Puskás László
Helytállás a vértanúságig
Romzsa Tódort, a munkácsi görög katolikus egyházmegye vértanú püspökét 2001. június 27-én boldoggá avatták
A chicagói egyetem Haskell Lecture-ship on Comparative Religions című, 1895-ben alapított sorozatában 1978-ban Peter Brown vallástörténész volt az előadó – egy héten át. Hallgatói közük sokan vallották be, hogy az előadássorozat kezdetén a szentek tisztelete a leghalványabban sem érdekelte őket, a végére viszont már sokkal jobban lelkesedtek érte, mint saját kutatási területükért.
Úgy tűnik, a kérdés kutatásának jelentősége manapság éppen hogy abban az érdemben továbbra is racionalista, illetve pozitivista beállítottságú értelmiségi körben kezd felértékelődni, amely az utóbbi századokban oly sokat és sikerrel megtett azért, hogy a szentek tisztelete meghaladottnak tessék. Ezt a változást maga Brown jelzi előadásai magyar kiadásának bevezetőjében: „Határozottan az a benyomásom, hogy a türelmesen felhalmozott erudíció nyomán a szentkultusz mai kutatója a lehető legörömtelibb helyzetben van: megint a kezdet kezdetén kezdheti, a jól ismert táj újból felfedezésre vár. Amint a középkortörténet egy régi mestere mondta: »Eljön majd az idő, amikor újra végiggondolhatjuk majd ősapáink gondolatait, mindennapi véleményüket mindennapi dolgokról. Lesz még mit felfedezni, és van mit alakítani a szokásainkon is.«”
Íme a vallás, az Egyházat, illetve életének egyik jelenségét „hivatalból” mintegy kívülről kutató szaktudomány jeles művelőjének megállapítása. Valamely módon ezeknek a gondolatoknak a szellemében mi is megkísérelhetjük – még ha az istenhit, a kereszténység vonatkozásában semlegesnek is éreznénk magunkat – megfogalmazni azokat a kérdéseket (a szentek és boldogok kara „hivatalos” számának legutóbbi megnövekedésével kapcsolatban – a római pápa az ukrajnai Lvovban, azaz Lembergben 29 személyt avatott boldoggá), amelyek megválaszolása és megvalósításának szándéka nélkül valójában ennek a rendhagyó aktusnak a valódi hatását is elutasítanánk, mint ahogy „oltárra emelt” régiónkbeli kortársaink nekünk szóló öröksége, életük, helytállásuk tanúsága is veszendőbe menne.
Nos az alábbi néhány oldaltól aligha várhatunk a jeles vallástörténész előadásai hatásával egybevethető eredményt a szentek tiszteletének vagy legalább az irántuk való érdeklődés megnövekedése terén, hiszen olvasóinknál nem feltételezhetünk sem előzetes vallástörténeti, sem, másrészt, behatóbb teológiai ismereteket. Kérdéseink talán ünneprontónak is hathatnak – mert elvégre egy jelentős, milliókat megmozgató ünnep kapcsán tesszük fel őket (hiszen régiónk egész történelme során, különösen a görög katolikusokat illetően, aligha történt olyasmi, ami egybevethető lenne az alcímünkben szereplő eseménnyel).
Miután jeleztük, hogy a problémához mintegy „kívülről” is lehet közelíteni, vessünk egy pillantást arra, hogyan viszonyulnak hozzá „belülről”, ott, ahol a jelenség nem mint a tudományos kutatás alanya, hanem élő és szervesen működő valóságként kell hogy jelentkezzen (általában mindig ez a lényegibb közelítés, egy élő szervezet, például egy növekedő növény szemügyre vétele megbízhatóbb ismeretekhez juttat, mintha ugyanazt szárított állapotában egy herbáriumban nézegetjük): mi a helyzet a szentek tiszteletével az egyházon, az egyházakon, keresztény vallási közösségen belül, a vezetők és a hívők körében?
Az egyes egyházrészek, csoportok, felekezetek között ebben a kérdésben jelentős eltérések mutathatók ki minden korban, a szakadások, a reformáció ugyancsak komoly változásokat hoztak – elég, ha utalunk arra, hogy a reformátusok gyakorlatában eleve nincs érdemi helye a szentek tiszteletének. Be kell vallanunk, és véleményünket éppen konkrét tapasztalatainkra alapozzuk, hogy személy szerint az egyik legaktívabb részt vállaltuk Romzsa Tódor boldoggá avatásának előkészítésében, és ezért kellő betekintésre tehettünk szert a kérdést illetően: számunkra általánosítva és egészében úgy tűnik, hogy a szentek élő tisztelete mára nagyrészt mindenütt háttérbe szorult, sőt csaknem elveszítette azt a dinamizáló és formáló szerepét, amelyet Krisztus egyházában, látható, megtapasztalható, intézményeiben, de különösen művészeteiben, liturgiájában, valamint lelkisége, teológiája, belső liturgikus élete alakulásában annak történelmében elejétől fogva oly eredményesen és meghatározó módon betöltött. És ezt nehéz lenne csak a korszellem változásának, a természetes, de a lényeget nyilván nem érintő átértékelődéseknek betudnunk. Mert nem a szentek, a szentek közössége – a communio sanctorum – fogalma, szerepe, a hívek velük való közössége jelentőségének korhoz és helyhez kötött átértelmezéséről, esetleg egyes hangsúlyok áthelyezéséről van szó, hanem – és ennek kézzelfogható jelét éppen a szentek tiszteletének minimalizálódásával, esetenként lényegi elferdülésével vagy elenyészésével összefüggő problémákban találjuk – a keresztény hit egész rendszerének olyfajta kríziséről, ingadozásairól a világban, amit egyes teológusok egyenesen a hit „elpárolgásának” neveznek. Maga Krisztus, maga az egyház is, az előző két évezred nagyobb részéhez képest, az ember, a társadalom középpontjából – látszólag vagy valójában – annak perifériájára látszik kerülni. Nem véletlen, hogy így fogalmaz 1998-ban a mai helyzetet elemezve a mintegy bemutatkozásaként mondott beszédében K. J. Rauber magyarországi pápai nuncius is, Balthasar, a nagy teológus gondolatát folytatva, aki a Pál apostol által leírt máltai hajótörésben a végső idők egyházának képét látja: „Ahogy a hajó a tűzben megsemmisül, úgy zúzódhatnak szét az Egyház struktúrái…”.
„Inkább a sötétséget fogják választani, mint a fényt, és inkább a halált fogják választani, mint az életet. Senki sem fog felnézni az égre. A jámbort bolondnak fogják tartani, s az istenteleneket dicsőíteni fogják mint bölcseket.”
(Nag Hammadi kódexek: VI. 8, 72. II. század)
Ez a feljegyzés eleve nem a tárgy avatott tudományos kutatójának vagy, másrészt, a hivatásos teológusnak, hanem a sokféle „tisztelt olvasó” számára szól – az írás a már említett, 2001. június 27-én történt esemény nyomán készül, amikor II. János Pál pápa boldoggá avatta Romzsa Tódort (1911–1947), a kárpátaljai munkácsi görög katolikus egyházmegye vértanú püspökét. Közismert, hogy személy szerint a katolikus egyház főpapja, a szentatya volt az a pápa, aki a legtöbb szentet és boldogot avatta az Egyház történelme során – azaz ő lényegesnek és meghatározóan fontosnak tartja a szentek tiszteletét az egyház és az egyes hivő életében. A kérdés az, hogy mennyire osztják ezt a pápai véleményt vezető társai – a többi apostolutód és általában az egyház tagjai? És ha azonosulnak vele, képesek-e, és miképpen, újra integrálni ezt a II. János Pál által újra felfedezett ősi jelenséget az egyházba és a hívek magánéletébe?
Legalább jelzésszinten itt témánk fogalmaira reflektáljunk. A szentkultusz mint jellegzetes fenomén jelen van a kereszténység kezdeteitől (sőt előzetes jeleit korábban is felfedezhetjük, a pogány vallásokban az istenekké váló halandók alakjaiban – ide tartoznak a fáraók is –, majd különösképpen a zsidóknál: elég, ha a szent zsidó pátriárkák és próféták sírjaihoz kötődő, máig tartó tiszteletre utalunk, amit a keresztények tételesen átvettek az Ószövetség népétől). A vallástörténész Brown, a Princeton University professzora is megjegyzi, hogy a keresztény „szentkultusz nem az emberemlékezet előtti pogány múlt felületes és »időtlen« maradványa, hanem, éppen ellenkezőleg, teljesen új képződmény,” amely „Isten és ember új, a kereszténység által hirdetett kapcsolatának tisztázására törekedett”.
Előbb megkíséreljük felvázolni a szentek tiszteletének „ideálképe”, ikonja kontúrjait, hiszen elvileg ez a tisztelet a történelmileg is alakuló, de megváltozhatatlan, a keresztény hit szerint örök, a magasságos által kinyilatkoztatott premisszákra épülő keresztény lelkiség elidegeníthetetlen része. A mai keresztényre is vonatkoznia kellene annak, ami elei számára élő valóság volt: hogy a szentek közössége körülveszi őt földi élete egészében, megkeresztelkedésétől, amikor neve kiválasztásával éppen ebből a közösségből választanak számára védőszentet, eltemetéséig, amikor az egyház így kéri Istent, hogy egyesítse az elhunytat a szentek égi közösségével: „A te nyugalmadban, Urunk, hol minden szentjeid megnyugszanak, elhunyt szolgádnak lelkét, Üdvözítőnk, nyugtasd meg” (a keleti egyházak szertartásából).
A szent (görög , latin sanctitas) – a keresztény tanítás egyik fundamentális fogalma. Alapértelmét, azon túl, hogy a kifejezés elsőrendűen csak a mindenhatóra Istenre vonatkozik, az ember Istennel való közösségét jelenti, az ember „átistenülését”, szentté válását Isten kegyelmének hatására. Arról, hogy minden embernek Krisztuson keresztül szentté kell válnia, Péter apostol ír I. levelében: „… a titeket meghívó Szenthez méltóan magatok is váljatok szentté egész életmódotokban. Így szól ugyanis az írás: »Szentek legyetek, mert én szent vagyok«.” (1, 15–16)
Azt a szót, hogy szent, a köznyelv mindennaposan használja – szent akarat, szent kötelesség, szent ember, a haza szent földje, szent a béke, a szentnek sem…, annyi szent…, a szentjit! Láthatjuk, hogy a kifejezés szemantikai fejlődése során mintegy elszakad gyökerétől, és jó esetben, bár szűkítetten, erkölcsi értelmet, de akár gúnyos felhangot is nyerhet.
Csak az irodalomjegyzékben utalunk azokra a művekre, amelyekben az érdeklődő olvasó utánanézhet a terminus eredeti jelentésének. Rudolf Otto közelítését mégis idézzük: a szent – das ganz Andere, valami, ami egészen más a világ többi dolgaihoz képest. A Bibliában, a Szentírásban találjuk meg az alapvető meghatározást: csak Isten az – valóban minden, aki van – a Szent. A teremtmény pedig szentté csak tőle származóként lehet. Az, ami vagy aki szent, sohasem saját természete szerint vagy lényege szerint az, hanem csak részesedésként. A qadosh (héber), (görög), sacer, sanctus (latin) terminus jelentésvonzatához hozzátartozik az Istenhez való teljes odatartozás, de az elkülönítés, a profántól való megkülönböztetés is. Az az aktus, ami valamit-valakit szentté tesz, elszakít valamely tárgyat vagy személyt saját empirikus körülményeitől és közvetlen kapcsolatba hozza a noumenális szférával (R. Otto kifejezése), a transzcendenciával, mintegy megváltoztatja természetüket. De az írásunkat közvetlenül kiváltó indokra – Tódor püspök boldoggá avatására – utalva azonban itt azt kell tudnunk, a fentiekkel összefüggésben, hogy nem a boldoggá vagy szentté avatás hivatalos aktusa, a kanonizáció teszi szakrálissá, szentté a kanonizáltak személyét – az az egyház részéről boldog, illetve szent mivoltuk már realizálódott meglétét, annak hivatalos elismerését jelenti.
Itt nem térünk ki a történelmileg kialakult terminusok tartalmának részletező meghatározására, amelyek egyébként némileg eltérnek Nyugaton és Keleten – hogy mit jelent a „boldog”-terminus (, beatus), vö. beatifikáció – boldoggá avatás, ami a mi kultúrkörünkben a szentté avatási eljárás első fázisát jelenti; a keleti egyházak viszont csak a szentté avatást ismerik, és mit értünk pontosabban a „szent” (, sanctus) kifejezés alatt. Sőt egy alaptémánkról szóló képzelt minilexikon tartalomjegyzékeként felsorolunk egynéhány további, a szentek tiszteletéhez kapcsolódó fogalmat-terminust is, hogy jelezzük a problémakör szerteágazó jellegét: apostol, apostoli (apostolokkal egyenlő – aequalis apostolis, például Szent István királyunk), átistenülés, csodatévő, diptichon, ereklyék, fölszentelt vértanú, hagiográfia, hagiológia, hitvalló, jámbor (istenfélő, lat. pius – keresztény uralkodókra vonatkoztatva), Krisztusért balgatag (jurogyivij), martyrologium, menologion, ménea, nagymártír, nimbusz, önzetlen (bezszerebrjenyik, vagyonukról, munkájuk ellenértékéről a hitért lemondók, gör. anargirosz, például a szent ingyenorvosok), oszlopos (stylita), ősatya, paterikon, próféta, szentek aktái, szentek ikonográfiája, szentelő (szvajatyityely), szentek gyülekezete (communio sanctorum), szerzetes-aszkéta (prepodobnij), szerzetes-vértanú (prepodobnomucsenyik), szinaxárion, sztrasztoterpec (passiót szenvedő – a vele egyhitűek gonoszsága által üldözött), szinaxárion, vértanú, vértanú-akták. Aligha valószínű. hogy az olvasó ismeri e szavak jelentését, amelyeknek olykor magyar megfelelőit se találjuk.
A magyar olvasó számára, szűkebben, az esemény kapcsán persze szó lehetne földink – mert a Tisza partján született és a római tanulás éveit leszámítva Kárpátalján élte le rövid életét –, Romzsa Tódor személyiségéről, önként választott és vállalt sorsa alakulásáról, tragikus végkifejletéről is (lásd életútja kronológiai mutatóját) – hiszen a Kárpát-medence keleti része történelmének ismeretlen, sőt eleddig eltitkolt részleteit ismerhetnénk meg általa, beszélhetnénk arról, hogy volt-e értelme életének, halálának, van-e üzenete a mi korunk számára, és mi az.
De nagyobbrészt Romzsa püspökkel összefüggésben itt inkább arra reflektálunk, hogy jelenthet-e bármit is, sőt megújulhat-e a szentek tisztelete a jövőben. Ezt leginkább azért kell megtennünk, mert korunkra, érdemben a reformáció és a felvilágosodás óta, ezt sokan csupán a népi babona egy fajtájának tartják általában, nem csak a tudósok, az értelmiség, az önmagukat csak hétköznapjaikban, napi teendőikben megvalósító pragmatikus és ezzel együtt triviális átlagemberek tömege (akik ugyanakkor nem veszik észre, hogy hitük, kultúrájuk rég szétesett), de a magukat keresztényeknek nevezők nagy része is. Ezzel együtt az értékek skáláján, piedesztálján mégsem maradt üresen a szent példaképek helye – azt az elkerülhetetlennek látszó kulturális és mindenféle más globalizáció folytán a médiumok által szuggerált sztárbálványok foglalták el az orosz közmondás szellemében: szent hely nem marad üresen – Szvjato meszto puszto ne bivae. Ennek csak kicsiny jele, hogy a mai újszülöttek neveit olykor már nem a szentek kara tagjai által fémjelzett keresztnévjegyzék, hanem a tévében éppen sugárzott szappanoperák szereplői határozzák meg.
(A globalizációval kapcsolatban egyébként nem lenne érdektelen vállalkozás – az olvasót arra kérjük, a futó ötlettől ne botránkozzon meg túlságosan –, ha annak legalábbis vizuálisan megfogható jegyeit, a világszerte azonos cégéreket, reklámokat stb. a jelenség, a módszer szintjén egybevetnénk az egyetemes misszióra hivatott egyház egységes tanítását történelme során hitelesen és megalkuvás nélkül közvetítő és terjesztő, de szerencsés esetekben a helyi kultúrákba kreatívan és szervesen illeszkedő, sokszínű eszközeinek megnyilvánulásaival).
A fenti kiüresedési és valami mással való újbóli telítődési folyamatnak az ábrázolását, amelyet ne csak a szentek tisztelete helyébe lépő bálványok imádása leírásaként, de akár az 1990-es évek fordulóján bekövetkezett „rendszer”- és értékváltás értelmezésére is alkalmas, találhatjuk meg, természetesen a kor nyelvén, mintegy Jézus próféciájaként, Máté evangéliumában (12, 43–45): „Mikor a tisztátalan lélek kiszáll az emberből, puszta helyen bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Akkor azt mondja: visszatérek házamba, ahonnét kijöttem. Amikor odaér, üresen találja, sőt még kisöpörve és földíszítve is. Erre elmegy, hoz magával hét másik lelket, magánál is gonoszabbakat. Bemennek és ott laknak. Annak az embernek a sorsa pedig rosszabbra fordul, mint az előbb volt.” Az olvasóra bízzuk az egybevetés részleteit – de bennünket a tisztára kisöpörten üres, de kicicomázott ház képe igencsak emlékeztet sok-sok polgárosodó, helyesebben nyárspolgárosodó nyugati, keleti (és köztük elhelyezkedő) kortársunk virtuális lakhelyére, ahol a valódi és időtálló értékek hiányát aligha képes elfedni a tömegkultúra szappanoperái és más film- és médiaszemélyiségek oltára.
Nos – a XX. századi kitartó helytállók, hitvallók, vértanúk, és számunkra mintegy földiként legelőbb is Romzsa Tódor arcképei, ikonjai talán képesek lennének megjelenni a valódi minőség, a valódi érték jeleként (feltéve, ha nem szoba- vagy templomdekorációnak használjuk őket). Rajtunk múlik, képesek leszünk-e elolvasni és megérteni azt, amit ránk hagytak, képesek leszünk-e hasznosítani örökségüket.
Írásunkban jelezni igyekeztünk azokat a nehézségeket is, amelyek szűkebb témánkkal kapcsolatban és általában is első látásra a hit, az egyház válságának is látszhatnak, és amelyek egyik okaként akár „az egyházi intézményekben lévő konzerváló mentalitást” is megnevezhetjük, amely „mereven ragaszkodik ahhoz, ami mindig is volt, és ezáltal a megváltozott helyzetben az evangélium (Krisztus örömhíre) nem tudja kifejteni üdvösséghozó és az új helyzetnek pont megfelelő hatását”. Rauber magyarországi pápai nuncius írásából még egy szélsőségesnek tűnő prognózist is idéztünk: „Ahogy a hajó a tűzben megsemmisül, úgy zúzódhatnak szét az Egyház struktúrái…”. Folytatjuk az idézetet: „…mégis mindenki megmenekülhet. Krisztus mindig mentő kezet nyújt felénk. Ő a lényeg. Éppen ezért nem is olyan fontos az Egyház jövője iránt kérdezősködni. Nem a jövő Egyháza a lényeges, hanem az Egyház jövője – Jézus Krisztus. A Szentlélek vezet hozzá.”
Ehhez hozzátehetjük: az a Szentlélek, akitől boldog Romzsa Tódor és társai annak idején megkapták a hitért a vértanúságot is vállaló helytállás képességét.
Ima Isten Szolgája, boldog Romzsa Tódor vértanú-püspök szentté avatásáért. Uram, nagy dolgot műveltél velünk. Tódor szolgádban olyan pásztort adtál nekünk a veszedelemben, aki életét adta juhaiért – nevében Isten ajándékát, életében a helytálló és bátor tanítót, halálában a hűségben kitartó vértanút.
Aki könnyek közt vet, örömmel arat. Szomorúan temettük püspökünket, de örömmel látjuk Egyházunk feltámadását. A földbe vetett búzaszem elhalt, de termést hozott.
Add meg Uram, hogy a boldoggá avatott Tódor püspököt mennyei pártfogónkként mielőbb szentjeid között tisztelhessük, dicsőítve a Te neved, Atya, Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és örökkön-örökké. Ámen.
Romzsa Tódor élete és halála – kronológiai mutató. (A munkácsi görög katolikus egyházmegye üldöztetésének és nyilvános működése újraindulásának egyes adataival.) A Romzsa vezetéknév esetleges értelmezéséhez: Romsa (arch.): szekérkaraván, karaván, teherszállító hajók négy naszádból álló csoportja az Északi-tengeren vagy Szibéria nagy folyóin. Romsában haladni: karavánban, közösségben terhet viselni, szállítani – V. DAHL, Az élő nagyorosz nyelv értelmező szótára, Wolff, S., Szentpétervár–Moszkva 1882, IV, 103 (orosz nyelven). A Tódor, Teodor, Tivadar keresztnév jelentése – Isten ajándéka (görög szó).
1911. április 14-én született Nagybocskón, Máramaros megyében (Kárpátalján) – (1919-től Csehszlovákia, 1939–44 között ismét Magyarország, 1945-től – Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunióban, 1991-től Ukrajna)
1922–1930 – huszti gimnázium
1930–1937 – Gregoriána Egyetem, Róma
Szemináriumai:
1930–1934 – germanicum-hungaricum; 1934–1937 – russicum
1936. december 25. – pappá szentelése, Róma
1937. július – hazautazás Kárpátaljára
1937. szeptember vége – 1938. február vége: tábori lelkészi tiszti tanfolyam, Prága
1938. március 10-től – papi szolgálat Alsóbisztrán és Bereznán (Máramaros – ma Kárpátalja huszti járásában)
1939. március – Kárpátalja teljes területe ismét Magyarországhoz tartozik
1939. szeptember 1-jétől – Ungvár, a szeminárium lelki vezetője, a filozófia tanára
1944. szeptember 24 – Romzsa Tódor püspökké szentelése
1944. október vége – a Vörös Hadsereg elfoglalja Kárpátalját.
1944. november 26., Munkács – az úgynevezett Népi Tanács Manifesztuma Kárpátalja Szovjet-ukrajnával való újraegyesülése kérelmével. Romzsa püspök és paptársai elutasítják a Manifesztum aláírását.
1945. június 29. – Kárpátalja hivatalosan is a Szovjetunió része az Ukrán Szovjet Szocialista köztársaság új megyéjeként
Az új hatalom nem ismeri el a görög katolikus egyház létjogosultságát, azaz elutasítja egyházközségei bejegyzését.
Tódor püspök a katolikus egyházzal való egység megőrzése, a hűség szellemében elutasítja a szovjet hatalom felszólítását az orosz ortodox egyházhoz való csatlakozásra
1947. március 24. – a munkácsi Csernek-hegyi monostor elkobzása, illetve átadása az orosz ortodox egyháznak, előzőleg görög katolikus templomok tömeges hatósági átadása a hatósági támogatással létrehozott új ortodox egyházközségeknek, húsz egyházmegyés pap letartóztatása, kettő kivégzése
1947 nyarának vége – Sztálin jóváhagyja Hruscsov, az ukrán kommunista párt első titkára javaslatát Romzsa püspök titkos likvidálására. 1947. október 20. körül Szudoplatov NKVD-KGB tábornok (korábban Konovalec ukrán emigráns politikust személyesen robbantotta fel Rotterdamban, ő szervezte többek között Trockij mexikói meggyilkolását is) különítményével Kárpátaljára érkezik a gyilkosság koordinálása céljából, amelynek megszervezését Szavcsenkó kijevi ukrán belügyminiszter vállalta.
1947. október 27. – merénylet Tódor püspök ellen a lókai filiális templom szentelése után a munkácsi járásban
A merénylet végrehajtói – munkácsi rendőrök egy külön fizetett csoportja – miután teherautóval gázolták le a püspököt és társait szállító lovas kocsit és hozzáfogtak agyonverésükhöz – nem fejezhették be tettüket, mert váratlanul egy postai teherautó érkezett a helyszínre. A sebesülteket a munkácsi kórházba szállították. De már a következő napon – Szudoplatov utasítására – a sebészeti osztályon takarítónőnek álcázva kezdett dolgozni a KGB ügynöke, „Odárka”.
1947. november 1. 0.45 – a lábadozó Tódor püspök halála a munkácsi kórházban.
A halált kurare-injekció okozta, a Szudoplatov tábornok különítménye tagjaként Kárpátaljára érkezett Majranovszkij, az NKVD-KGB moszkvai toxikológiai laboratóriuma vezetője hozta a tervezett gyilkosság helyszínére (dél-amerikai növény-kivonat, műtéteknél ma is használatos az izomműködés időszakos leállítására). A már említett Odárka nevű ügynök akkor adta be a szert, amikor a Tódor püspököt ápoló szerzetesnővéreknek megparancsolták, hogy vegyenek részt a kórház betegei éjszakai ellenőrzésén, így távolítva el őket a püspök betegszobájából.
1947. november 4. – a püspök eltemetése az ungvári görög katolikus székesegyház kriptájában. Ötvenes évek – a kripta kirablása, Tódor püspök maradványainak állítólagos megsemmisítése. 1998. június 3. – ereklyéi megtalálása.
1949 – a munkácsi görög katolikus egyházmegye működésének teljes betiltása.
1949–50 – a hitvalló papok többségének bebörtönzése. (Összesen az üldözés alatt az egyházmegye 135 papját ítélték el, zömmel 25 évre. A hatósági szervek nyomására 132 személy tagadta meg az egységet Rómával, és vállalta az orosz ortodox jurisdikciót. Közülük később 42 pap visszatért. 46 pap nem került börtönbe, bár csak illegálisan működhetett. 1955–56-tól hozzájuk csatlakozott, a lágereket túlélve, papi munkájukat szintén illegálisan végezve, 104 személy.)
1988 – az első nyilvános liturgia az üldözések elteltével az ungvári Kálvária-hegyen, a szabad ég alatt.
1995 – Tódor püspök boldoggáavatási eljárásának kezdeményezése az egyházmegyében
1997. október 7. – a dokumentáció átadása a szenttéavatási kongregációnak Rómában.
2001. április 14. – Tódor püspök vértanúságának elismerése és kihirdetése a szenttéavatási kongregáció által.
2001. június 27. – Tódor püspök boldoggá avatása II. János Pál pápa ukrajnai lelkipásztori útja során, Lviv (Lemberg)
Peter Brown: A szentkultusz, Atlantisz, Budapest, 1993.
V. Zsivov: Szvjatoszty, Moszkva, Gnozisz, 1994.
P. Evdokimov: L’Orthodoxie, Neuchatel, 1959. – Prawoslawie, ford. J.Klinger, Pax, Warszawa 1964.
R. Otto: Das Heilige, 1917, A szent, Budapest, Osiris, 1997.
M. Eliade: A szent és a profán, Budapest, Európa, 1987.
Karl-Josef Rauber: Az egyházzal a jövőbe a Szentlélek vezetésével, in Teológia, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 1998, 1–2.
Puskás László: Romzsa Tódor élete és halála, Don Bosco, Budapest, 1998.
László, Puskás: Teodor Romza, La Casa di Matriona, Milano, 2000.
Laszlo Puskas: Kir Teodor Romzsa, zsitija i szmerty episzkopa, Teologicsna Akademija, Lviv, 2001.
Puskás László: Megalkuvás nélkül, Barnaföldi Gábor Archívum, Budapest, 2001.
Puskás László: Romzsa Tódor öröksége, in JEL, 2001, június