Molnár Miklós

Árny

    Hogy újra láthassam a folyót, pirkadatkor kinézek légkondicionált kuckómból a Mayflower kollégium ablakán. Felhallatszik az autógumik surrogása, éledezik a forgalom, alapozzák már a tömör zajfalat. Késő estig folyton rakják: éjjel tán csak leomlik.
    Túlnan, vélem átellenben éppen, kényesen nyújtogatja ízelt nyakát egy citromsárga markolódaru, és jókora falatokat harap ki a partból. Az Iowa River sima tükrét varjúlábak súrolják, a vízből felgomolygó ködpászmák közül néhai indián árnyéka imbolyog felém.
    Éppen hogy csak megvillantam, mint szentjánosbogár az éjszakában. Bölény párázó lehelete voltam, eloszlottam egy fagyos téli reggelen. Árnyékom átiramlott a parti füvön, és beleolvadtam a kelő Napba.
    Köd előtte, köd utána.

Sár

    Muddy Waters érdes hangját hallom.
    Eszembe jutnak gyermekkorom bivalyai: úgy heverésztek a sárban, akár a görög istenek. Órákon át elnéztem őket, rám ragadt mennyei tétlenségük.
    Milyen gyönyörűek voltak! Ezek a fönséges lények eszméltettek rá a világ alapvetően szent mivoltára – arra, hogy a világ matériája, Isten nyersanyaga, a szubsztancia, melyből vétettünk: éppen a sár.
    Válykot a cigányok manapság is vetnek, szegényember így jut remek sártéglához.
    Sár – emberi lélek öntőmintája – anya.
    Sár: melegség.
    Sár: szeretet.
    Mi Atyánk, add meg nekünk a mindennapi sarunkat!