Gáll István

író, rendező (1931–1982)

    Bármiként is vélekednek némely művészetelméleti irányzatok, a művész, az író mindig korának is gyermeke. Bár az életrajz és az életmű között olykor nagyon áttételesek csak a kapcsolatok, soha nem iktathatóak ki teljesen. Mint minden embernek, az írónak is van nevelődési életregénye, s ez is formálja a műveket. Az már személyiségjegyeken, alkaton múlik, hogy ebből mi és milyen mértékben jelenik meg az alkotásokban.
    Gáll István azok közé tartozott, akik íróként is ezer szállal kötődtek korukhoz, megélt életidejük történelméhez, társadalmához. Igaz, hogy halála előtt történelmi regények tervei foglalkoztatták, de megírt művei az 1945 utáni évtizedek világát ragadták meg. S természetesen a történelmi regények is ennek a kornak a feszítő ellentmondásaiból indultak volna ki, ehhez keresték volna a modelleket a régmúltban. Gáll maga számos alkalommal fogalmazott úgy, hogy őt elsősorban 1945, 1950 és 1956 foglalkoztatja, a magyar társadalomnak ez a három sorsfordulója. A középső évszám valójában azt a fordulat évét jelenti, amely számára egy év késéssel nyilvánult meg. Neve ekkor jelent meg először nyomtatásban: a hivatalos közlönyben volt olvasható, hogy – másokkal együtt – az ország összes középiskolájából kizárták – egy politikai kampány részeként. Voltak, akiket egy ilyen komor esemény egy életre elzárt az érvényesüléstől vagy legalábbis elidegenített a hatalom által szigorúbban ellenőrzött humán pályáktól. Gáll István azonban nem adta fel életterveit, s emellett szerencséje is volt. Idővel mégis leérettségizhetett. S bár katonaként a legéletveszélyesebb munkát kellett aknászként végeznie, ezt is megúszta. Igaz, súlyos betegséget szerzett, de hatalmas életanyagra is szert tett, amelyek később meghatározóan formálták epikáját. Áttételesebben A ménesgazda című regény (1976), egészen közvetlenül a Vaskor novellaciklusa (1980) bizonyítja ezt a legmagasabb szinten. E kötetek egyúttal a tragikus hirtelenséggel félbeszakadt pálya csúcsát is jelentik. A Vaskor darabjai egyébként majd három évtizeden át íródtak, ám kötetként sokáig nem jelenhettek meg, mert kemény és igazmondó realizmusát nem volt képes elviselni az irodalompolitika.
    A realizmus, főként a közvetlenebb valóságábrázolás, a szociografikus vagy annak minősített hitelesség az utóbbi két évtized hazai irodalmában nagymértékben visszaszorult az újabb irányzatok miatt. Ugyanakkor ezeknek az esztétikája visszamenőlegesen is igyekezett kevésbé értékesnek minősíteni az ilyen szemléletű és poétikájú alkotásokat – és így magukat az alkotókat is. Közben lezajlott egy radikális rendszerváltás is: a szocializmus építése lekerült a napirendről. Márpedig Gáll István szocialista író volt. Ezt nemcsak mások mondták róla, ő is így gondolta, de ez korántsem akadályozta őt kritikai szemléletének érvényesítésében. A szerencsésnek mondott író utóéletének első évtizedei számára nem sok jót ígérve alakultak. Előbb az irodalom, majd a társadalom is más korszakába lépett, s a legközvetlenebb utókor túlzó kegyetlenségével próbálja a múltat eltörölni, annak értékeit kétségessé tenni. S Gáll nemcsak „realista”, hanem „kormánypárti” is volt. Az előbbit ne tekintsük hibának: a magyar és a világirodalom zöme „realista” volt. Gáll István írói kibontakozásának időszakában. A kormánypártiság pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy a történelemfilozófia stratégiai szintjén az író azonosult a szocializmus felfogásával, s remélte, hogy a szép célok megközelíthetőek. Naiv volt, bizonyára, sokakkal megegyezően, de soha nem vált fanatikussá. S ha hosszabb életidő adatott volna meg számára, ma talán éppen neki köszönhetnénk az ezredvég egyik legizgalmasabb regényét. Foglalkoztatta például egy honfoglaláskori regény terve 1980 táján: „Lehet-e egy népet kívülről boldogítani. Amikor nem szervesen történnek az események egy néppel, hanem valamiféleképpen a külső történelmi erők sodorják magukkal, és akkor a nép hagyja magát sodorni, de megrémül ettől, és ettől kezdve idegenkedve nézi a dolgokat, önmagába húzódik, magába zárkózik.” Aligha kell bizonygatni, hogy ez a koncepció nem annyira az államalapítás, hanem sokkal inkább az 1945 utáni történelem tapasztalataiból indul ki.
    Gáll István nyolcvanéves koráig szeretett volna alkotni. Harminc évet elrabolt tőle a balsors, s ezzel művek sora maradt megíratlan. A félbeszakadt pálya így is beépült a magyar irodalom történetének folyamatába. Legjobb alkotásai ma sem csupán történeti értékek, olvasásra és újraolvasásra érdemesek.

Vasy Géza