Filmszemle – más szemmel

Los Angeles-i beszélgetés Kovács Klaudia színművész-producerrel

    – Jártál már korábban is a magyar filmszemlék valamelyikén?
    – Korábban még nem volt rá alkalmam. Viszont a Los Angeles-i magyar filmszemléket rendszeresen látogatom, a magam módján szervezésükben is segédkezem.
    – Ott mióta követed figyelemmel a magyar filmeket?
    – Már a kezdetektől. Az elmúlt öt évben három alkalommal rendezték meg, s mindegyikre sikerült eljutnom, így meglehetősen sok magyar filmet láttam. Például Sas Tamástól a Presszót, Szabó Istvántól a Napfény ízét, Sára Sándortól A vád című munkát, ami egészen fantasztikus volt. Ez utóbbi annyira magával ragadott, hogy nem titkolt vágyammá vált egyszer Sára Sándorral dolgozni. Meg persze Sas Tamással, Szabó Istvánnal, Gyöngyösi Bencével, és még jó néhány magyar rendezővel egyébként. A kint élő magyar alkotókkal élénk kapcsolatot tartok fenn. Egyikük, Behumi Katalin magyar származású rendező, aki San Diegóban él, nemrég írt is számomra egy szerepet. Az In-Between (Köztes állapot) című rövidfilmről van szó, amit a PBS megvásárolt, az amerikai rendezők egyesületének fiatal tehetségeket kutató programjában bekerült a legjobb hat film közé, majd Kaliforniában az egyik filmszemlén fődíjat nyert, végül tavaly májusban eljutott Cannes-ba is. Azóta is minden évben legalább két díjjal jutalmazzák. Ezt a filmet is bemutattuk a kinti magyar filmszemlén, sajnos Magyarországon ez még nem sikerült.
    – Mi volt az összbenyomásod a filmszemléről? Mik a tanulságai a kinti tapasztalatok tükrében?
    – Kicsit nehézkesnek találtam szervezési szempontból, főleg néhány nagy érdeklődést kiváltó filmnél jobban oda kellene figyelni. Nagyobb flexibilitásra lett volna szükség mind a vetítések, mind pedig az alkotók és a közönség kapcsolattartásában. Tetszik vagy sem: fontos a propaganda – ahogyan annak hiánya is meghatározhatja egy film sorsát. Úgy érzékeltem, mintha a magyar filmkészítőkben volna valami – számomra – indokolatlannak tűnő visszafogottság, negatív értelemben vett szerénység. Ha valaki éveket öl abba, hogy elkészítsen egy filmet, akkor engedje, hogy megismerjék: az alkotót és munkáját egyaránt. Ebből a szempontból kevés felvállalással találkoztam: ezt csináltam és örülök neki, büszke vagyok rá. No persze nem rátarti módon!
    – Amerikában ez a gyakorlat?
    – Többnyire igen, sőt, ott néha már túlzásba is viszik az „Istenem, de jó vagyok! De nagyon jó! Hurrá, hurrá!” hajtogatását. De ha egyszer az ember letesz valamit az asztalra, és az esetleg még jó is, akkor miért ne lehetne rá büszke? Egy másik megfigyelésem éppen ezzel függ össze: az alkotók nem tudják kezelni a sikert. Valami furcsa jelenségnek tűnik ez itthon, nem pedig pozitív dolognak. A filmesek nem mernek vagy nem tudnak örülni; esetleg örülnek, de ügyesen titkolják, nem mutatják. Pedig az élethez hozzátartozik, hogy az ember tudjon őszintén örülni a munkájának, hagyjon fel egy kicsit az önmarcangolással. Alkotóként persze mindig fontosabb az alkotás folyamata, mint annak az öröme, hogy elismerik-e avagy sem. Ha elismerik, az hab a tortán. Nyilván a sikerek nagy részben meghatározzák az ember karrierjének az irányát. A siker egy állomás, ami adhat egy olyan további lehetőséget, ami nem jöhetett volna létre anélkül. Véleményem szerint a pozitív életérzések nagyon fontosak ahhoz, hogy az ember tovább tudjon lendülni – akár művészileg, akár emberként
    – Találkoztál-e olyan produkcióval, amelyet szívesen mutatnál meg Amerikának?
    – Az igazság az, hogy időhiányból fakadóan sajnos nem láttam az összes vetített filmet, így nincs teljes összképem. A dokumentumfilm kategóriában Goda Krisztina díjazott filmjét, A Horvát szindrómát erre érdemesnek találtam. Csak hát köztudott, hogy a dokumentumfilmeknek igen kicsi a piaca. Amennyire a magyar film jelenét ismerem, a Pizzás című film vizualitásában radikális újítással élt. Rendezője, Balogh György elsőfilmes. Egy ideig kint élt Los Angelesben, ahol rengeteg filmanyagot készített, majd azokat ügyesen, ötletesen vágta össze az itthon felvett filmanyaggal. Érdekes volt látni, ahogy a Clark Ádám térről hirtelen átmegyünk egy Los Angeles-i felhőkarcolós utcába, majd vissza a Lánchídra. Tulajdonképpen szórakoztató film, amely vizualitásában, megfogalmazásában nem félt más lenni. Persze amikor az ember először készít filmet, óhatatlanul is az első lehetőség nyomása alatt nem fogalmaz olyan pontosan, mintha már gyakorlott filmkészítő lenne.
    – A Horvát szindróma mivel érdemelte ki megkülönböztető figyelmedet?
    – A saját sorsomból kifolyólag igen érzékeny, fogékony vagyok mások szenvedéseire. Ez a film igen magas színvonalon teremtette meg annak a lehetőségét, hogy a néző azonosuljon, együtt érezzen másokkal. Mindig nagy elismeréssel tekintek azokra, akik túl tudnak lépni a maguk személyes életén; akik a mindennapi álmaikat, akár az életüket is képesek feláldozni valami magasabb rendű eszményért, mint amilyen például a haza védelme. Ennek jelentőségére egy ismerősöm világított rá: az ember rakosgatja a maga kis tégláit, építgeti házát, életét, majd amikor gyermekei születnek, azért remeg, hogy fel tudja nevelni, taníttatni őket. Közben elfeledjük, hogy mire idáig érkezhetnénk, talán már nem is lesz iskola, mert esetleg már ország sem lesz. Ám vannak emberek, akik ezt pontosan látják, sőt: önös érdekeiken túlra vetik tekintetüket, és ha szükséges, képesek feláldozni magukat. Miattuk találtam fontosnak ezt a munkát. Érdekesnek tűnt a Vakvagányok című film is, elsősorban szemléletében: amit és ahogyan Tímár Péter próbált véghezvinni filmjében, az számomra újszerűnek hatott.
    – Pontosan mire gondolsz: a koncepcióra, hogy „bilingvis” filmet készítsen?
    – Így van, de hangsúlyozom, hogy mint próbálkozás volt számomra érdekes. Amire vállalkozott, azt ügyesen oldotta meg: nem csak a vakokról, de a vakok számára is „nézhető” filmet készített. Elsősorban megoldásai voltak ötletesek, a filmben alkalmazott technikai eljárások, mint például a narrátor szerepeltetése. Általános tapasztalatom volt, hogy sok magyar nagyjátékfilmet körülbelül húsz perccel rövidebbre kellene fogni. Akkor lennének igazán ütőképesek. Mert egy bizonyos ponton túl az ember csak fészkelődik székében, nézi az óráját, hiszen a film már csak ismétli önmagát, a néző már tudja, hogy hová fog kifutni a film.
    – Talán rendezője válogatja.
    – Hitchcocknak volt egy roppant találó, csaknem igaz gondolata erre vonatkozóan. Viccesen – és elég degradálón – azt találta mondani, hogy egy film hosszúsága egyenes arányban kell legyen az emberi vese tűrőképességével.
    – A Vakvagányok is elfáradt valahol?
    – A végső ítéletet a közönség hozza. Hogy valami hasson, ahhoz nem szükséges hosszúnak lennie. Többnyire minél frappánsabb egy film időkerete, annál jobb.
    – Persze az is előfordulhat, hogy egy-egy alkotás éppen hossza révén képes bevezetni valamibe, mondjuk egy sajátos világtérbe. Klasszikus példa erre Tarr Béla művészete.
    – Természetesen ilyen is van. De igazán jól valójában nem ismerem az elmúlt tíz év magyar filmalkotásait. Amikor kimentem, még igen fiatal voltam, sok dolgot másképpen fogadtam be, mint ma tenném.
    – Mennyire tűnt a filmszemle sokszínűnek?
    – Amennyire ismerem, figyelemmel kísérhettem a magyar film jelenlegi helyzetét, mindenképpen új színfoltot jelentett a fiatal filmesek jelentkezése, bemutatkozása. Erős, fiatalos alkotógárdával szembesültem. Friss világlátásuk – akár tapasztalatlanságuk is – olyan műveket szülhet, amelyek a szakmát belülről reformálhatják meg. A magyar film további története szempontjából ezt találtam a leginkább figyelemre méltónak.
    – Mi a véleményed a magyar filmtörvény körüli huzavonáról?
    – A részleteket csak hiányosan ismerve nincs kialakult álláspontom, viszont a fiatalabbik generációhoz tartozva azt gondolom, hogy a felvetett metódusok egyike sem igazán támogatja a feljövő, új, esetleg magukat még nem bizonyított filmeseket. Mit mutasson fel az ember, amikor még csak kezdő, éppen pályája indulásán áll? Nem látom pontosan, hogy akinek eddig még nem volt lehetősége megmutatni tehetségét (bár erre a televízió jó fórum lehetne), hogyan szerezhetne támogatást – magánpénzen kívül. Más jellegű probléma, hogy a magyar filmes szakma – ha remekműveket is alkot – igen kicsi, így a barátságok, a kapcsolatok sokkal inkább meghatározóak lehetnek, mint esetleg másutt, egy terebélyesebb filmiparral rendelkező ország esetében. Akárki dönti majd el, hogy ki juthat támogatáshoz, az ismeretségek bizonyosan dominálni fognak. Ha egy szakmai kuratórium osztja szét a pénzt, mellette szól az, hogy mégiscsak hozzáértő személyek dönthetnek, kik kapjanak támogatást. De kik választanák meg a szakmai kuratóriumot? Ha mondjuk a tíz legjelentősebb magyar filmrendező önköréből – persze már az is kérdéses, hogy ki a legjobb tíz! –, akkor vajon a többiekkel mi lesz? Tulajdonképpen minden csak attól függ, hogy kinek hol van ismeretsége, ami alapján pénzhez juthat. És mindemellett bennem felvetődik a kérdés, mi történik akkor, ha egy filmes drasztikusan mást, merőben másképp szeretne filmet készíteni, mint ahogyan az az addigiakban történt, mint ami a szakma által elfogadott standard. Ebben az esetben – bárki is kerüljön döntési pozícióba – vajon hajlandóak lesznek-e támogatást nyújtani? Itt már felléphet a szakmai féltékenység, és félő, hogy az újítani akaró művész marad alul, miután nem ő rendelkezik a pénz elosztása felett. Magam tehát mindkét lehetséges felállásban látok problémákat. Ideális helyzetként mindenképpen csak az gondolható el, hogy független szponzorok támogassák a filmkészítést. Az egy relatíve tiszta ügy: egy cég úgy dönt, hogy profitjának bizonyos százalékával támogatja egy film elkészültét. Független pénzből független film! Ennek persze leginkább objektív akadályai adódnak. Magyarországon ugyan vannak gazdag emberek, de nem sokan, és nem feltétlenül filmek támogatásában gondolkodnak. De mindenképpen valamilyen független metódus volna optimális: saját rizikó révén készüljenek filmek, s ne az államkassza vagy egy művészi társaság kárára – egy rossz film esetén. Hiszen a nagy számok törvénye alapján nyilván több a gyenge film, mint a színvonalas. Sok elhibázott film születik, míg akad egy jó is köztük. Tehát mindenképpen a filmes szakma függetlenedését látom kiútnak, ám hogy ezt miként lehetne kivitelezni, a gyakorlatba átültetni itt, Magyarországon – ez bennem is kérdéses. Amit odakint csinálok, éppen ez: a filmekre független személyektől próbálom összegyűjteni a pénzt. A keretek különbözőek: lehet szó invesztációról, ami előzetes megállapodáson nyugszik, de adományról is. A kinti független filmes gyakorlatilag csak e két úton juthat támogatáshoz, bár azért ott vannak mankóul a magánalapítványok is.
    – Úgy vélem, ebben kevés gyakorlatuk van a magyar filmeseknek, hiszen Magyarországon évtizedeken át államilag finanszírozott művészeti ágazat volt a filmkészítés.
    – Nincs más megoldás, el kell sajátítani ezt is! Új idők, új módszerek. Sajnos a világ egyetlenegy nagy mestere sem úszta meg kunyerálás nélkül, legyen az filmes vagy képzőművész! Nyilván az sem mellékes, hogy eddig ki mit tett le az asztalra. Ennek függvényében tarthatnak igényt a rendezők figyelemre, nagyobb mértékű támogatásra, mivel validitásuk van. Viszont valamiképpen azt az utat is nyitva kellene hagyni, hogy a feljövő nemzedék szóhoz juthasson. Lehet, hogy a támogatási pénzeket éppen így, ez alapján kellene felosztani: százalékos arányban rögzíteni, hogy a mesternek tekinthető filmrendezők és a kezdők milyen arányban részesedjenek az állami dotációból. Persze ennek is megvannak a maga csapdahelyzetei. Hadd említsek erre egy Amerikában fogant példát. Ott a legtöbb állami munkahelyen meghatározott számú fekete, latin származású stb. munkaerőt kell alkalmazni; a többi lehet fehér amerikai. Minthogy a munkaadók kötelezve vannak az arányszámok betartására, éppen a kvalitás, a rátermettség szempontja szorul háttérbe.

Balázs Sándor