A 2000 őszén megalakult Immun Csoport (Balázs Sándor, Barna T. Attila, Csillag István, Fodor Miklós, Prágai Tamás, Rózsássy Barbara, Végh Attila és Zsávolya Zoltán) azért jött létre, mert az emberhez méltó élet már nem föld, amin az ember járkál, nem tűz, ami átlobogja tetteit, nem levegő, amit belélegez, nem víz, amiben megmerítkezni és amin járni egyazon tánc testvérmozdulatai. Az emberhez méltó élet már nem adottság, amiből esetleg – a hübrisz felé – ki lehet zuhanni, hanem csak kevesek által megpillantható horizont, ellenséges vidék őrizte célvonal, ameddig el kell magam harcolni. Ha sikerül, megvilágosodik előttem, hogy valójában e célsáv őrzi, teszi zárójelbe a tájat, amin végigküzdöttem életem. Ha nem sikerül, életem olyan lesz, mint a léggömbbe zárt légyé: az idő így is elmúlik, de nem telik.
    Minden amellett szól, hogy ne sikerüljön. Hogy a fogyasztói társadalomnak nevezett káosz zaja elnyomja az egyetlen hívás hangját, hogy a létterem falául állított képek elhomályosítsák az egyetlen belső képet. E hang és kép azonos. 1+1=1. Mondhatjuk entelekheiának, szubsztanciának, létnek, önmegvalósításnak, megvilágosodásnak, centrumnak, logosznak, Taónak, rendnek. Ezer neve van. Mondhatjuk egész-ségnek is.
    Az immunitás az egészséges szervezet azon képessége, mellyel ellenáll a kívülről jövő támadásnak. Az Immun Csoportot érdekli a világ, de annak támadásai ellen különböző anyagokat termel. Ezek az anyagok művek: olyan írások, amelyek – ha gyakran nem is explicit módon – az emberhez méltó élet visszatértét remélik, s amelyek a múlt, a hagyomány, a metafizika kérdésszálain kapcsolódva tehetik kérdésessé mindazt, amire rákérdezni rég elfejtettünk, s amire kérdezni az egész-ség alapja.
    A passzív immunizálás során a beteg félrevonul, és az anyagot beadja magának. Ez az elefántcsonttorony. Az aktív immunizálás során a beteg szervezet megkapja a kórokozót, megmerül léte kudarcában, de azonnal termelni kezd. Ez az Immun Csoport. A kiválasztott anyag más szervezetekbe oltva azokat passzív módon immunizálhatja. Ezt a tényt nevezzük reménynek.

Végh Attila