Kovács Flóra Eszter

„Nem úgy van most, mint volt régen…”

Fonó, táncház és diszkó

    A fonó és a táncház volt a falusi fiatalság számára az egyetlen ismerkedési és szórakozási alkalom, és egyben a helyi kultúra érték- és normarendszerének legfontosabb közvetítője. Széken kivételesen sokáig, az 1989-es forradalom utáni évekig a maga teljességében megőrződött a tradicionális népi kultúra. A változásokkal megjelenő és egyre népszerűbbé váló diszkó nem csupán egy új szórakozási formát jelentett, hanem a helyi fiatalság társadalmának átstrukturálásában is szerepet játszott.
    Az észak-mezőségi dombok (Románia) által a külvilág elől elzárt „Szék város nagyközség” a XX. században a Kárpát-medence településeitől és szűkebb környezetétől is jelentősen eltérő fejlődési utat járt be. A XIX. század közepéig sóbányái révén szabad királyi városi szabadalmakkal rendelkezett Szék, de a bányák bezárása után, 1884-ben visszaminősítették nagyközséggé. Mezőség egyik legnépesebb magyar települése ettől kezdve nem követte a modernizáció és fejlődés útját, hanem a hagyományaiba való bezárkózást választotta. Ezáltal a XX. században rendkívül ellentmondásos helyzet alakult ki Széken. Egyrészt történelme folyamán, így századunkban is nyitott község volt a külvilág felé – főleg gazdasági kényszer nyomására a vendégmunka által jutottak el lakosai a környező és Románia távolabbi városaiba, majd Magyarországra és nyugatra is. Másrészt viszont zárkózott maradt ezzel a világgal szemben. Konzervativizmusának egyik oka a földrajzi elzártsága, ami megakadályozta a régió vérkeringésébe való bekapcsolódását és organikus fejlődését.
    Az 1990-es évekig idegen elemek csak nagyon megválogatva, kis számban olvadtak be a helyi kultúrába, bár a változás, újítás lehetősége ugyanúgy megvolt, mint a szomszédos falvak és hasonló múltú bányavárosok esetében. A hagyományőrzés íratlan törvényeit elfogadni nem tudók a közeli városokba költöztek, ezáltal a falun belüli összetartás még jobban erősödött. A hagyományok konzerválódását segítette elő a településre jellemző lokális endogámia is. A rendszerváltás előtt a három főutca köré szerveződő falurész (Felszeg, Forrószeg és Csipkeszeg) fiataljai csak a szegeken belül köthettek házasságot.
    Széken a fiatalság számára kétféle, de szorosan összekapcsolódó ismerkedési és szórakozási forma hagyományozódott, a fonó és a táncház. Mindkettőnek mint hagyományos társadalmi intézménynek szigorú, íratlan szabályai voltak. A fonó tulajdonképpen munkaalkalom volt, a fiatalkori szocializáció legfontosabb eleme a közösségben végzett munkával való munkára nevelés, a versenyszellem és az összetartozás érzésének kialakítása. 1961-ig, a magántulajdonú földek államosításáig telt valóban fonással az idő, a kender termesztésének megszűnésével a fonás helyét átvette a hímzés.
    Novembertől márciusig a leányok sötétedéskor kezdtek gyülekezni a fonóban, egy erre az eseményre külön bérelt helyiségben. Este nyolcig munkával kellett tölteni az időt, de fonás közben énekeltek, beszélgettek, vicceltek egymással. Pihenésképp néha letették a guzsalyt, és változatos játékokat játszottak. Ilyenkor befirhangozták (befüggönyözték) az ablakokat, hogy ne leselkedhessenek a legények. Este nyolctól jöhettek a fiúk. Amint megjelent egy-két fiú, a fonóban azonnal érvénybe léptek a szigorú magatartási szabályok, a lányok megkomolyodtak, és még serényebben dolgoztak. A legények beültek a lányok közé, és szóval tartották a társaságot. A fiúk igyekeztek kiütni a lányok kezéből az orsót, és ha sikerült azt megkaparintani, akkor a lányoknak ki kellett váltani. Az orsóért cserébe kihívhatták a lányt „csillagot számolni”. Néha „hétfőt mondtak”, azaz elfújták a petróleumlámpát, ilyenkor a néhány percig tartó sötétben lehetett udvarolni a lányoknak. Ha megjött a kedvük, táncoltak is, saját énekszóra.
    A kendertermesztés és fonás abbamaradtával a lányok csak hímeztek a fonóban, közben ráhajoltak a kézimunkára, úgy dolgoztak. Részben a megváltozott testtartás, részben pedig a nagyobb koncentrációt kívánó hímzés miatt munka közben nem tudtak énekelni. Az ének – székiesen mondva dud – elmaradt a fonóból. Lassan kikopott a táncból is. Az utóbbi évtizedekben már szégyen, és megszólják, ha egy lány tánc közben énekel.
    A fonó az 1980-as években már lazább szabályokkal működött. A lányokra nézve már nem volt kötelező a jelenlét. A legények korábban érkeztek, a szórakozás mennyisége nőtt a munka rovására, csökkeni kezdett a hagyományközvetítő, nevelő hatása. Széken a szomszédos mezőségi falvakhoz képest évtizedekkel később, 1992-ben volt az utolsó hagyományos fonó, amikor még népviseletben gyűltek össze egy-egy háznál. Azóta a lányok otthon hímeznek, vagy csak a szomszédba mennek át varrni és közben beszélgetni.
    „Hát akkor az volt az egyedüli szórakozás Széken, a táncra jártunk… az iskolában is azzal szórakoztunk szünetekben, a lányok nekifogtunk énekelni, táncoltunk… Aztán a hosszú folyosón jártuk a hétlépést, a porkát, ilyeneket.”
    A tánc Széken szegenként, azaz utcánként szerveződött. Heti két nap volt tánc, csütörtökön és vasárnap. Csütörtökön estefelé gyűltek össze, vasárnap pedig az istentisztelet után, délben kezdődött, és legkésőbb 23 órakor végződött. Az időben való hazaérést a szülők is számon tartották és elvárták, de muszáj is volt, mert a mezőgazdasági munkák megkövetelték a korai felkelést… A legények dolga volt a tánc rendezése, voltak külön cigányfogadók, akik a zenészek bérezését rendezték. Táncra minden konfirmált fiatal elmehetett a házasság előtt, de csak a saját utcájában. Egyedül farsang idején szűnt meg ez a lokális tilalom, akkor bármelyik utca fonójába, táncházába át lehetett menni, de akkor is csak elkendőzött álorcával, és csak korlátozott, viszonylag rövid időre, amíg egy párt (táncrendet) eljártak. Bált ünnepi alkalmakkor rendeztek, az egyházi ünnepeken, a munkaalkalmakhoz kapcsolódó jeles napokon és a gyakori keresztnevek napján (Sára, Zsuzsanna, Márton, János, István).
    Minden szegen általában pénteken vagy szombatonként volt a tízévesnél fiatalabb gyerekek számára aprók tánca. A tíz és tizennégy éveseknek pedig a kicsik tánca, szombaton és olykor vasárnap is. A tánc és a fonó mint szórakozási alkalom azért volt rendkívüli alkalom a fiatalok életében, mert teljes mértékben mentes volt a szülői felügyelet és a felnőttek kontrollja alól. Már a kicsik is önállóan szervezték a táncot, maguk hívtak zenészt, maguk egyeztek meg vele.
    A nyolcvanas években a tánc előtt a fiatalok összegyűltek a község központjában, a piacon, a lányok hárman-öten-heten összefogódzva sétáltak le s fel, közben beszélgettek. Ez korábban nem volt szokásban, sőt elképzelhetetlennek tartják a mai öregek, hogy az ő idejükben ilyesmi lehetett volna. Ők elmentek a táncra, és aki másfelé bódorgott „külön, nem jött a táncra, az már kurva volt”. A piacon este nyolc órától tíz óráig gyülekezett a fiatalság. Este tíz órakor bezárt a kocsma, és ki-ki a maga szegének táncházába vonult el. A szocializmusban egyetlen kocsma volt Széken, ide jöttek be a már konfirmált fiúk a tánc előtt beszélgetni, inni, énekelni. 1991-ben nyílt meg az első magánkocsma, a szabadverseny szellemében ez már 23 óráig tartott nyitva. A legények itt is zárásig maradtak, így a tánc kezdése egyre későbbre tolódott. Nemcsak a kezdése, a befejezése is húzódott, hiszen ha 23 órakor kezdődött, akkor nem lehetett 23 órára hazaérni, mint szüleik idejében. Éjszaka egy-két órakor, vagy ha jól sikerült a mulatság, a hajnali órákban mentek haza. Másnap kialhatták magukat még munkanapokon is, nem kellett menniük a szülőkkel dolgozni. A szülők szemet hunytak a kicsapongó életvitel felett, sőt ők biztosították hozzá fiaiknak az anyagi hátteret. Széken jellemző volt az a felfogás, hogy mivel a nők nem folytattak effektív pénzkereső tevékenységet, a lányoknak nem kellett anyagilag hozzájárulni a táncházak költségéhez. Ők egymás között beosztották, hogy mikor ki visz vacsorát a zenészeknek.
    A tánc tanulása egészen a rendszerváltásig a hagyományos keretek közt folyt, tulajdonképpen nem is tanulással, hanem belenevelődéssel. Az aprók táncán és a kicsik táncán egymástól tanulták, lesték el a mozdulatokat. Felnőtteket csak lakodalomban láttak táncolni, mert a „nagyok” táncáról szétkergették a kicsiket. A kilencvenes évek elején a változások hatására az iskolaigazgató szervezett egy tánccsoportot, s fesztiválokon és külföldi utakon szerepeltette. A csoportnak az 1940–44. között működő gyöngyösbokrétások voltak az elődei. A köztes ötven évben nem volt hasonló szervezet Széken. A csoport megalakulása lényegi változást hozott a közösség szemléletében. Akik ide bekerültek, azoknak a tánc a világ megismerésének egyik eszköze lett. Így tudtak Magyarországra és más nyugati országokba is a legegyszerűbben eljutni. Másrészt tudatosult a táncosokban a hagyományőrzés feladata. A külföldi turnékon megpróbáltak változatos műsort adni, ezért betanították a csoportnak más tájegységek néptáncait is. Ennek és a magyarországi táncházakba járásnak a következménye, hogy a zenészek is, a fiatalok is megtanulták a mezőségi táncokat, és ami több száz év alatt nem fordult elő, mostanában a lakodalmakban, bálokban egy-egy rend mezőségit is eljárnak.

A falusi turizmus által újjáélesztettrövid táncház utána fiatalok kocsival menteka közeli város diszkójába szórakozni (Mihaly van Langeveld felvétele).

    Az aprók táncának megszűnése után, 1990–99-ig űr keletkezett a tánc hagyományozásának folyamatában. A tánctanulás ma felülről szervezett intézményes keretek között történik. Az 1999/2000. tanév az első, amikor az általános iskola órarendbe iktatott tanóra keretében oktatja a táncot. A tanításnak még nincs kidolgozott tanmenete, az oktató tanár ugyan széki, ő még belenevelődött a táncba és a hagyományokba, de szakirányú végzettsége nincs. (A néptáncpedagógusok oktatása Romániában még nem kezdődött el.) Céljának nem csupán a széki táncok elsajátítását tartja, hanem a szomszédos tájegységek magyar táncaival is meg akarja ismertetni a gyerekeket.
    Ha a szórakozásról beszélünk, nem hagyhatjuk ki a faluban az 1970-es évektől jelen lévő diszkót. A könnyűzenét és a diszkót a Kolozsváron tanuló vagy a városba települt fiatalok hozták be a faluba. Megjelenésének feltétele a magnó volt, hiszen zenekarokat nem tudtak idehívni Magyarországról. A magnó a nyolcvanas évekig ritkaságszámba ment, nagyon kevés háznál lehetett csak megtalálni. 1970–1985 között Széken a diszkósok igen zárt közösséget alkottak. Kibéreltek maguknak egy pincehelyiséget, ott találkoztak. Ők hagytak el elsőnek minden hagyományt, táncot, viseletet stb. Kis létszámuk, zártságuk, a faluközösséghez való ellenséges hozzáállásuk és abszolút devianciájuk következtében nemcsak az idősebb generációk, de saját korosztályuk is mélyen elítélte ezeket a fiatalokat.
    Változás a nyolcvanas évek elején kezdődött, amikor a fiatalok közössége kezdte jobban elfogadni a diszkósokat. Körülbelül 1985-től a kicsik táncán magnó szolgáltatta a zenét, mert így – bár meg kellett fizetni a „magnópénzt” is – olcsóbban lehetett megszervezni, és nem voltak kötve a zenész személyéhez. Ha ritkán előkerült egy könnyűzenei kazetta, azt is meghallgatták. Minta nem volt előttük, hogy hogyan kell az új zenére mozogni, hát magától értetődően forogtak rá, mint a csárdásra. A konfirmált fiatalok táncán ez ritkább volt, mert ha magnót hallgattak volna, a fogadott zenész faképnél hagyta volna őket. Ez a korosztály eleinte csak akkor szervezett magának diszkót, ha nem sikerült cigányt fogadni. A piacon szóltak a lányoknak, hogy „gyertek, ma diszkó lesz”. Ugyanabban a helyiségben tartották, a táncházban, ugyanúgy népviseletben voltak és ugyanabba a légkörbe ágyazódott, belső lényegi különbség nem volt a kétféle mulatás között. „De oda ugyanúgy széki ruhába mentünk, és csak páros táncokat táncoltunk… mindegy, hogy mi volt, mert mi ugyanolyan jól szórakoztunk és tudtunk is szórakozni, mint amikor széki tánc volt. És ugyanolyan jó volt a közösség, és nagyon, nagyon jó volt.” De a legtöbben nem tudták, hogy milyen egy igazi diszkó. A fiúk, akik „nem igazán voltak benne a témában, hanem csak úgy… azt hitték, kell rázzák a fejüket. (…) Levették a széki kalapot, rázták a fejüket, és utána visszatették a kalapot.” A nyolcvanas évek végén hívtak maguk közé városi fiatalokat, akik tanítottak diszkózni. A zenészbandák is alkalmazkodtak az új zenékhez, újfajta hangszereléssel kezdtek játszani.
    A rendszerváltás után a diszkó a falu központjába került, egy külön erre a célra átalakított épületbe. Ez volt az első szórakozóhely, ahol nem szegenként elkülönülve találkozhattak a fiatalok. Nagy vonzereje volt az ifjúság számára, rengetegen jöttek az új táncházba. „Annyin voltunk fenn, ahol most van, hogy nem lehetett férni. Lökdösődtünk, pláne, amikor forogtunk, löktük el egyik a másikat.” Hamarosan betört a diszkóipar magas színvonalú hangtechnikával és fényekkel. Az utóbbi években átbillent a hangsúly a diszkó javára. Rendes szegenkénti táncház 1993-ig volt Széken. Utána születtek próbálkozások, hogy a diszkó mintájára egy helyiségben tartsa a három utca közösen a táncot vagy a bált, de erre igazán alkalmas terem nincs Széken. Vagy túl kicsi lett a kiszemelt helyiség, vagy, mint például a tornaterem, olyan nagy, hogy nemcsak az élő zene vész el benne, hanem a hangulat is. Az utóbbi három évben megritkultak a bálok Széken. Ennek egyik oka, hogy tíz éve megszűnt az utánpótlás, a kicsik tánca, a mai fiatalok nem tudják rendesen a táncot, és szégyellnek felállni táncolni. Azok a fiúk, akik még tudják, szeretik, megszerveznék és eljárnának, azok az év 80 százalékában Magyarországon dolgoznak, és csak nagy egyházi ünnepeken és a legszorosabb család eseményei miatt szakítják meg munkájukat. Mára már Budapesten, a Molnár utcai táncházban lehet szombatonként megtalálni őket.
    Széken tizenegy éve minden hétvégén rendszeresen van diszkó. Megjelenésével fokozatosan megváltoztatta az egész fiatalság szerveződését is. Egyik legfontosabb következménye, hogy megszüntette a szegek fiatalságát szétválasztó lokális tilalmat, ezzel együtt a lokális endogámiát is. Az egykori lokális endogámiára utaló jelzés még él a lakodalmas szokásokban. Amikor más szegből választ párt magának a legény, a leány szegéből való fiúk kötést csinálnak. Egy vastag kötéllel vagy lánccal elkötik a templomhoz vezető utat a lakodalmas menet előtt. A vőlegény vőfélyeinek meg kell vásárolni a menyasszony birtoklásának jogát, mintegy kárpótlást fizetni a szeget érő veszteségért. Minél ügyesebb a leány, annál magasabb árat szabhatnak; végül rendszerint pálinkában egyeznek meg.
    A fiatalság körében a tánc- és daltudás alapján szerveződött korábban a hierarchia is. Ez a tudás életük végéig a közösség megbecsülésében részesítette a jó hallású és ügyes táncosokat. Bizonyos rítusokban ők mesterségszerűen kaptak meg egyes szerepeket, például az ügyesebb legényeket több tucat lakodalomban is megválasztották vőfélynek; a jó hangú asszonyokból lettek a szekérasszonyok, akik a szekéren ülve a felpakolt stafírungot kísérték végig a falun énekelve és csujjogatva. Idősebb korban ezekből az asszonyokból kerültek ki a siratók is. A táncházakat az ügyes táncos, hangadó legények szervezték, ők voltak a cigányfogadók, ők intézték a helyiség bérlését is. Ez a rangsorolás a diszkó megjelenésével megszűnt, ma inkább a státusszimbólumok kerülnek előtérbe, mint az autó és a divatos és márkás öltözet. Tehát az egyéni képességet háttérbe szorítja a szülők által biztosított anyagi háttér, ami nem is minden esetben arányos a család reális anyagi helyzetével. A fonó megszűnésével megszűnt az a közösségformáló alkalom is, ami a leányokban az egészséges versenyszellemet és a munkamorált olyan magas szinten alakította ki, hogy felcseperedvén a közeli városokba kerülve is a legmegbecsültebb munkások váltak belőlük. A fonással, közösségben töltött idő helyét átvette a tévénézés és a bárokba járás. Az 1990-es évektől, a háztartási gépek elterjedésével a házimunkák mennyisége és nehézsége lecsökkent. A lányok megítélésében már nem olyan fontos a női munkákban való ügyesség és a nagy munkabírás.
    A diszkó iránti érdeklődés közvetlenül a rendszerváltás utáni években volt a legnagyobb. Néhány éve a fiatalok kocsival eljárnak a közelebbi városok diszkóiba és éjjeli szórakozóhelyeire is. A rendszeres táncházak elmaradásával a diszkó a fiatalok közösségi életének meghatározó tényezője lett. A korábban teljesen elzárt falut az 1989-es rendszerváltás után sokkszerűen érte a nyugati civilizáció, ami az individualizmus kialakulásához vezet. Most az útkeresés jellemzi a falut. Sok fiatal más vallásban – leginkább az adventizmusban – találja meg azt a normarendszert és közösségi élményt, amit a tradicionális kultúra hagyományozódása korábban magától értetődően felkínált. Az egykor eddás fiatalok egy csoportja pedig a hagyományok felújításán és szélesebb körben való ismertetésén fáradozik.

Irodalom

Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája. Bukarest, 1975.
Kocsis Rózsi: Megszépült szegénység. Bukarest, 1988.
Kornis Péter: Remények és kétségek között. Székelyudvarhely, 1997.
Kornis Péter: Leltár. Erdélyi képek 1967–1998. Budapest, 1998.
Kovács Flóra: Változások Szék község életében. Sepsiszentgyörgy, 2000.

A kutatást a Magyar Ösztöndíj-bizottság támogatta.