Összetapasztott hiány
Tóth Judittal Faragó Laura beszélget
A költővel a rádiósorozat (Szülőföldem – zengő anyanyelvem) befejezése után, 2001. augusztus 25-én beszélgettem. Franciaországból éppen hazalátogatott, Naphegy utcai lakásán kerestem föl. Hosszan tartó betegsége után jöhetett ismét haza, otthonról! Otthonról – haza? Igen. A XX. században nagyon sokan élték e kettős életet! Önéletírásának címe is – Útvonalak a kontinensen –, egy olyan sorsot jelez (nagyon pontosan), amely nemcsak az övé – hanem még igen sokuké volt.
(Önéletrajzi vázlat a Kortárs folyóiratban jelent meg, a curriculum vitae sorozatban.) Most, amikor ennek a jegyzetnek az írásába belekezdek, 1994. május 29-e van, vasárnap, itt Franciaországban Anyák napja, Magyarországon a parlamenti választások második fordulója. A helyszín Saint-Maurice, Párizs kül- vagy elővárosa. A ház, ahol lakom, a főút mentén található. A háztól mintegy ötszáz méternyire kezdődik a Vincennes-i erdő, és szintén egész közel van az A 4-es autópálya, amely nyugati irányban Párizs központjába visz, kelet felé el lehet jutni rajta például Nancyn és Strassbourgon át – Stuttgart, München, Salzburg vonalában – Bécsig és így hazáig, bár kellemesebb a metz–saarbrückeni átkelés, de erről majd később. Tehát Saint-Maurice. Az egyik legkisebb település a főváros körüli övezetben. Névadója harmadik századi keresztény mártír. A múlt században még falu volt, ma már erősen polgáriasodik. Bár az autópálya építésekor erdőnyit kiirtottak, még mindig sok a fa, különösen a Marne mentén, platánok, gesztenyék, hársak. A mi házunk egyemeletes, fehérre vakolva, kicsit kopott zöld zsalukkal. A lejtős kertet alacsony kőfal határolja el a szomszédos garázslejárótól. Huszonnyolc éve lakom itt. (Ez nagyjából az eddigi életem fele.) A szobámba, az emeletre, keskeny lépcső visz fel. Mivel éppen a kert fölött van, nagyon világos. Egyszerre zárt és nyitott. Téli délutánokon, olvasólámpával, félméteres átmérőjű körré szűkíthető. Az ablakból gyakran nézem a fákat. Emeletmagas, összefüggő zöld fal élő tömege izeg-mozog a szélben. Más – megnyugtatóbb? biztosabb? egyértelműbb? – a látvány ilyenkor, öregedve, amikor, ahogy Rilke mondja, »Nyílást, hervadást« végre-valahára »egyformán tudunk«. Mert kétségtelenül megtanultam itt egy-két dolgot. A fiatalság néhány fontos évét, a felnőttkor határállomásait itt vészeltem át, ezen a részvétlen helyen, ahová (múltam szerint) nem tartozom. De teltség és üresség, a létezés végletei vagy, máshonnét nézve, nagyszerű banalitásai itt értek el. A gyerekünk megszületett. Hétköznapi esemény, belátom. Én azonban nem ismertem élesebb, tágabb, szorongatóbb győzelmet soha.
(…) Budapest a szülőhelyem. Légi kikötő, belső dombvidék, érvényes klíma, örökös viszonyítási pont. Néhány helyszíne, évszaka mintegy folyamatos jelen időben élt együtt velem. A serdülőkori nagyságélményben nyugodtan kanyargott a Németvölgyi úti temetőkerítés, s a kopott sínpáron folyton-folyvást sivítva fékezett az a régi, egykocsis, barna-sárga, felkoszorúzott villamos. Barna és fénylő volt az iskolai évkezdések hónapja is. Nagy őszre emlékszem, nagy volt a szeptemberek fölívelő égboltja is, amit abban az időben magamnak fölfedeztem. Mert ugyanakkor a valódi budapesti ég porszürke volt, alacsony, s nem mentes a történelem füstködétől. (…) Mert a város a szegénységével is nevelt. Romházaival és mocskos, sötét sikátoraival. A budai kertekben fűcsomók, dudva, növényi elhagyatottság. S a torz falak, az itt-ott összetapasztott hiány, mint egy-egy lakóház évekre félbehagyott vázlata. Budán, a szépséges dombon, akadtak üres telkek is. Ezek, valamilyen világvégi módon, zsúfolva voltak az akkori nyomorúság szemetével. Nem kellék volt ez, sokkal inkább történelmi keresztmetszet.
(…) Passau és Wells között nagyjából félúton van az a falu, amit keresünk: Hohenzell. Kora délután van, tűz a nap. Dombos tájra épült apró település, a házak szinte lemosva, kifényesítve. Mintha most festették volna őket: fehér, mézsárga, rózsaszín falúak, üde virágoskertek. Éppen csak lassítunk, a lejtő hajlásában rögtön ott a templom meg a temető. Elővesszük a régi fényképet. A háttérben alacsony fal, nyilván a temető kerítése, rajta emléktábla részlete, ovális fényképpel. Előtte ott a sír, keskeny kővályú, beültetve növénnyel, a fejénél cakkozott szélű kőkereszt, rajta homorító helyzetbe dermedt korpusz. A kereszt tövében nagy koszorú, mintha tamariszkuszból fonták volna, rajta valószínűleg szegfűk. A névtáblát nem lehet kivenni. A felvétel kicsit féloldalasra sikerült, de teljesen világos. Tudjuk, hogy a sír már nincs meg, negyvennyolc év telt el azóta. (De van közös emlékmű, tudjuk meg később.) Körüljárjuk a temetőt, kicsi, rendezett, a virágok frissek. És számtalan ugyanolyan cakkozott szélű keresztet látunk, kisebbet vagy nagyobbat, és hasonló, vonaglásba megmerevült Krisztus függ mindegyiken. Valóban itt volt. Megtaláltuk. Akkor most mit akarunk még, ügyefogyott szótárlapozásunkkal, ebben a vad kánikulában a hohenzelli templomtéren? – Der Pfaffer – szólunk be egy kerítésen, válaszolnak is, ki tudja, mit. Megyünk tovább a simára betonozott úttesten. Vitatkozunk: most te beszélsz, én nem, de te. Szégyellnivaló, hogy nem tudunk németül. Ősöreg néni áll egy ház előtt, szürke köntösben. – Ja, ja, Der Pfaffer, Herr Josef bauer – kiabálja, kijön a ház elé, hosszan beszél. A plébános harminc éves lehet. A házában hűvös van, leültet. A fiam angolul magyaráz. Itt most hirtelen világossá lesz, hogy honnét jöttünk és miért. – Akarunk-e fénymásolatot a halotti anyakönyvről? – Ketten fogjuk a papír két szélét. A pap azt mondja, egy asztalosműhely előtt történt, Breisonh határában. – Akarjuk-e, hogy megmutassa a színhelyet? – Szürke Opel Kadettba tessékel. Lejtők, kerítések. Lassít. Lakóházat látunk, veteményeskertet, egy széles hangárszerű épületet. Ez volna az az aszatlosműhely? Az esemény, ami miatt idejöttünk, jóval Bauer tisztelendő születése előtt történt. A környéken nőtt volna fel? Mert nyilvánvaló, hogy az okmány adatai az ő számára pontos helyszínt jelentenek. Dombon állunk meg, egy útkereszteződés mellett. Mondja, és a letekert ablakon át mutatja is, hogy itt. Ülünk az autóban, hallgatunk. Aztán – ősi mozdulat zászlók és koporsók fölött – kezével keresztet ír a levegőbe, és Isten nevében megáldja a betont, ahol az apámat 1945 májusában lelőtték.
– Öt megjelent kötetedből idézem az időrendben sorakozó egy-egy versed egy-egy szakaszát! Arra kérlek, hogy a kiragadott sorokhoz mondd el visszaemlékezéseidet, versmagyarázataidat! Remélem, talán e versidézetekből kialakul Tóth Judit hétköznapi arca!
– Legszemélyesebb meghatározója volt életemnek, hogy nyolcéves koromban apám és anyám meghalt a háborúban. Engem a nagyszüleim neveltek, később az egyik tanárnőm. Tőle mentem férjhez. Az, hogy az embernek apja sincs meg anyja sincs, ez olyan, mintha púpja lenne! Önéletrajzi vázlatomban apám halála mellett anyám eltűnését is leírtam. Ennél tömörebben, pontosabban, ma sem tudom megfogalmazni:
Az utolsó kép: anyám nézése, az elszakadás. A gyerekeket, kétévestől tizennégy éves korig, a kapubejárat másik oldalán csoportosították. A felnőttek átmeneti úticélja a Ferencvárosi pályaudvar. Majd, ahogy később megtudtuk, Bergen-Belsen. Akkor, 1944 decemberének második felében, a közeledő front elől, ezeket az utolsó szerelvényeket lehetőleg minél messzebbre, Észak-Németország felé irányították. A gyerekcsoportot szétosztották egy Klauzál téri házban. Én mindvégig meg voltam győződve róla, hogy tévedésből kerültem oda. Boldog-boldogtalant megszólítottam, és közöltem, hogy katolikus vagyok. – Kitanították szegényt – mondták.
Gyermekkoromban tehát kitaszítottnak éreztem magam – ahogyan Vadon versemben is írtam – mert a barátaim közül egyik gyerek se volt árva! Kivéve legjobb barátnőmet, Székely Magdát, akinek az édesanyja elveszett a háborúban, de maradt édesapja! Aki olyan jó volt, és olyan kedves! Amikor fölmentem hozzájuk, már hozta is a paradicsomlevest vagy a paprikás krumplit, amelyet ő maga készített! Mi tizennégy éves korunkban ismerkedtünk meg – ennek már jó ideje, hiszen most vagyunk mind a ketten hatvanöt évesek! –, s azt hiszem, hogy sírig tartó barátok! Versem az árvaságról szól – mégis életemnek oly fontos személye ő, mintha a testvérem volna!
Hogy miért mentem én el Magyarországról 1966-ban? A sorsom úgy alakult, hogy beleszerettem egy francia építészbe, aki engem – isten csudájára – feleségül akart venni! Nem lehetett máshogy megoldani! Három évig leveleztünk – és többször találkoztunk (kétszer Párizsban, egyszer Rómában) –, és én azért akartam őt mindenáron viszontlátni, hogy rájöjjek arra: valóban ő-e az! És minden alkalommal megbizonyosodtam, hogy ő az! Igen, ő az! Én hiába próbálok ellene küzdeni, el kell hozzá mennem (mivel nem a férfiak mennek a feleségük után, hanem a feleség megy a férfihoz)! Csakhogy ez nagyon nagy áldozat árán sikerült, mert el kellett hagynom a szülőföldemet, ami az én terveim között soha nem szerepelt! És az anyanyelvemet – a titokzatos kincset, amihez a legnagyobb cinkosság kötött (tekintve, hogy verset írtam kilencéves koromtól) –, amely egyben mesterségem eszköze volt! Egyébként már az első kötetem megjelent, amikor egy budapesti építész kongresszus kapcsán megismertem, úgy, hogy Nemes Nagy Ágnesék ismervén őt, meghívták magukhoz, s olyan embereket is hívtak a társaságba, akik jól tudtak franciául (hogy legyen, aki beszélget). Így én is megjelentem szerény kis fehér nyári ruhában, és mellé ültettek. Jó nagy lámpalázam volt, s ő odaadta a névjegyét, ha Párizsba vetődöm, keressem fel az irodájában. Hogy mehetnék én Párizsba – gondoltam! És mit tesz isten, 1962-ben kaptam egy ösztöndíjat – akkor kezdődtek a magyar–francia kultúrkapcsolatok – mivel hat évig a Nagyvilágnál dolgoztam és verseket is fordítottam! Ő nem beszélt magyarul (idősebb volt nálam, így nem is akart megtanulni), de abban később teljesen egyetértett velem, hogy majd a házasságunk után egy évre megszületett fiunk, mindkét nyelven beszéljen! S Dániel fiam annyira jól megtanult magyarul, hogy már egészen kicsi korában pontosan érzékeltette nevének hangsúlyát – tudta mikor Daniel, s mikor kell hangsúlyosan, azaz magyarul bemutatkoznia: Dániel! Egyébként egyéves koráig csak franciául szóltam hozzá, s amikor elkezdett beszélni, és kimondta az első összetett mondatot (franciául), csak akkor kezdtem hozzá magyarul is beszélni! És akkortól fogva, csak magyarul! Már hároméves korára így tökéletesen tudta, hogy ha az apja a szobájába lép, franciára kell váltania, s ha velem van, akkor lehet magyarul beszélni! Fontosnak tartottam, hogy először egy nyelvben legyen üzembiztos (nyelvtanilag és szórendileg tökéletesen értse szülőnyelvét, azaz legyen meg a hibátlan nyelvérzéke a franciában), s később tanulja meg édesanyja nyelvét, a magyart! Így a magyar volt a mama nyelve, az éjszaka nyelve, a betegségek nyelve, a titkok nyelve – és én is, amikor beteg volt, hogyan is tudtam volna franciául beszélni vele? Egy beteg csecsemőhöz?!
Ha a versem elejét idézted, akkor kérlek, hogy olvasd tovább is: a hármashangzat hogyan válik mégis duetté! (Ami sajnos, szintén megélt valóság): Mi most ketten / vagyunk három. / Az emlékezet / órája pontos, / akár a metronóm. / (…) / Itt én vagyok a kettő: / aki nincs és / aki van. Életünk – ahogy a versben írom – pontosan így folytatódott: házasságunk csak tizenöt évig tartott! Tizenöt év és három nap! Férjem nagyon beteg volt már – és tudtam akkor, hogy az az október lesz az utolsó ősz! Mindent elkövettem, hogy ő ezt még csak ne is sejtse! És szinte alázatosan hálás voltam, hogy hagyta magát ápolni! Úgy intéztem, hogy otthon maradhassak, és mellette lehessek utolsó hónapjaiban. A fiú és én, mi tudtuk, hogy a papa meg fog halni! Fiam tizenhárom és fél éves volt, amikor nekem pótolnom kellett – vagy legalább valamilyen módon helyettesítenem – az apját. Ez szerencsére sikerült: magyar tanári kinevezést kaptam a Sorbonne-on, s a fiam, büszke volt erre! Ott persze a tanár kollégák kissé gyanakodtak, hogy költő létemre hogy fogok én nyelvet tanítani? S akkor megmagyaráztam nekik, hogy nekem egész eddigi életem – fiam születésétől fogva – egy nyelvtanítási boldogságban telt el! Egyébként az apa halála után föltettem a gyereknek a kérdést: mi volna, ha visszaköltöznénk? Mire a következőt felelte: mindig arról panaszkodtál, hogy azt sem tudod, hol van a szüleid sírja! Az én apám sírja – itt van! Egyébként (visszautalva Hármashangzat című versemre): fiam csodálatos feleséget talált magának, egy középkori irodalommal foglalkozó leányt, és nagyon-nagyon szeretik egymást. Most ők lesznek hármashangzat – ami nekem is új távlatokat ad – hiszen őszre várom az unokám!
Igen, kezek voltak! Sok-sok segítő kéz! Amikor az ember egy más országban él – noha jól tudja annak az országnak a nyelvét (de a munkaeszköze az anyanyelve, s az távol van tőle) –, egyedül nem alkothatja meg költészetét! Publikációra van szükség, közlésre van szükség, bírálatra van szükség, közösségre van szükség! Kiváltságos helyzetben voltam, mert voltak itthon barátaim, voltak mestereim, akik szinte utánam nyúltak, akikhez hazajöttem, akik megnézték kézirataimat, akik igényesek voltak, akik jól bíráltak és kritizáltak – ezek a kezek a segítő kezek voltak –, hogy gyakorolhassam az anyanyelvemet! Amit én makacsul ragaszkodva és kiirtva az idegen szavakat ( mert én nem azt mondom még most sem, hogy luxus, hanem, hogy fényűzés!) próbáltam megőrizni, és Kosztolányi és Márai módjára próbáltam használni! Mert ők is játszottak az idegen szavak magyarításával, s mindkettő prózájában megtalálható az a szó – (az autóbusz helyett) –, hogy társas kocsi!
– Társas kocsit emlegetve – még egy versedet kiemelnék Liturgia című kötetedből: A villamos című verset, melyet Székely Magdinak ajánlottál. Az az egykocsis. Barna-sárga / csak-bádog-és-fa villamos. / Rács-ajtós, zörgő csillogása, / mit annyi év hava, esője mos. / Orrán sírkoszorúk lengenek, / scantus-t csöndít az istentisztelet / a hajlott vastető alól. / Az áramszedő kéken meghajol, / felszikráztatva a telet. / (…) / A Villamos: ahol a kéz kezet, / és tábláján az ész – / választ kereshetett. / Serdülve eggyé nőtt / a szülőtlen földdel. / A sziklát vető sín összeköthetett / két sorsot, két kívánkozást – / és egy kupacba: földet és eget.
– Igen, ez a villamos konkrét is, és eszmei is – egyszerre! Ez a villamos az 59-es, ami a Moszkva tér és a Farkasrét között közlekedett, amely egykocsis volt, nyitott volt, fújt be télen a jeges szél, és ez a villamos vitt engem az otthonomtól (ahol a tanárnőm lakott) Székely Magdához, aki pedig a Németvölgyi úton élt! Mi mindig egymáshoz jártunk – hisz az ifjúságunk is párhuzamos volt: két kezdő költő, aki egymást segítette, egyengette, s az árvaságból (mint azonosság és mint összekötő kapocs) kinőtt az életnek egy fontos eleme: a hűség! Egyébként a villamos akkor is sárga volt, de akkor még volt rajta kalauz (aki borzasztó nagy bőrszíjas válltáskával még lyukasztotta a jegyeket!), és a vezető (még szinte most is hallom a kart ahogyan csikorog amikor sebességet vált, s fékezéskor a sín szikrákat vetett!), a téli rettentő hidegben, óriási kesztyűben s lábán fatalpú halina csizmában (hogy a lába oda ne fagyjon a talajhoz), a villamost állva vezette! És volt mellette egy kis tartály s abban egy kis lapát, s azzal a kis lapáttal egy lyukon keresztül szórta a sínre a homokot, hogy a villamos kereke meg ne csússzon a veszélyesen lejtős és hideg úton! A villamos fontos volt számunkra, mert a barátságot – a téli hidegek ellenére is – a villamos segítségével őriztük!
– Még egy fontos és meghatározó személyről kérdezlek, Liturgia című kötetedből: Nyíri Tamásról, akinek Zsoltár a szeretet bölcseletéről versedet ajánlottad!
– Nyíri Tamás professzorhoz úrhoz Rónay György juttatott el, akit a Vigilia szerkesztőségéből ismertem (és neki szóltam, hogy segítségre volna szükségem egy lelki vezető személyében, akitől belső nehézségeimben tanácsot kérhetnék!). Őt ajánlotta! Nyíri Tamás akkor a teológián tanított, és igen nyitott, embert-megértő, empátiára hajlamos ember volt. A Vigiliába ő akkor rendszeresen írt különböző filozófiai és teológiai esszéket. Rónay igen jól ráérzett, hogy ez a kapcsolat működni fog! Alapvető tulajdonsága volt az emberszerető megértés – és a megbocsátás! Szinte ő maga képviselte a szerető és megbocsátó Urat! Olyan tágra nyitotta a mennyország kapuját, hogy az nem volt olyan keskeny mint a tű foka! (Egyébként a bibliai tű foka valami rosszul értelmezett fordítás lehet – hiszen a héber nyelv nem ismerte a magánhangzókat, csak a mássalhangzókat írta, így sok félreértés adódik a Biblia szövegének megfejtésében –, így valószínűleg a tű foka egy kapu neve volt, ami Nyíri professzor úr szerint nem lehetett olyan keskeny, mint ahogyan ma értelmezzük!) Nagyon sokan gyarlóak vagyunk – hisz nagyon is hús-vér-emberek, és nemcsak eszmékből lettünk összetákolva! Ő mindannyiunknak tudott – az Úr közvetítésével – segíteni! Nekem nagy tanítást és erkölcsi biztonságot jelentett a vele való találkozás, amely egészen Nyíri professzor haláláig tartott! Egyébként az ő eszméit és filozófiáját ápolja az ő volt lakásán működő Nyíri Tamás Alapítvány (Neubeuer Irén kutató fizikus vezetésével), így kiadványokon keresztül hagyatéka, tanításai ma is elérhetők!
– Van-e a szeretetnek filozófiája?
– Van, természetesen! De a szeretet az elsősorban ösztön, és aszerint formálódik, ahogyan az embert az édesanyja neveli. Mert az ember (még akkor is, hogyha csak nyolc éves koráig volt édesanyja), ugyanazt a mintát akarja megformálni, ahogyan őt nevelték! Ugyanúgy próbálja a saját életében a saját gyerekét jól szeretni, mint ahogyan őt szerették! A filozófia pedig a szeretet eszmebeli lecsapódása, annak megfogalmazása, ahogyan az ember a szeretetről gondolkodik. De a szeretet – valójában: gyakorlat! Honnét származik? Az anyától! És hová vezet? A többiekhez! A megértéshez, a másokkal való kapcsolatteremtéshez – és természetesen – a konkrét társ megismeréséhez, megértéséhez! Akihez kapcsolja az ember a sorsát, és – az én felfogásomban – akihez hű marad a sírig!
Ma a személyazonosságot identitásnak nevezik, de én próbálom az idegen nyelvközegben is megtartani a magyar szavakat – mégha oly divatosak is az idegen kifejezések! –, és próbálom a fiunkat is magyarnak megtartani továbbra is (talán még a francia felesége is megtanul valaha magyarul)! Magyarul gondolkodom, és magyarul álmodom. Sőt: magyarul bosszankodom! (De mérgemben azt a szót, hogy fene – direkt franciául mondom!) Ugyanis a második hazában az embernek mindennap szinte meg kell küzdenie önmaga megtartásáért! Ez szó szerint egy mindennapos küzdelem! Fölébredéstől elalvásig! Magyar írókat olvasok, magyar folyóiratokat járatok, s az ember ahogyan öregszik, egyre inkább kapaszkodik abba a szülőföldbe és abba az anyanyelvbe, amit most már úgy érzem, soha nem fogok elveszíteni!
– Kedves Judit, ha megkérdezem, van-e kedvenc népdalod – mit válaszolnál? Hej, halászok, halászok, / Merre mén a hajótok? / Törökkanizsa felé / Viszi a víz lefelé. // Hej, halászok, halászok, / mit fogott a hálótok? / Nem fogott az egyebet, / veres szárnyú keszeget. // Hát a keszeg mit eszik / ha a bárkába teszik? / Nem eszik az egyebet / csak szerelem gyökeret!
Az árvaság nevelt, fagyos
tejéből gömbölyödtem,
fogai közt vitt, nyaldosott,
ha sírtam: nyítt fölöttem.
(…)
Vitt a vadon csapásain,
késre, halál-veszélyre
nevelgetett és bűntelen
szigorú szenvedélyre.
(…)
Kiáltottál, s mentem veled.
Vadabb csapásra vittél,
sziklák közt, kígyók, csillagok
sziszegtek lépteinknél.
Első kötet, első tétel
(Tűzfalak, 1963)
Mert aki térben elszakad
valahonnét, ahonnét mégsem
szabadulhat,
megtanulja, hogy a jelenlét
nem feltétele a jelenlevésnek.
És aki akar, ott lehet,
ahol nincs. Azokkal,
akiktől elment.
Második kötet, második tétel
(Két város, 1972)
Három ember legalább
két szülő, egy gyerek –
ez az engedélyezett
legkevesebb,
a hibátlan család.
Harmadik kötet, harmadik tétel
(Füstáldozat, 1984)
És akkor hirtelen kezek
nyúlnak feléd, kezek,
virágos ággal súrolják
bezárt kagylóföldedet.
Negyedik kötet, negyedik tétel
(Liturgia, 1984–1994)
Mert nem mentem el soha,
ott vagyok köztetek.
Mert aki alatt itt csörömpöl
a Pont de Tolbiac
az soha tőletek el nem szakadt.
Tudom, mit ér a szó a recsegésben,
ezerhatszáz kilométeren.
Tudom, hogy ti megvagytok nélkülem.
(A legsűrűbb hamu-özön,
amibe megmerítettetek, a közöny.)
De én tinélkületek nem.
(…)
Kinyújtom felétek karom,
minden tűszúrás még mélyebbre
tetoválja:
ez egy kisebbség személyazonossága:
nem élek ott, de odatartozom.
Ötödik kötet, ötödik tétel
(21 vers, 1995)