Huszonegy középiskolás a mai magyar líraszemléletről

    Napjainkban a befogadók köre jócskán leszűkült. Már nincsen akkora igény költeményekre, melyeken napokig lehet rágódni, keresve értelmüket, lényegüket. A mai fiatalság inkább a számítógép előtt ül, játszik rajta, vagy éppen az interneten „surföl”. Az idősebb generáció is több részre oszlik. Ha mégis írásra „vetemedne”, figyelnie kell arra, hogy a vers dallamos, könnyen befogadható, fülnek-léleknek jóleső legyen, és elsősorban, első hallásra érthetővé váljon (Varró Dániel). Viszont teljesen egyetértek Kukorelly Endrével, aki azt fogalmazza meg, hogy a vers elsődlegesen Teremtőjét szolgálja, képviselje, és csak másod- és harmadsorban értelmeződjön a befogadó által. Jó lenne, ha a versek igazi értelmét tudnánk megkaparintani, ha ugyanazt élnénk át, mint a költő. Lehet, hogy néha így történik, csak az a baj, hogy nem tudunk róla, ezért ez a vágy egyelőre még csak egy utópia marad.
    Fontos lenne, hogy a Költő és a Befogadó között személyes kapcsolat is legyen, talán van remény arra, hogy egyszer a vers mind a Költőnek, mind az Olvasónak egyet jelentsen.

(Ágoston Marietta)

    Nem vagyok rendszeres versolvasó. Nincs átfogó képem, csak benyomásaim vannak a mai magyar költészetről. Mindenekelőtt Döbrentei Kornéllal értek egyet. Régi költők is írhatnak olyasmiről, ami megérint engem, éppúgy, mint a mostaniak. Vannak aktuális problémák, vannak örök emberi kérdések, és vannak, amik visszaköszönnek régebbi korokból.
    Nagyon fontosnak tartom, hogy a költő saját magát adja, és ne próbálja kitalálni, hogy mit akar a befogadó közeg. Úgysem fog sikerülni, és nem is kíváncsi rá az ember. A vers nem reklám, ahogy ez Petri György, illetve Orbán Ottó idézetéből is kitűnik.
    A vers ritkán szól tömegekhez (mint például a Himnusz vagy a Nemzeti Dal), sokkal inkább a költőnek valamilyen személyes üzenete, ami nem fog sok embert megérinteni.

(Bárdossy Júlia)

    Döbrentei Kornél gondolatát jónak találom. A költészet mindig létezik, és költők is mindig vannak. A versek megértéséhez idő, az elemzéshez nyugalom kell, ezek pedig ma sokkal kevésbé léteznek, mint régen, így nincs igény a versre. Ehhez hasonló Lackfi János idézete is, csak a „mai” kifejezés nem tetszik. Ő is a költészet állandóságát állítja. A vers olvasható a kortárs számára, mivel egy kortárs írta, csak lehet, hogy igénye nincs rá.
    Ferencz Győzővel nem értek egyet. Részben igaza van, szerintem inkább megváltozott a társadalom képe a műveltségről, a tudásról. Igaz, rengeteg nem túl értékes „dolog”, mű jelent meg, de ugyanúgy megjelentek értékes művek, csak a kifejezésmódjuk megváltozott. A mai világban a költészet, úgy tűnik, nem a legtökéletesebb eszköz a műveltség kifejezésére. Ma sokkal hatásosabb a film és a nem túl hosszú prózai művek.

(Blümel Benjamin)

    A legfurcsább a lapjukban olvasott versek szabadszájúsága volt. Azt hiszem, lassan hozzá kell szokni, de én mégsem ezt szeretném olvasni, ha egy verseskötetet veszek a kezembe.
    Sok versben semmi értelmet sem találtam. Pedig rászántam az időt, és gondolkodtam róla. De semmire sem jutottam. A költő leírta a saját érzéseit. De olyan logikátlanul és rendszertelenül, hogy a vége egy óriási káosz lett. Olyan volt, mintha (sok gondolatsor végigpergetése után) sorokat írt volna le egymás alá, melyeknek viszont csak az ő olvasatában van értelme.
    Rengeteget változott a költészet, de ez nem feltétlenül rossz, csak egy kicsit más.
    Voltak versek, melyek jobban tetszettek. Ezek sokkal szerkesztettebbek voltak a többinél.

(Dieva Diána)

    Sajnálom a mai magyar költészetet, ahogy ott fekszik a mai magyar költők vérpadján, de sajnálom a mai magyar költőket is ebben a kegyetlenül reális világban, ahol én, az olvasó – aki mint még olyan, van – nem „nyakalom hedonista módon” a verseket, és nem kérek a „genyából”.
    Néhány kivételtől eltekintve a megjelenő verseskötetek taszítanak, ezért Aranyhoz, József Attilához, Adyhoz menekülök. Túl kegyetlen és fárasztó a világ ahhoz, hogy a verseskötetekből is ezt a kegyetlenséget és néha arcátlan modernséget szívjam magamba. Lehet, hogy a halál, az elmúlás szépíti meg számomra a költészetet, nem tudom, de legalább a halott „óriások” nem vágják a szemembe, hogy nem érdeklem őket. Igenis figyelniük kellene az olvasóra, aki eltéved a sejtelmes és semmitmondó címek tömkelegében, a borítók misztikumában.
    Szerencsére a véleményeket olvasva rátaláltam néhány olyan költőre, aki tiszteli a költészetet, és nem tartja magát nagyobbnak nála.

(Dobos Szilvia)

    Egyfajta keserűség támadt bennem (lásd Tandori Dezső), de a költők elszántan küzdenek, hogy minél több emberrel ismertessék meg a költészet (mai) szépségeit.
    A modern művészetekről általában az a véleményem, hogy kezdik elveszíteni igazi tartalmukat, jelentésüket. A magasztos témákat (szerelem, magány) már leírták a költőelődök, hiszen ezek az érzések tértől és időtől függetlenek. Így hát maradnak a kevésbé fontos (fennkölt) témák, amelyek már nem képesek annyira megfogni az embereket.
    A témák leegyszerűsödése lepte el a költészetet. A lírában is ugyanúgy az egyszerűsödés figyelhető meg, mint a modern festészetben (például: Kettévágott tehén – Guggenheim Múzeum).

(Dóczi Erika)

    Úgy gondolom, hogy a mai magyar költészet nem hasonlítható össze a volt, klasszikus értelemben vett költészettel. Manapság nincsenek annyira merev irodalmi előírások. (Nem érzékelhető „ritmikusság”. Sok köznyelvi szlenget használnak a mai költők.)
    Kevés olyan mai verssel találkoztam, amely a néphez szól. Még nem találkoztam egy Petőfivel vagy Kölcseyvel sem, aki versében a néphez szólna, és biztatna az előbbre jutásra. Természetesen jó, hogy megváltozott a költészet, de ma már bárki írhat valamit, ami rímel, és már azt is versnek nevezzük. Ezért egyetértek Határ Győzővel. Olvassunk el néhány verset, majd nézzük meg, mit mondott Ferencz Győző!

(Égerszegi Csaba)

    Mit is jelent ma költőnek lenni? Mit jelent jó verset írni? Talán csak dobálózás a szavakkal, melyek egymás után hagyják el a szánkat. Van egyáltalán egy ép elméjű modern költő? Depresszív, öngyilkolásra hajlamos jellemek, gondokkal felhőzött személyiségek képezik a mai társadalom költőrétegét.
    Valóban elég csupán az az ösztön, mellyel képesek vagyunk a szavakat egymás mellé illeszteni? Szerintem költőnek lenni mást jelent: megélni és élni tudni azokkal a gondolatokkal, melyek bennünk élnek. Alkotni kell tudni úgy, hogy közben ne tűnjünk ki az átlagos embertől.

(Gombár Judit)

    Nemcsak az olvasói tábor heterogén, hanem az irodalom is. Zalán Tibornak igaza lehet, az „olvasó” nem érdekli a költőt, lehet, hogy a befogadó személyesen igen. Ágh István vele szemben személyesnek fogja fel az olvasót, olyasvalakinek, aki szinte jelen van az alkotás pillanatában is, kikövetelve a lírai személyességet.
    Ez hivatástudatot ad egy írónak, én mégis ezt érzem személytelenebbnek, mivel olyan kapcsolatra utal költő és olvasó között, ami nincs. Sok költő pesszimistán látja a kultúrát (Kárpáti Kamil, Marsall László, Ferencz Győző), vagy éppen a kultúra hiányát. Szerintem igazuk van, mert nem statikus és nem homogén, nem haldoklik. Véleményük talán a tehetetlen hivatástudat szava, sírás egy valódi köznyelv után. Ladik Katalinnal és Rakovszky Zsuzsával egyetértek, de függővé tenném állításaikat a Petri György és Parti Nagy Lajos által mondottaktól. Tehát ahhoz, hogy egy versnek hatása legyen, sok mindennek kell összejátszania. A vers egzisztenciális megnyilvánulás, és furcsa kapcsolatokat feltáró vagy sejtő útjairól csak a költője tud, akinek része volt az alkotás folyamatából. Az olvasónak (vagy inkább a befogadónak) is válhat ilyen üggyé egy-egy vers. Ez a viszony az olvasás pillanatában születik meg, végtelenül sok lehetőség közül finom határok által befolyásolva. Az előbbiekben említett, átélt alapról sokat talán Jász Attila ír, aki szerint igazi viszonyt csak ő tud fenntartani versével, és Kukorelly Endre, aki már függetleníti magától a verset, lehetőséget ad neki további kapcsolatokra az olvasókkal. Én szimpatikusnak tartom ezt a hozzáállást. Határ Győzőnek igaza van, de jó verset írni mindig lehet és nehéz, hiszen a számszerű növekedés nem feltétlenül jelent minőségromlást is. A Cselényi László, Somlyó György és Vörös István által írottakkal egyetértek, hiszen az olvasás nem lehet elsődlegesen intellektuális tevékenység. Orbán Ottónak igaza van, hogy nem számít, saját kora mennyit értett meg Bartókból, de Bartókot valószínűleg befolyásolta szerintem. Ebből a válogatásból kiderül, mennyire heterogén az irodalom, nincs „egységfront” sehol igazán. Ez nem probléma, de Vasadi Péter kifejezése „szaftosan vegetálni” még igaz is lehet.

(Hajdú Anna)

    A költők a költészetről csak költőként tudnak beszélni, mivel mindenki sajátjának érzi, senki sem beszél szívesen a költészetről. Ez az ő foglalkozásuk misztikus oldala. (Mint ahogy az olvasó is gyakran rátelepszik a kiválasztott könyvre.) Régen talán a közönséggel volt a probléma, de most az elolvashatóság korlátlanságából következik, hogy a leírhatóság határai bizonytalanok. Ez sokakat zavar, mások túllépnek rajta. Nem hiszem, hogy ez utóbbi lenne a modernebb, vagy az előbbi az ósdi.
    Mivel a költészet nem egy mulandó fogalom, így a vélemények igazából nem aktuálisak, talán ez nyilvánvaló, de néhányan mégis ezt írják.
    Nem gondolom, hogy az „irodalom klasszikus értékei” elveszítették volna varázserejüket.

(Heinrich Annamária)

    A század elején óriásit fejlődtünk irodalmi téren (is). A különféle folyóiratok köré csoportosuló írói körök a szellemi élet központjai voltak.
    Fantasztikus tehetségű íróink, költőink vesztek el, de nem „a harc mezején”, hanem munkatáborban, cellában vagy az út szélén. Másnak azért kellett meghalnia, mert az üldözötteket védte. Nagyon nagy érvágás volt a II. világháború a magyar irodalomnak. Máig betöltetlen űrt hagyott maga után.
    A szellemi értékek második rostáján a rendszernek nem tetsző egyéneket (lehetett paraszt, költő vagy akár miniszterelnök is) internálták, eltüntették, koncepciós perrel megszégyenítették, alaptalanul halálra ítélték. Az embereket közömbösségre nevelték.
    Az irodalom szerepe szerintem az, hogy értékrendeket adjon, és megtanítson eldönteni, hogy mi a jó, és mi a rossz. Erre évtizedeken keresztül nem volt szükség, mert eldöntötték az ember helyett, neki csak el kellett fogadnia a döntést. Meg kellene tanulni újra olvasni, dönteni, gondolkodni.

(Kiss Bence)

    Döbrentei Kornélhoz hasonlóan véleményem szerint is a verseket és egyáltalán az irodalmat nem lehet időszakok szerint beskatulyázni. Egy vers csak akkor lehet igazán maradandó, örök életű, ha a különböző korok különböző emberei talál(hat)nak bennük valami olyasmit, ami úgy érzik, csak nekik szól.
    Többször is gondolkodtam már azon, irodalomórán, mikor egy-egy verset elemeztünk, hogy vajon van-e értelme annak, hogy megpróbáljuk kitalálni azt a gondolatot, ami a költőt vezérelte a mű megírása során juttatja eszembe Petri György mondata. Szinte minden alkalommal rá kellett jönnöm, hogy hiábavaló vállalkozásba kezdtünk.
    Egy költő nem írhat közvetlenül az olvasóinak, hiszen nem tudhatja, mi felel meg a jobb esetben széles körű olvasóközönségnek. Nem igazodhat minden emberhez! A vers elsődleges feladata az, hogy az alkotó kifejezhesse önmagát. Ha pedig megtaláljuk a versben azt, ami nekünk szól, akkor csak a költő zsenialitásának köszönhetjük.
    Véleményem szerint a vers valóban bomba is, és az olvasó szellem építése is. A jó versnek valamilyen hatással kell lennie az olvasóra, mert ha ezt nem teszi, akkor nem végezte el harmadik feladatát; azt, hogy élvezzük.

(Kovács Klári)

    Leginkább Döbrentei Kornél véleményével tudok azonosuln. Ő nem keres hibát az olvasókban, a XX. századi magyar társadalomban. Véleményem szerint a mai költészet vélt vagy valós problémái nem feltétlenül a közönségben keresendők, hiszen „a jó vers egy jól időzített bomba” (Ladik Katalin). Ebből kiindulva szeretnék reagálni a Ferencz Győzőtől származó idézetre. A lexikális tudásnak és műveltségnek ugyanis véleményem szerint sem ma, sem semmikor nem volt köze a költészethez. A költő mindig a népnek írt, és ez ma sem változott. Minden kornak megvolt a maga nagy alkotója, akit máig is istenítenek.
    Tizenhét éves vagyok, szeretem a verseket. Elvárásaim velük szemben majdhogynem megegyeznek Varró Dánieléval. Szerintem okokat keresve, hogy miért nem lehet ma nagyot alkotni, valóban nem is lehet. Inkább az új közönség új igényeit kéne a költészeten belül előtérbe helyezni, úgy, hogy az mai legyen, és mégis örök érvényű. A művészet töretlenül él közönség nélkül is, például Jász Attilánál, és célközönség nélkül, például Zalán Tibornál. A XIX. század költői című Petőfi-vers azonban egyértelműen nyilatkozik erről a jelenségről. A költészet elsősorban az emberekért, másodsorban önmagáért van, viszont emberek nélkül nem beszélhetünk költészetről. Zalán Tibor nyilatkozatához még egy idézetet szeretnék fűzni Kosztolányitól: „A könyvet ketten alkotják…” Az ember azt szereti olvasni, ami hozzá szól vagy róla, tehát ami megérinti úgy, ahogy semmi más nem. Ezért nem elvárható, hogy olyan emberektől olvassunk, akiket „a legkevésbé sem érdekel”, mi érintene meg minket, „bármennyire is arisztokratikus vagy genya a megfogalmazás…” Nem szabadna elfelejteniük, „…a költő is emberből van…”
    Általános támadást intéz nyilatkozatában Marsall László a „bébikék” ellen. Érdekesnek találom, hogy ezt pont egy olyan ember jegyzi meg, akinek mesterségével együtt vállalt hivatása az emberekhez, köztük a fiatalokhoz is szólni.
    „Hass, alkoss, gyarapíts” – írta Kölcsey, de személyes véleményem szerint az erre való törekvés sziszifuszi egy olyan ember esetében, akire nem hatnak mások művei. A benyakalt folyadék létszükséglet, de nagyobb nyomot nem hagy fizikai valónkban, még kevesebbet szellemünkben. Érdekesnek tartom, hogy pont egy költőtőt, Vörös Istvántól olvasom ezeket a sorokat. Hogyan tudhat hatásosat alkotni egy olyan ember, aki benyakalásra szánja verseit? Nem pont lényegüktől fosztja meg alkotásait?

(Lasztóczi Petra)

    Szerintem fontos, hogy egy vers „szép” legyen, mert csak így lehet maradandó. Lehet verset gyártani tucatszámra, de nem mindegy, hogy van-e mondanivalója.
    A világ folyamatosan változik, de az igazi értékek ugyanazok maradnak. A szeretet, a barátság, a szerelem mindig olyan témák maradnak, amelyekről igazán szépen talán csak egy vers beszélhet. És talán, ha valaki néha elővesz egy verseskötetet, eszébe jut, hogy más értékek is léteznek a világban a pénzért megvehetőek mellett.
    Versek mindig születtek, lehetett háború, nyomor vagy a halál biztos közelsége. Soha nem lehet tudni, hogy egy költemény mikor talál célt.
    Mivel sokfajta vers születik, sokféle az olvasóközönség is, ezért minden vers befogadóra talál. Minden korban születnek remekművek. Az emberek nem veszíthetik el fogékonyságukat ezekre. Ebben hitt Márai Sándor is.
    „Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét minden nap megszemléld, ha néhány pillanatra is! Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurelius könyveiből. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozon Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart néhány tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át valamilyen jó nyomat tükrében Brueghel vagy Dürer vagy Michelangelo valamelyik festményét vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtalálni a félórát, mely a remekművekhez szükséges! S oly könnyű megtölteni lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával! Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd is. Élj vele, mindennap, ahogy lélegzik az ember.” (Márai Sándor: Füves könyv)

(Németh Fruzsina)

    Én leginkább Ladik Katalin állításával tudnám összeegyeztetni véleményemet. Minden vers az olvasóban teljesedik be, és ott hal el. Ez így volt régen is, és így lesz még addig, amíg világ a világ. Ilyen alapon tehát a modern költészet semmiben sem különbözik a régebbi korok verseitől. Viszont azt, hogy milyen a mai költészet, azt talán Varró Dániel álláspontja fogalmazza meg. Dallamos, könnyű, az embernek jóleső, ismerős. Mindenképpen fontos, hogy érthető, ugyanakkor egy kicsit „elvont” legyen. A mai átlagember hangzatos, ritmusos, jó kedélyű verseket olvas szívesebben. Nem mintha a líraibb, elgondolkodtatóbb, „lassúbb” versek nem találnának meghallgató fülekre. De mégis az előbbinek sokkal nagyobb sikere van, hiszen az embereknek a közéletben is van elég bajuk, legalább a versekben felvidulást akarnak találni. Ferencz Győző állítása szerintem teljes mértékben megállja a helyét, ha a mai magyar társadalmat nézzük. Az olvasó nem akar lexikális tudás és műveltség birtokába jutni ahhoz, hogy megértsen egy verset. Csak élvezni akarja, szórakozni akar rajta. Ezért kell könnyednek lennie egy jó versnek. Teljesen elítélem viszont Zalán Tibor álláspontját, mert a befogadó réteget teljesen lekezeli és megkérdőjelezi létezésének fontosságát.

(Roszkos Ádám)

    Mindennapjainkban kevés időm marad arra, hogy ne iskolába járással, tanulással, otthoni tennivalókkal és egyéb kötelező vagy elvárt dolgokkal foglalkozzak. Amikor elérkezne végre a kikapcsolódás, ez általában önkéntelenül is passzivitásba alakul át.
    A mai magyar költészet lehetne akár kiemelkedően jó is, ha az ember nem jut el odáig, hogy érdemlegesen foglalkozhasson vele.
    Amit látok belőle, az annyi, hogy napilapokban néha megjelenő egy-egy verset elolvasok.
    Szerintem egy igazi újdonság, egy eddigieket elsöprő nagy változás hiánya hozzájárul ahhoz, hogy a mai magyar költészet – a fiatalok körében legalábbis – nincs az érdeklődés középpontjában.

(Stefany Edit)

    Ne dumáljatok! Ezt akarjátok! A régi írókat visszahozni. Az tetszik mindig, ami elmúlt, ami már dicsőséges (megszépített és itt-ott úgy elfedett hibákkal, amiket nem akartok észrevenni).
    Ne haragudjatok, de ha valaki könyvet vesz a kezébe, szerintem kurvára nem kell hogy érdekelje a mai társadalom, a dolgok állása, a fiatalság problémája stb. Öregszetek! Észrevettétek, hogy az öregek mindig kritizálják a fiatalokat? Nem lehet, hogy saját, halványka fényeteket féltitek? Ha pedig nem tetszik a mai irodalom (mely valószínű sokkal sokszínűbb, mint hinnétek), írjatok jobbat. Mert én azt vettem ki az idézetekből – oké, oké, idézetek, tehát szövegből kiragadott részletek, de azért merem feltételezni, hogy a szöveg is gyalázatra íródott –, hogy felettük álltok. Hetvenkedtek a műveltségetekkel, a szavaitokkal (nem tudom, méltán vagy méltatlanul), és a legegyszerűbb dolgot csináljátok, bután kritizáltok, és árulkodtok a nagyvilágnak saját pelenkájáról! Nem baj! Ügyesek vagytok! Ti ennyit tudtok hozzátenni! Ez is valami.

(Szederkényi Marcell)

    Napjainkban divat az írás. Ír, aki boldog, ír, aki szomorú, ír, aki egyedül van, és aki társra lelt. Akadnak, akik csupán egy intellektuális hobbyra lelnek benne. A lényeg, hogy sokan sokfélét írunk, és vagyunk, akik próbára tesszük múzsánk áldását a nagyérdemű előtt is. Nagyon szépnek találom ezt, ugyanis akár kényszerből, akár divatból, akár minden ok nélkül kezd írni az ember, előbb-utóbb megtalálja a költészetben azt a szárnyalási lehetőséget, amivel kiadhatja magát, és csakis magát a világnak. A világ lehet egy jó barát, vagy akár egy irodalmi közösség. A lényeg azonban az, hogy ha már magunkról-magunkért írunk, a külalak a legkevesebb, és inkább törekszünk arra, hogy összehozzunk a saját fülünknek dallamos versikét, amibe sikerült belesűrítenünk minden mondanivalónkat. Világunkban lassanként minden tömegcikk, sorozattermék, minden hasonlít valamire, tehát igazán újat már nem adhatunk, csupán a mondanivalónkban. Éppen ezért fontos az egyediség, és ezért kell, hogy oly sok forma és téma legyen. A vers alapvető rendeltetése úgysem változik.
    Elcsépeltnek tartom az állítást, miszerint már mindenről írtak, amiről lehet. Mindig lesz valaki, aki esetleg pont úgy érzett, ahogy mi fejeztünk volna ki valamit. Egyfajta vigaszt és támaszt jelent, ha rátalálunk egy hasonló lélekre, mint mi vagyunk. Jász Attila kissé pesszimistán, vagy inkább ironikusan közelítette meg ezt a gondolatot.
    Határ Győző idézetére Rakovszky Zsuzsa idézetével felelek. A legszerényebb szárnypróbálgatás is megmozgathat érzéseket bennünk, anélkül, hogy egy pontosan felépített szerkezetre csavarnánk fel a mondanivalóinkat.
    Fontos, hogy ne keresgéljünk egy versben, ahogy Ladik Katalin jelzi. Ha akad valami, ami megfogjon minket, akkor az előbb talál ránk, mint azt észrevennénk.

(Szentistványi Anna)

    A „potenciális” olvasók jelentős részéből hiányzik az érdeklődés, a nyitottság, az elfogadás, a tudásvágy. Petőcz András szerint napjaink irodalmi élete izgalmas, élénk és színvonalas. Hol? Ha az ő környezetében ez így van, csak örülhetünk neki, de attól tartok, nagy általánosságban nem ez a jellemző. Sajnálatos, de az hiszem, inkább Ferencz Győzőnek van igaza.
    Mit tehet ilyenkor a költő? Magának ír, a saját gyönyörűségére, és nem törődik a közönség véleményével, mint például Zalán Tibor. Jól teszik! Akit nem érdekel, úgysem ért hozzá, és nem is foglalkozik vele, hogy a költő mit ír. Érdeklődni úgyis csak magától kezdhet el az ember, akkor a költő minek törje magát, ezt írja Vasadi Péter is, és szerintem nagyon igaza van. Jász Attila is megmondta, az ideális, a potenciális, az egyetlen igazi olvasó legtöbbször a költő maga. Talán így van ez jól. Egyetértek Kukorelly Endrével, hogy a versnek elsősorban az alkotóját kell szolgálnia, és csak ezután az olvasóét.
    A célközönség hozzáállását véleményem szerint Pintér Lajos fogalmazta meg a legérzékletesebben.
    Lackfi János véleményét szeretném egy kicsit módosítani: A mai költészet talán nem könnyebben, de nem is nehezebben olvasható LENNE, mint bármely kor költészete a kortársak számára. Ha olvassák.
    Döbrentei Kornél szerint „Nincs »mai« költészet, csak költészet van.” A költészet maga valóban általános fogalom, és mindig ugyanúgy hívják, de azt hiszem, (minden) a költészetnek minden adott korban megvannak az egyéni vonásai.
    Nagyon egyetértek Határ Győzővel. Bármire ráfoghatjuk: ez művészet. Amennyiben nem kell tartanunk az eligénytelenedéstől, ez nem olyan nagy baj.

(Tóth Kata)

    Nekem úgy tűnik, hogy napjainkban igazán kétfajta stílust lehet eladni. Az egyik „az elvont”, a zűrzavaros szöveg, amiben egyre kevesebb az értelem, sokszor úgy tűnik, csak szavak egymásutánja, amit előszeretettel dicsőítenek anélkül, hogy értenék. A másik természetesen a paródia és a könnyebb, humoros hangvételű művek.
    Manapság nincsenek (vagy csak nagyon kevés) országszerte igazán elismert és megbecsült költők. Nem is lehet valakit országszerte elismerni, hiszen már nincs mi alapján. Ugyanis a mai neo-neo-… stílusok nem nyújtanak már túl sok újat a régihez képest. Aki költő akar lenni, annak hihetetlen nehéz dolga lehet, hiszen nem lehet úgy verset, műveket írni, hogy ne mondhassák rá azt, hogy Horatiust, Radnótit vagy Byront utánozza…
    Eltűntek a szabályok, kritériumok (ez nem feltétlen negatívum), ezzel egyetértek Határ Győzővel. Az is igaz, hogy nem lehet nagy közönségeknek írni, annyira különbözünk (Jász Attila).
    A befogadók igénye nem ugyanaz, sőt ahány ember, szinte annyi igény.
    Mit és miért olvasnak? Talán belső késztetésre, érdeklődésből, hogy „megismerjük a világot és magunkat” (Vörös István). Mindent. (Somlyó György) Ajánlani megint csak nem lehet…

(Tóth Mónika)

    Úgy érzem, ma már nem fontosak az érzések. Úgy érzem, nem ülhetek le csak úgy verseket olvasgatni, mert az nem hoz nekem hasznot. Időpocsékolás. Nagyon szűk az a kör, főleg ebben a korosztályban, akikkel el lehetne beszélgetni például Petri György verseiről. Petrit hozom fel példának, mert ő az, akit rendszeresen olvasok. Tudom, nehéz, mert nem holmi bohókás tinédzserszerelmekről ír, hanem olyan témákról, melyek számomra – koromnál fogva – még megfoghatatlanok. Minden, eddig általam olvasott verse olyan lesújtó hangulatot és olyan keserű érzéseket váltott ki belőlem, amire egy éppen sikeresen befutott amerikai csúcsmozi nem képes. Mennyivel kényelmesebb beülni egy multiplex hodályba kezeimben popcornnal és Coca-Colával, és megnézni egy „művészfilmet”. Kijövet megdicsérem magam, hogy mennyire ügyesen meg tudtam ragadni a film lényegét, aztán hazajövök, és bekapcsolom a tévét. Nagyon kultúrált ember vagyok, gondolom magamban, és nyugodt lelkiismerettel elalszom. Ennyit a művelődésről: tévé, mozi. Az már jónak számít, ha az iskolai szöveggyűjteményben lévő verseket két brazil sorozat között el tudom olvasni.
    Mondja meg valaki, ilyen zsúfolt napi teendők közé hogyan szorítsak be egy felolvasóestet, egy múzeumlátogatást vagy a kedvenc könyvem dedikálását, amit amúgy még el sem olvastam, csak tetszett a borítója!
    Nem látom a nagyközönség igényét arra, hogy elolvassanak egy verset csak azért, hogy átéljék annak hangulatát, hogy csak egy pillanatra ki tudjanak kapcsolni gépiesen regulázott hétköznapjaikból, és át tudják élni azt az érzésvilágot, amit a költő éppen érzett, mikor megírta a versét, mely életének egy piciny, őszinte darabja. Hiányzik az az érzés, mikor hedonista módon zúdítom magamra a verseket, mert olvasnom kell, mert az életem függ tőle.
    Mi a magyarázat? Nem divatos, nem tudom kamatoztatni, mert nem segít közvetlenül hozzá a pénzszerzéshez.
    De a vigasz, hogy igenis létezik egy olyan „nem normális”, „nem divatos” kör, amelyik ebben az elamerikanizálódott világunkban is fog időt szakítani arra, hogy kortárs verseket olvasson és élvezzen. Lehet, hogy ez a kör egyre csak szűkül, de amíg létezik, addig van értelme a kortárs művészetnek, mert biztos vagyok benne, hogy vannak emberek, akik szeretnek érezni.

(Várady Tímea)

„Szeretem a dallamosat, a könnyűt, a fülnek-léleknek jól esőt, az első hallásra (legalább részben) befogadhatót. Az ismerőset.” (Varró Dániel)

„Szerintem nincs »mai« költészet, csak költészet van.” (Döbrentei Kornél)

„Nem az számít, saját kora mennyit értett Bartókból, hanem az, hogy ő mennyit értett a saját korából, és ezáltal más korokból, az univerzumból.” (Orbán Ottó)

„A mai költészet talán nem könnyebben, de nem is nehezebben olvasható, mint bármely kor költészete a kortársak számára.” (Lackfi János)

„Eleve keserves időket él a költészet manapság, de meglepő helyekről hallatszik, hogy érdeklődnek iránta.” (Tandori Dezső)

„…semmi jelét nem látni annak, hogy a társadalom a tudást, a műveltséget önmagában értéknek tartaná és erőfeszítéseket tenne érte.” (Ferencz Győző)

„Mert a költészet folytonosan megfelel: minduntalan más, és mégis mindig ugyanaz.” (Kovács András Ferenc)

„…a költő lehet mártír vagy öngyilkos, de megalkuvó soha.” (Vári Fábián László)

„Én a lírai személyesség szuggesztióját elsődlegesnek tartom. E nélkül nem keríti hatalmába azokat, akiket megszólított, hiszen a közönségét is személytelennek fogja föl.” (Ágh István)

„Végre már meg kellene értenünk, hogy az irodalom klasszikus értékeinek valóban tömeges megismertetése (százezres példányszámok, például az Olcsó Könyvtár esetében) miért vesztette el varázserejét, sőt miért váltott ki ellenkező hatást az olvasókból.” (Kárpáti Kamil)

„…mindenkinek és minden egyes verssel való találkozáskor máshol vannak az olvashatósági határai.” (Parti Nagy Lajos)

„…ahogy egy férfiú nem nyugszik, amíg magáévá nem tesz egy nőt, így vagyunk valahogy a költészettel is.” (Cselényi László)

„Ott ült tehát az ideális, a potenciális, az egyetlen igazi olvasóm, aki legnagyobb nyomorúságomra én magam vagyok.” (Jász Attila)

„Eljutottunk a »Providenciaa! És egyenesbe jööön!«-ig, a hátul hangsúlyozó bébikék anglo-americomán visongásáig az elöl hangsúlyozó magyar nyelvben.” (Marsall László)

„A jó vers egy jól időzített bomba. Akkor és ott hatékony, ahol kell: az olvasóban, aki befejezi a költeményt.” (Ladik Katalin)

„…most inkább az írhatósággal foglalkoznék, mint olyannal, ha van, mert az olvasó, mint még olyan, ha van, a legkevésbé sem érdekel, bármennyire is arisztokratikus és genya a megfogalmazás.” (Zalán Tibor)

„Amióta az úristen se tudja, mi a költészet és mi a vers kritériuma, azóta verset írni »könnyű«.” (Határ Győző)

„Egy vers végtelen energiapotenciál, többször is szolgálhat, és aztán mást is, de elsősorban mégiscsak engem, és csak utánam őt.” (Kukorelly Endre)

„…a költő is »emberből« van, akár az olvasó, és az elkészült vers akkor is megérinthet másokat, ha a megírásának nem kifejezetten ez volt a célja.” (Rakovszky Zsuzsa)

„Mindenképpen jó, ha élénk és vitákkal teli az irodalmi élet, mert ez újabb és újabb költészeti munkák megszületésének kedvez. Napjaink irodalmi élete ilyen értelemben mindenképpen izgalmas és színvonalas.” (Petőcz András)

„Most ajánljam? Nem ajánlom. Ha az élő élni akar, megteszi. Tegye meg! Ha nem akar mást, csak szaftosan vegetálni, mit törjem magam?” (Vasadi Péter)

„Látjátok, írok, ütöm az írógép betűit. Amit írok, nem hír. Amit írok, nem reklám. Ugye mondtam, hogy semmi.” (Pintér Lajos)

„Miért olvasok? Bárkit is, elsősorban azért, mert meg akarom érteni a világot, önmagam. Nem igaz. Azért, mert olvasnom kell, a verseket hedonista módon nyakalni, mint bort vagy sört vagy tiszta vizet.” (Vörös István)

„…lehetőleg mindent olvassunk, azt a mindent, ami elénk kerül, és azt, ami mindenáron meg akarunk magunknak szerezni.” (Somlyó György)

„A költő nem célozhatja meg a befogadót, mivel a befogadó közeg ismeretlen a költő számára, legföljebb annyi tudható róla, hogy igencsak heterogén.” (Vörös István)

„A Tízparancsolatban sem szerepel az, hogy »ne olvass!«, hiszen kevesebb volt az olvasó, mint az, akihez így kellett volna szólni: ne ölj!” (Veress Miklós)

„A költészet természete a sokféleség, a sokféleség pedig maga a létezés.” (Tőzsér Árpád)