Gyurkovics Tibor

Messiás

Az önimádat büszke heverőjén
fetrengtem, mint egy lassú rózsaszál,
akire hogyha ráhull a verőfény,
fölágaskodik s rögvest talpra áll.
Nem bántam azt, ha nem néznek magyarnak
s úgy érzik, szerb vagyok vagy méla tót,
azt se, ha mindjárt kabarnak kavarnak,
bár kerülni szoktam a látszatot.
Idegesített őrülten a másság,
de arra adtam: kisebbség legyek,
olyannyira, hogy végül látva lássák,
kevesen vagyok, sőt egyetlenegy.
Kicsit nagyobbra nőttem, mint szabadna,
már-már fejemet verdesi az ég,
a bőrömön kiütközik a karma,
imígy vagyok isteni származék,
magunk közt szólva nem földi halandó,
ahogy a kártyában az adu ász,
aki ha úgy jön, meg se okolandó
kiskirályoknak is visszapofáz,
de igyekeztem mégis néha véka,
mécsesem lábas alá rejteni,
ne irigyelje az, aki a béka
segge alatt él, azt aki zseni.
Így éldegéltem gyakran elvegyülve,
mint lassudad vidéki állatok,
míg legalul jelentette a tüske,
hogy sokkal lejjebb már nem szállhatok.
Oly handabanda várt reám a réten,
mint külvárosban régi cirkuszost,
aki kinyomja még a súlyt keményen
még akkor is, ha gatyájába fos.
A szőke tájon gyakran váltogattam
kockás gatyát és tarka álmokat
suttyomban a korai alkonyatban,
ne lássék, hozzá nőt is válogat,
így mindegyikbe gyorsan beszerettem,
ha szőke, fekete vagy barna volt,
nemegyszer akadt egyetlen szerelmem,
csak ne lássék rajtam a barna folt,
bolondozva elbűvöltem a nőket,
hogy én is mindig egyetlen legyek,
ne tudják, hogy bohóc vagyok, de főleg
én vagyok a legszerencsétlenebb.
Következett a sokszoros mutatvány
pincékben, rákosfalvi réteken
vagy zsugorított régi dombok alján
kitárult az a lassú végtelen,
hogy istenítsenek, rajongjanak, hogy
reszkessenek papok, nők, olvasók,
keresztre verve, mint falhoz a kancsót,
ne lássák, hogy még isten sem vagyok.