Zsávolya Zoltán

Verses (vagy milyen?) napló (?)

– téli vizsgaidőszak –

       Csillag tanár az „Ibolya-tanszék” mélyin fogad
       (a Centrálbol alighogy átszivárog a konkurrens ebgondolat),
előte dosziéban anyag, valamint üvegnyi borital,
sulyos tényekre, szörnyü intrikákra, némi esztetikumra utal.
       Magam arany ser mellet döntök, halgatom, felsohajtok;
       gyönyörü csibék lépnek be, pöfékelve, késöbb az ajton.
Letelepszenek illön, s lám csak, a véletlen mit hoz:
bár még majdnem minden hely üres, azért a melletti asztalhoz.
       Csillag tanár nem is gatyáz sokat, virágot küldet nekijek
       (jár arra efféle árus, böviben, ujságos is: ha igaz, debilek).
Én ezt szinkrón nem észlelem, ezidött fenn az emelleten pisálok
(onan tudom, melyik a férfi WC, mert aban vanak pissoirok;
       feliratot nem olvasok, elözöleg jocskán alapoztam valahol,
       többek közt ezért sem érdekel, az ebgondolat merre honol),
s a fenti folyoson gépileg száritom (száritgatom) a kezem –
hát nem valami csibe kezd el izibe mobilozni otan nekem?
       „Mi a francért nem megy odéb a szük helyen?”, álati tet!;
       ni, legnagyob rémületemre, mosolyogva leskel a vála felet.
Megingok; mondom: alapoztam alapossan; bennem éter-hang szol:
„Most ez a csibe egyike-e, nem-e, kiknek?, a szomszéd asztaltol.
       Nos: nem (azt hiszem), ök minha termetesebek volnának.”
       – Közben kezemre forró lég, belüle csevegö szó árad.
Ki fent a Széchényiben ücsörög, gondolok ekor ama lánykára,
mégis alkoholszint s nem lelkiösmeret tévén: kóbor numerára
       nem megyek el, ehelyet hirtelenségel ledübörgök a lépcsön;
       ahoz, hogy Csillag tanárt a flörttöl viszatarcsam, tul késön.
Igy aztán kifejthetem (utob): „Tudod-e, apukám, mi a vigasz?
A hiu remény, hogy az ismeretlen nö nem ott tanul, ahol tanitasz!
       Mert a vész rendszerint beüt; bár ha, teszem fel, ELTÉ-s,
       olykép nem kizárt akár még az anyagi csődött jelentö ellés
sem; persze, lehet pázmányos, mint te, akor szákmái örvény
nyel be, esetleg – státisztikáilag regisztrálhato Murphy-törvény…”
       Ekként nyomatom, az este pereg (lelk’harcom: föváros/vidék);
       pasijuk nincs, de száznyólcvan magassak a közeles csibék.
Csillag tanár egyszercsak imigyen beszél: „Mit nekem zord etikett!”
Azaz: légyen bár akármíly létra egy csibe, ö bizony hön nekimegy.
       Csititanám, de szerencsére maguk az érintetek már mennek,
       bucsuzoul tisztessen odaköszönek nekünk, két ismeretlennek.
Fellélegeznék végre, amidön látom, mesziröl les a telefonozó,
olyan szemeket meresztve, mint a Terror, mikor le akar döfni (Pozó).
       Megingok, ujólag, kis hiján rálépek, aztán mégse. –
       „A lánykának ép ugatják odafent: »A kutatást fejezék be!«
Ha nem leszek othon idöben, képzelhetni, no, hogyan fogad…”
Fel nem érhet ahoz a Centrálbol átszivárgo semílyen ebgondolat.

Bestial Song

A nemtelen lény lehajol,
de a dolgozó nem hajol meg.
A pult mögött matatva szól:
Naná, lakatosüzlete jól megy!

A nemtelen lény lehajol.
Mért hajol le? Mert bent a pisztoly
a zokniban. Mondd, fél vajon
a dolgozó? Vagyishogy: iszkol?

A nemtelen lény lehajol,
s mikor felkel, kiáll a hátán
egy fémes él. Most lehajol.
Nagyon meglehet: fel sem áll tán!

A nemtelen lény lehajol,
s miközben teszi, biztosan lény… –
Most tehát többé nem hajol, [1]
vagy hajlik, de merő egy vérömlény? [2]

A nemtelen lény lehajol,
és lent marad, mivel leölték.
Csodálkozik, hogy’ van (na, jól!),
hogy Isten napot napba ölt még

majd ezután. Pedig halott,
pedig ő halott! Gyere, nézd meg!
Okulj. Figyeld, mint fekszik ott:
nem szed többé védelmi pénzet.