóban imponáló eredményeket mutatott fel a társulat, a hivatalos szervek közlik: megszüntetik a színházat. Zomborban nincs jövője a magyar társulatnak – hangoztatják.
    (A Zombori Népszínház magyar társulatának „felszámolásában” jelentős szerepet játszott a magyar értelmiség – publicisták, színikritikusok – néhány igen „jeles”, karrierista beállítottságú személyisége. A zombori magyar társulat letaglózásához hasonlóan a becskereki magyar színház – 1953– 1955 – és a topolyai Járási Magyar Népszínház – 1949–1959 – sírját is ők ásták meg nagy-nagy odaadással.)
    1955 szeptemberében, jó néhány esztendő után, újra Szabadkán, de most nem a gimnáziumban, hanem a Szabadkai Népszínház magyar társulatában. Négy esztendő a rangos együttesben.
    1959 októberétől az Újvidéki Rádió láthatatlan színházának a társulatában. Csodálatosan szép évek következnek. A színészi fejlődés, kibontakozás legtartalmasabb, legjelentősebb korszaka. A rádiós műfajok sokszínűsége, aztán, 1965-től, az M-stúdió által nyújtott lehetőségek kihasználása (az M-stúdió tulajdonképpen az Újvidéki Rádió kamaraszínpada, színháza volt, ahol a színészek közvetlen kapcsolatba kerülhettek a közönséggel), és végül, 1974-ben az Újvidéki Színház „beindítása” rendhagyó feltételeket teremtett színművészek számára.
    1963 júniusában, Ljubljanában, a jugoszláv rádió- és tv-dráma országos fesztiválján jelentős színészdíj Djordje Lebovic Temetni délután szokás című rádiójátékában Pipl figurájának megformálásáért.
    Több mint huszonöt esztendő az Újvidéki Rádióban. A megbecsülés, a tisztelet fogadta és tartotta ott a művészembert. Azonban, sajnos, a nyolcvanas évek közepétől kezdve lassan bomlásnak indult a nagynevű rádiós társulat. Nyilvánvaló volt, hogy napjai meg vannak számlálva.
    1985 szeptemberétől az Újvidéki Színház igazgatójaként. Nehéz, válságos évek. A Szabadkai Népszínház agóniája. Tudatos bomlasztása. Egy színházra, az újvidékire marad a Vajdaság. A kis, kamarajellegű kísérleti színház változtat profilján. Átvállalja a Szabadkai Népszínház feladatait is, de nyitottsága az új utakat kereső színházi formák befogadására megmarad. A legrangosabb hazai és külföldi rendezők adnak egymásnak kilincset. A legrangosabb színházakkal teremt kapcsolatot.
    A kilencvenes évek döbbenete. A háború falhoz állító kegyetlensége. A színházban kérdésessé válnak a bemutatók. A behívók elől Magyarországra menekülnek a férfiszínészek. A színház nem áll le.
    Otthon, a kis újvidéki lakásban, szívszorító pillanatok. Az éjszakai zörejek a katonai behívókat kézbesítők lépéseit sejtetik. Idegtépő órák.
    Menni vagy maradni?! Egyetlen, huszon-egynéhány éves fiunknak semmi köze ehhez a háborúhoz. Menni kell! 1991 szeptemberében köszön el idős szüleitől. Édesanya, könnyeivel küszködve, utánaszól: „Vigyázz magadra, fiam! Visszavárunk!”
    Nem jön vissza. Végleg ott marad az anyaországban. Közben a baranyaiak, édesanyám, öcsém a három gyerekkel, ugyancsak menekülni kényszerül. A zánkai menekülttáborban kapnak ideiglenes elhelyezést. Vissza ők sem jönnek többé. Ott maradnak. Mint oldott kéve, széthull a család.
    A mindennapok ránk szakadt kilátástalansága, a magukra maradt szülők magányossága jelenti azt, amit életnek nevezünk. 1993-ban a művelődési életben kifejtett munkáért, a magyarországi Művelődési és Közoktatási Minisztérium a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet adományozza, Mádl Ferencnek, a tárca akkori vezetőjének az aláírásával. A megbecsülés jóleső gesztusa.
    1995-ben nyugdíjaztatási kérelem. 42 szolgálati év után. A sok csalódás, keserűség, az itt maradt kis közösség belső életének bomlása, a széthúzás, az egymásnak feszülés tragédiája a csendes visszavonulást, a mindentől való elszigetelődést eredményezi. Heti- és napilapok hasábjaira jut egy-két írás, néhány kézirat is várja, hogy a nyomdába kerüljön. Eddig, 1993-ban megjelent az Egy színész naplója című könyv, megjelenés előtt áll a következő, az Elfelejtett arcok, emberek című, nyolcvan vajdasági színművész kisportréját tartalmazó kiadvány, míg, valószínűleg, a következő évben Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címmel megjelenik majd az a könyv is, amely a délvidéki magyar műkedvelő színjátszás történetének vázlatos keresztmetszetét adja. Az említett kiadványok kizárólag magyarországi támogatással készültek/készülnek.