Ács József

Próbaapaság

    Sok barátom apa lett az elmúlt évben, s őket szemlélve nem tudok szabadulni a képzettől, hogy ettől még a legkamaszosabbak is egy csapásra fölnőttek, fölmagasodtak, szálas fenyőfákként tekintenek le rám, hajtásait talajközelben terjesztő, ágait zegzugos formában hajlítgató futóbokorra. Alulmaradtam, mert ők ezzel elhagyták a „legkisebb” szerepét: az apák és fiak semmibe ereszkedő kötéllétráján lám, feljebb hágtak egy fokkal. Perspektívaváltás ez, melyben rám a tékozló fiú szerepe ragad, aki nem és nem tér vissza az atyai házba, ennek a visszatérésnek ugyanis épp az az értelme: atyává lenni.
    Egy jól sikerült, ám utolsó erőtartalékaimat is igénybevevő kétnapos börzsönyi kirándulásról igyekeztünk hazafelé, mikor a kismarosi vasútállomás napsütötte peronján összetalálkoztunk a turistaházból már ismerős családdal, pontosabban a két édesanyával és a három gyerekkel, akiknek autóstoppal sikerült elérniük a csatlakozást, ám egyéb hátizsákokkal felszerelkezett férjeiknek más útvonalon kellett haladniuk, melyen – mint ez megérkezésünkkel, illetve az ő meg nem érkezésükkel nyilvánvalóvá vált – nem érték el időben a helyközi autóbuszjáratot, tehát lemaradtak a vonatról is.
    Pár perccel később, mikor a kupéban, melynek egyik felét egy lábát melengető hajléktalan tartotta szelíd felügyelete alatt, a helyek elosztására került a sor, az egyik édesanya két gyermekét vetkőztetve elmesélte, hogy a jegyeket egy csak nagycsaládra érvényes különleges kedvezmény kihasználásával váltották meg, s ez a kedvezmény őket így, férjeik híján, már nem illeti meg.
    A folytatást kitalálhattam: szorult helyzetükből úgy segíthetném ki őket, ha a Budapestig terjedő útszakasz erejéig, s tulajdonképpen egyedül a kalauz kedvéért, én lennék a gyermekek apja.
    Először nevettem, aztán egyre inkább zavarba jöttem. Megértettem, hogy nincs jó választás: a hazugság és a kérés visszautasítása egyaránt feszültségektől terhes utat ígér. Rövid gondolkodás után beláttam, hogy jóhiszeműen váltottak kedvezményes jegyet, s férjeik elmaradása amúgy is jócskán megnehezítette számukra a hazautat, valamiféle nehezen körvonalazható méltányosság szellemében tehát belementem a játékba.
    Én leszek a két gyermekkel utazó asszony férje. Másikuk kisfiával együtt három gyerekünk van. A másik édesanya diák (ez akár igaz is lehetett). Az összetartozásnak, magyarázta a feleségem, az ülésrendben is tükröződnie kell, legjobb lesz hát, ha beülök a gyerekek közé.
    Nem is annyira az ülésen, inkább kényszerűen vállalt szerepemben foglaltam helyet. Tulajdonképpen igyekeztem erőt meríteni a hazugsághoz, már a turistaházban megfigyeltem ennek a fiatalasszonynak a meglepően nagy, világoskék szemét, melynek bogarát finom, sötétkék körvonal szegélyezte, s melyet lánygyermekeire is hibátlanul átörökített.
    Ha az ember a szemükbe néz, nem tud rájuk haragudni, mondta, miközben kisebbik lányáról húzta le a pulóvert. Nincs tudatában, hogy neki is ilyen a szeme, gondoltam, még ha ésszel nyilván tudja is. Ez szép.
    Nem vagyok már siheder, hogy végletekben gondolkozzam, sőt végletesen cselekedjek. Pünkösdi királyság ez, mosolyogtam magamban elképedve. Néztem, hogy fut a Göd alatti táj. Gyárépületek úsztak a napfénytől aranyló hideg és nyirkos, februári párásságban. Visszafordítottam a tekintetemet a botcsinálta nagycsaládra.
    Milyen könnyen apa lesz az ember, szaladt ki a számon.
    A szerencse az ilyen kijelentésekből viccet csinál, azaz majd minden társaságban beváltható érvényes, ám végső soron szerény értékű valutát. Feleségem felnézett a gyereknadrág-gombolásból.
    Hát van annak azért még néhány külön trükkje, felelte.
    Ez tulajdonképpen helyénvaló válasz volt, még ha nem is arra, amit éreztem. Persze, aggodalmakkal és áldozatokkal teli évek híján ültem ott a bérelt helyen, a fönti létrafokon, ami, s ezt már az első pillanatban tudtam, nem az enyém, nem lehet az enyém, ami hazugság, még ha az érdekükben vállalt hazugság is.
    Arra riadtam, hogy a kisebbik lány, aki még beszélni sem tud, két karját nyújtja felém. A lehető legtermészetesebb gesztus volt, nem az unatkozó és nyűgös gyermek próbálkozása. A térdemre ült és hosszú percekig játszottunk az inggombjaimmal. Egyre otthonosabban kapaszkodott belém. Papírzsebkendővel megtöröltem a száját és magamhoz öleltem.
    Minthogy a jegykezelésen jó ideje sikerrel túlestünk, a kalauznő most már a vonat eleje felé igyekezve oldalazott el mellettünk. Az utastársak fellélegeztek. Biztosítottak róla, hogy tökéletesen alakítom a szerepemet. Nem lehet büntetlenül ilyesmit hazudni, mondtam megrendülten. Ez volt a második viccem.
    A leszálláshoz készülődve zavartan húztam föl a gyerek lábára a cipőt, az öltöztetés többi teendőjét, a kabát és a sapka feladását a rokonszenves édesanyára hagyva. Mikor a vonat befutott a Nyugati pályaudvarra, ki-ki megragadta a maga csomagját, és lekászálódott a szerelvényről.
    Szerbusztok, mondtam a kedves, de immár idegen családnak. Szerbusz, és köszönjük szépen. Na menjetek, gyerekek.
    A többi túratárssal egy negyedórányit együtt villamosoztunk, még beszélgettem is velük, ami kétségkívül a jó modor jele. Aztán nekivágtam a hazafelé vivő útnak: hátha azalatt megértem, mit köszöntek meg nekem.