Kamarás István


Régi-új pogányok, régi és új istenségek



A téma többféle szempontból is aktuális: a sokak által a pogányság feletti győzelemként ünnepelt államalapítás millenniuma, a hazánkba is beszivárgó és újjáéledő újsamanizmus és mindenféle okkultizmus, és legújabban a világsikerű és a már nem olvasókat újból olvasásra bűvölő Harry Potter-könyvek, melyeket fundamentalista keresztény kritikusai okkultizmussal, boszorkánysággal, az újpogányság terjesztésével vádolnak. Ha a rendszerváltás nem is hozta meg a „pogányok” tömeges megtérését, az elmúlt tíz évben gyakrabban lehetett hallani büszkén vagy szabadkozva-szégyenkezve, hogy „én már csak ilyen pogány vagyok”, „bizony eléggé pogány vagyok”. Érthető: az, amihez viszonyítják magukat, legitimmé vált, s a marxizmus hivatalból áhított hegemóniája idején a „pogány” csak egy fokkal volt jobb a „hívőnél” vagy a „kereszténynél”, és még elég bőven belefért a „nem marxista” kategóriába. A magukat pogánynak mondók azonban eléggé különbözőket állítanak: ateista, materialista, deista, panteista, humanista, agnosztikus, nem keresztény valláshoz tartozó, okkult tanok híve, sámánhitű, nem vallásos, nem keresztény, istentelen, szent dolgokkal tréfálkozó, sátánista, nem igazán vallásos, antiklerikális, a vallásgyakorlatot elhanyagoló, saját normáihoz képest vallásosságában alulteljesítő, szabados erkölcsű.
    Teológus végzettségű vagy teológiában jártas klerikus és laikus ismerőseim1 segítségét kértem egy tervezett pogányságkutatás fogalmi hálójának kifeszítéséhez. A tőlük tanultakat próbálom megosztani olvasóimmal.



    Mennyiben beszélhetünk ma pogányságról? A rendszerint egymáshoz tartozó „pogány az, aki hamis isteneket imád” és a „minden isten hamis, aki nem a mienk” kijelentések szerint szinte mindenki pogány,
    – akik gójimok (vagyis aki nem tagjai a választott népnek);
    – akik gentiles (vagyis aki nincsenek megkeresztelve);
    – akik paganusok (vagyis a falun élők, akik a náluk hamarább kereszténnyé lett városiaktól eltérően még a régi görög-római isteneket tisztelik);
    – akik gyaurok (vagyis akik nem moszlimok, akik nem hódoltak meg2);
    – elsősorban persze a többistenhívők, legyenek bár animisták, hinduisták, az ősgermán istenek (vagy modernizált megdelelőik) és a bálvány(ok) imádói.
    E logika szerint arra a paradoxonra juthatunk, hogy tulajdonképpen csak azok nem pogányok, akik istentelenek, bizonytalan agnosztikusok, kétkedő szkeptikusok vagy határozottan ateisták.
    Ha a „pogány” ítélkezés és mi nem akarunk mások felett ítélkezni, arra az álláspontra is helyezkedhetünk, hogy „márpedig nincsenek pogányok”. Kultúrtörténeti szempontból sincs is pogány, legalábbis a mi európai kultúránkban. A „pogány” először azokat jelölte, akiknek semmi közük nem volt a keresztény hithez, kultúrához, a keresztény hagyományú országokban viszont már mindenkibe beleépültek keresztény gondolatok, akár hívő, akár „pogány”. Ha befelé fordulunk, arra a következtetésre juthatunk, hogy mindenki pogány, hiszen legbelül mindannyiunkban van pogányság is. Kontingenciánk miatt mindannyian hajlamosak vagyunk nem csak a hitre, hanem a pogányságra, vagyis a jól megragadható látszatértékekbe való kapaszkodásra is. A „senki sem pogány” és a „mindenki pogány” mellett kínálkozik még két „egyszerű” megoldás is. A harmadik szerint „pogány az, aki annak vallja magát”3, a negyedik szerint pedig „eldönthetetlen, ki a pogány” (pontosabban: ki dönthetné el és milyen alapon, hogy a másik ember istenhite téves?)
    Ópogányság és újpogányság. Van kereszténység előtti és kereszténység utáni pogányság, és az utóbbiban is van, amit barátságosan, és van, amit ellenségesen kezelt a kereszténység, s van olyan is, amelynek megítélésében erősen megosztott. A falusi paganus hívő volt, csak másképpen érző, gondolkodó, mint a keresztény, a késő római paganitas, amelyet – magyarázza tudós ismerősöm – az egyházatyák igyekeztek nevetségessé tenni, koherens eszmerendszer volt, erőteljes etikai dimenzióval, amelynek értékeit magába olvasztotta a kereszténység. A reneszánsz kori humanizmus újra felfedezte ezt a kincsestárat, s felhasználta – nem mint pogány, hanem – mint „ külső” inspirációt a válságban lévő keresztény társadalom megújításához. Ennek a paganitasnak örököse a humanista erkölcs, amely azonban – sajnos – egy eléggé szűk értelmiségi kör sajátja. Ennek megítélésében megosztott a mai kereszténység. A humanista manapság egyes keresztény berkekben valami gyanakvást keltő, más körökben – „dekrisztianizált kereszténység” jelentéssel – a kifejezetten becsmérlő „liberális”-hoz képest ugyan enyhébb, de azért elmarasztaló minősítés. Az ember alantas ösztöneit fölmagasztaló náci pogányság vagy az érdekérvényesítést mindennél fontosabbnak tartó mai pogányság természetesen nem a római paganitas örököse, ugyanakkor – annak ellenére, hogy felelevenít „barbár” mítoszokat – nem lehet a barbár pogányság örökösének tekinteni, hiszen tipikusan „posztkrisztiánus pogányság”, lényegében keresztényellenes. Ugyanakkor a babona és a mágia szívós továbbélése azt mutatja, hogy a kereszténység az európai társadalmat meglehetősen részlegesen hatotta át az utóbbi kétezer évben.
    Többen az újpogány kifejezést javasolják a mai pogányságra alkalmazni. Ezzel a terminussal azonban az a gond, hogy a vallásszociológiai szakirodalom ezt szűkebb értelemben az okkultizmusra, a boszorkányhitre, a sámánizmusra és a sátánizmusra, még szűkebben pedig az új természetvallásokra vonatkoztatva használja. Szélesebb értelemben az istentagadókra, még szélesebb értelemben még az Isten létében kételkedőkre is alkalmazzák az „újpogány” fogalmat. K. Rahner és H. Vorgrimler Teológiai kisszótára szerint a „planetáris világtörténelem szakaszában – amikor minden egyes nép és minden egyes kultúrkör belső mozzanatává lesz minden más népnek és minden más kultúrának – már keresztények és nem keresztények (vagyis most már ugyanahhoz a szituációhoz tatozó ópogányok és újpogányok) állnak szemben és folytatnak dialógust”.4 Van még egy érdekes értelmezése az újpogányságnak, mely szerint nem a vallásgyakorlat hiányát és mégcsak nem is a tudatos hit nélküli élést jelenti, hanem a gondolkodás és állásfoglalás nélküli állapotot. Ennek az elképzelésnek egy másik változatával is találkoztam, mely szerint a pogányság nem az ateizmus (amelynek akadnak heroikus kísérletei az ember önmegtalálására), hanem a szellemi besötétedés, vagyis a szellemi visszafejlődés, a szellemi értékszint csökkenése. Ez pedig nem butaság, nem is tehetségtelenség, hanem totális eltévelyedés.
    Kik is a pogányok? A gyakori értelmezések között szerepelnek
    – az istentelenek (vagyis az ateisták, köztük az Istent pusztán tagadó és a valamit helyette állítók);
    – az agnosztikusok (közülük is elsősorban azok, akik „nem tudni, van-e Isten”-hez azt is hozzáteszik, hogy „és nem is töröm rajta a fejemet, kedvem szerint járok el az életben minden vonalon”);
    – a más istent imádók (kérdés, mennyiben tekintik a keresztények más istennek Allahot, Krisnát);
    – a szinkretisták;
    – a keresztény vallást a normától eltérően gyakorolók (bálványimádók, babonás szokásokat gyakorlók);
    – a keresztény értékrenddel ellentétes értékrendet és erkölcsi felfogást vallók;
    – Istent nem a Biblia, hanem a maguk feje szerint imádók (a héber gój öntörvényű embert jelent).
    A legutóbbi mércét szigorúan alkalmazók ide sorolják a „maguk módján vallásosokat”, akiknek száma háromszor akkora, mint az egyházuk tanítása szerint vallásosaknak, s ezzel ők a legnagyobb (igaz, eléggé heterogén) világnézeti csoport hazánkban. A még szigorúbb keresztények még tovább mennek: a templomba járók többségét is az öntörvényű pogányok közé sorolják.
    Az általam kérdezettek közül a legtöbbek szerint a pogányság bálványimádás. Az imádott bálvány – az igazi Istenen kívül – bármiféle szubsztanciájú lehet. A bálványimádó is transzcendál, de nem az élő Isten felé, nem az ő kinyilatkoztatása szerint, hanem saját pszichéjének kreativitása alapján. A bálványimádás ölthet eléggé primitív formát (például azok, akik szerencse- és védőpatkót szegeznek föl a keresztgerendára) és differenciáltat is (például a tudományt istenítése). Kontingenciánk révén talán mindannyian valamelyest bálványimádók (is) vagyunk. Egyénileg és közösségileg is megvannak a bennünket rabul ejtő bálványaink. Még az istenhívő is csak úton van a bálványoktól az igaz Isten felé. Sokan és sokféleképpen lajstromozták már a mai bálványokat. Leírták őket a lelki írók: hatalom, gazdagság, élvezet, előítélet, kapzsiság. A klasszikus bálványok ma új alakban jelennek meg, például a régről ismert istenség, aki azt hirdeti, hogy „az vagy, amit megvettél”, „aki” ezúttal a nagy bevásárlóközpontokban jelenik meg. És persze vannak új istenségek is, például az információ hamis istene, mely a TV-n vagy az interneten keresztül nyilatkoztatja ki magát, hirdetve: „az vagy, amiről tudsz”. Aztán itt van a lokális személyességgel szembenálló személytelen globalitás istensége. Az ilyen-olyan sztárokban inkarnálódó istenségek pedig azt hirdetik, hogy „az vagy, amit érzel irántam”.
    Pogány keresztények. Morel Gyula szerint az egy Istenben nem hívő pogányok nagy többsége nem azért nem hisz, mert tagadják istent létét, hanem mert elvetik a hívők által megjelenített Isten-torzképeket.5 A kérdésemre válaszolók körében eléggé gyakori vélemény, hogy még az „egyháziasult” kereszténység sem pogányságmentes. Ne feledjük, figyelmeztetnek többen is, hogy a győzedelmes keresztény egyház átvette a legyőzöttektől a pogány templomokat (Zeusz helyére a győzelmes Krisztust, Isis és Horus helyére a Szűzanyát helyezve a kisdeddel), kegyhelyeket a csodahitről tanúskodó votívtáblákkal, valamint vallási szokásokat mint a körmeneteket… Nem csak átvett sok pogány szokást (karácsonyi ünnepkör, húsvéti tojás, versenylovak szentelése) és „keresztelt meg” a kereszténység, hanem tagjai az autentikus rítusokkal párhuzamosan máig gyakorolnak pogány szokásokat (fekete macska, tizenhármas szám, Haitiben Szűzanya-grotta mellett voodoo fétis). De legalább ennyire pogányság az üzleti alapra helyezett istenkapcsolat (jócselekedet+szenvedés= üdvözülés) vagy az eltorzult szentkultusz. Az egyik katolikus hetilapban egy templomi zenész levelében ezt olvashatjuk: „Az én országom nem e világról való… Ezzel szemben egyházunkban ünneplés van rengeteg, millenniumi és kétezer éves zászlólobogtatás, a bálványimádás határát súroló Fatimai Szűzanya-szoborszállítás (a fehérvári egyházmegyében 143 helyre!) az van.” És akad olyan katolikus az általam kérdezettek között, aki egyenesen a katolikus püspöki kart tartja pogánynak amiatt, ahogyan – minden jó pápai kezdeményezés ellenére – a zsidókérdést kezeli a holokauszt után.
    Mennyiben beszélhetünk a kereszténység és a pogányság küzdelméről? Ebben a kérdésben eléggé erős megosztottságot tapasztaltam. Néhányan úgy látják, hogy a kereszténység (mint a kierkegaardi értelemben vett krisztusiság) története másról sem szól, mint a Krisztus-hit és a kereszténység álarcát öltő pogányság küzdelméről. Mások úgy vélik, hogy a kereszténységnek két fronton kell ütközetet vívni: egyfelől az ateizmussal, másfelől az újpogánysággal.6
    Többen úgy vélik, csak akkor kell egymással keresztényeknek és pogányoknak megküzdeniük, ha valamelyik nem fogadja el a másikat és/vagy terjeszkedni akar a másik rovására.
    Többen úgy gondolkodnak – főleg protestáns teológusokra hivatkozva –, hogy küzdelem helyett elég lene csak a saját portékánkat népszerűsíteni igehirdetés formájában. Emellett nem szükséges a pogányokat sem támadni, sem leleplezni, még a lényegi tévedéseikre rámutatni sem. Így a protestáns teológusok részéről – ha van is – minimális a pogányság szellemének elemzése, kritizálása, leleplezése.
    Ezzel szemben ismét többen úgy gondolják, a küzdelem a missziós parancsból következik, ám ennek célja nem az ellenfél megsemmisítése, uralom alá hajtása, hanem az örömhír eljuttatása számára. Nagyon nehéz azt az alapjában véve jó szándékú „küzdelmet” megóvni attól, hogy az anyagi világban élő küzdők ne fordítsák a maguk céljaira a küzdelmet. Minden általam kérdezett egyetért abban, hogy az evangelizációban testet öltő küzdelem csak a vallásszabadság tiszteletben tartásával történhet. A hívek újraevagélizálása érdekében pedig szükség van belmisszióra, az egyházon belüli pogányság elleni küzdelemre.
    Egy másik fajtája a pogányság elleni küzdelemnek a közéletben való keresztény részvételnek az a formája, amikor az evangéliumi értékek nevében lépnek föl az ezzel ellentétes érdekek ellen.
    Többen határozottan rossz ízűnek tartják a „küzdelem” kifejezést, és e helyett „elvi ellentétről”, „dialogizáló vetélkedésről” (melynek keretében a vetélkedő felek őszintén keresik, hogyan lehet érthetővé és elfogadhatóvá tenni az élet értelmének keresését valamiféle transzcendenciában), valamint Isten akaratának megismertetéséért vagy Isten Országának megvalósításért folytatott „versenytárgyalásról” beszélnek. Akad olyan vélemény is, mely szerint a kereszténység küzdelme a pogányság ellen nem más, mint deformált vallásoskodás.
    Van olyan vélemény, mely szerint itt és most azért nem lehet a pogányság és kereszténység harcáról beszelni, mert a mi kultúrkörünkben a nem hívők gondolatvilágában bőven vannak keresztény elemek, a kereszténység pedig kétszáz év után sem jutott el odáig, hogy feldolgozza a szekularizációt, és eredményes, „harcképes” választ adjon rá. A keresztényekre is érvényes Hayeknek az a (Marxszal polemizáló) gondolata, hogy eddig a közgazdászok meg akarták változtatni a világot, most már ideje lenne, hogy meg is értsék.
    Jó néhányan úgy gondolják, hogy elsősorban vagy éppen kizárólag önmagukkal kell megküzdeniük a kereszténynek, ugyanis, érvelnek egyesek, a pogányság és kereszténység bennünk vív ütközetet. A bennünk folyó küzdelemnek szerves folyománya lehet a világban levő hamissággal való küzdelemben való részvétel embertársaink embersége érdekében. Amennyiben pedig a pogányság gondolkodás és állásfoglalás nélküli állapot, akkor a kereszténység és a pogányság küzdelme a minden küzdelme a semmivel.
    Nem a pogányok, hanem a pogányságok ellen kell a keresztényeknek küzdeni, figyelmeztet öreg barátom, úgy gondolva, hogy a jelenlegi – hite szerint tisztességes és jó szándékú – Orbán-kormány alatt is „teljesen pogány dolgok történnek a közéletben, méghozzá szünet nélkül, a korrupció totális, és senki sem törekszik radikális megszüntetésére”.
    És a pogányok megtérítése? Mindenkinek joga van hallani más világnézetekről és választani azok közül. Ilyen körülmények kőzött a „hittérítés” nem sért emberi jogot. A térítő nem varázsló, csak eszköz, csak katalizátor. A megtérőnek nagy megrázkódtatásra, kegyelemre van szűksége. A megtérést végső soron sohasem lehet másnak tulajdonítani, mint Istennek. Sokféle módon, sokféle eszközzel részt vehet ebben a „térítő”, de hogy mikor, mivel, imával-e, karitatív cselekedettel, az a konkrét helyzetet dönti el, s ilyenkor van nagy szüksége a térítőnek phronésziszre.
    A missziós parancs megvalósítása a keresztény ember számára manapság egyáltalán nem könnyű feladat. Úgy tűnik sokunknak, hogy az őskeresztényeknek az ópogánysággal sokszor könnyebb dolguk volt, mint nekünk a mai neopogánysággal. A „hogyan nem szabad téríteni” fájdalmasan gazdag példatára sok „jóérzésű” (vagy inkább gyámoltan, vagy éppen nem eléggé mély hitű) keresztényt elbizonytalanít. Többen úgy vélik, nincs felkészülve a térítésre, vagyis megtérítendők közötti „jelenlétre” a mai kereszténység. Nem könnyű komoly szellemi felkészültséggel, megfelelő reakciókészséggel bekerülni folyamatosan a pogányok látószögébe, például a médiumokon keresztül, ugyanis – ahogyan evangélikus lelkész barátom mondja – „hirdetni tudjuk az igét, ragozni nem”.
    A többség a szerint a térítés leghatékonyabb módja nem az akció, nem a kampány, hanem az érvelve meggyőzés, a példamutatás, a megértő szeretet gyakorlása és mindenekelőtt a megtérés. Ennek feltétele és állandó velejárója személyes megtérésünk, mely által személyünkben meghívás lehetünk. Önmagunkban olyan embereket kel felmutatnunk, teszik hozzá többen, mint Clairwoux-i Szent Bernát, Szent Ferenc vagy Teréz anya. A térítő hiteles megtértsége és folyamatos megtérése magával ragadja a megtérítendőt. A segítő – és a térítés nem lehet más, mint önzetlen segítés – kísértése a gőg és a hatalom (azok fölött, akikkel jót tesz), a megtérőkért imádkozó emberé pedig a restség és az álszentség.
    A keresztény térítőt megtérésében maga a megtérítendő, a „pogány” is hozzásegítheti a maga igényesen megélt vallásosságával vagy vallástalan emberségével. Igaza van öreg barátomnak, „pogányokat megtéríteni csak úgy lehet, ha a teljes körű szeretet napként sugároz”.



1 Aszalos János, Balázs Zoltán, Bindes Ferenc, Blanckenstein Miklós, Boór János, Bulkay Tamás, Csepregi András, Debrecenyi Károly István, Fabiny Tibor, Farkas Beáta, Gárdonyi Máté, Kis György, Medgyesi György, Nagy István, Pálos Antal, Ribár János, Tomka Ferenc, Turcsik György
2 Közülük legkevésbé a zsidók és a keresztények, mert ők is a Könyv birtokosai
3 Amiként a hívő is az.
4 Rahner, K.–Vorgrimler, H.: Teológiai kisszótár. Bp. 1980. Szent István Társulat, 572. o.
5 Morel Gyula: Mit vet el a társadalom: a hitigazságot vagy torzképét? = Varga Károly: Vallásoság-szindróma és polgári társadalom. Piliscsata, 1999. PPKE Bölcsészettudományi kar Szociológiai Intézet, 239–254. o.
6 Zahrnt, Heinz: Gotteswende. Christsein zwischen Atheismus und neuer Retigiosität. München, 1989. Piper