Viktor Pelevin
Mardong
A hírem úgy terjed,
mint a holttest bűze.
N. Antonov
A mardong tibeti szó, és fogalmak összességét jelenti. Eredetileg egy kultikus objektumot neveztek így, amely az alábbi módon jön létre: ha valaki életében kitűnt szent voltával, tisztaságával, vagy épp ellenkezőleg, metaforikusan szólva, a romlás virága volt (Baudelaire és Tibet kapcsolatát csak most kezdik kutatni), akkor halála után – amelyet egyébként a tibetiek mindig a személyiségfejlődés egyik állomásának tartottak – a testét nem temették el, hanem megsütötték növényi olajban (Lhaszától északra általában jak faggyút használtak), majd köntöst adtak rá és a földre ültették, általában egy út mellett. Ezután szorosan hozzányomott, összecementezett kövekből falat emeltek a test köré, ennek eredményeképpen olyan kő képződmény jött létre, amelynek egy törökülésben ülő alakkal való hasonlósága felismerhető volt. A következő lépésben a képződményt bekenték agyaggal (az északi területeken fele trágya, fele szalma keverékkel), kiégették, majd bevakolták és kifestették – a festés a körbefalazottat ábrázolta, de az arcokat általában nem lehetett megkülönböztetni. Ha a halott a Dug-pa vagy a Bon rendhez tartozott, akkor fekete föveget festettek neki. Ezzel kész volt a mardong, és vagy egzaltált tisztelet, vagy ugyanolyan egzaltált meggyalázás tárgya lett, attól függően, hogy a rítus résztvevői melyik rendhez tartoztak. Ez az előtörténet.
A mardong szó második jelentése már széles körben ismert. Így nevezik magukat Nyikolaj Antonov követői, így nevezte magát Antonov is. Jelen rövid dolgozatunknak nem célja, hogy figyelemmel kövesse a szekta történetét – fontosabbnak tartjuk kezdeti ideológiájának és Antonov korai gondolatainak rövid áttekintését; egyébként elutasítjuk azt az újabban felmerült hipotézist, amely szerint Antonov fiktív személy, munkái pedig kompilációk, noha e vélemény hívei gyakran igen szellemesen érvelnek. Nem szabad elfelejteni, hogy Antonov nemléte, amit oly sokszor kinyilatkoztattak hívei, valójában misztikus dogmáik egyike, és nem egynémely későbbi kutatónak szánt utalás. Már csak azért sem fogadhatjuk el ezt a hipotézist, mert az összes Antonovnak tulajdonított mű ugyanazon alkotó nyilvánvaló stílusjegyeit viseli magán. Öt vagy hat oldal után – írja Giles de Charden – kezdi úgy érezni az ember, hogy valamiféle csúszómászó lassan munkáló állkapcsai közé került a lába, egyre erősebb szorításba kerül az ember, és egyre sötétebb van körülötte… Az értékelés érzelmi túlfűtöttségét írjuk az impulzív francia számlájára: a fontos az, hogy Antonov munkáit valóban ugyanaz a hangulat hatja át, és stilisztikailag különböznek minden más, abban a korban született műtől. Tehát ha fel is tételezzük, hogy kompilációval van dolgunk, akkor a szövegek szerzője egy és ugyanaz a személy, s ebben az esetben a Nyikolaj Antonov név alatt ezt az embert értjük.
A mozgalom kezdete az 1993-as évre datálódik, és Antonov Párbeszéd a belső halottal című könyvének megjelenéséhez kapcsolódik.
Nincs halál – ez a könyv első részének címe. A gondolat természetesen nem új, de szokatlan a szerző érvelése. Kiderül, azért nincs halál, mert eleve megtörtént, és minden emberben benne van az úgynevezett belső halott, aki az ember személyiségének mind nagyobb részét keríti hatalmába. Az élet – Antonov szerint – nem más, mint a holttest kihordása, amely úgy fejlődik, mint magzat az anyaméhben. A fizikai halál pedig a belső halott végső aktualizálása, és ily módon szülést jelent. Az élő ember, lévén a holttest magháza, alacsonyabb rendű és nem teljes értékű lény. A holttest viszont a lét legmagasabb fokát jelenti, mivel örökkévaló (természetesen nem fizikailag, hanem mint fogalom).
Az átlagember tévedése abban áll, hogy elnyomja a belső halott hangját és nem meri vállalni a létezését. Antonov szerint a BH (általában így jelölik kiadványaikban a belső halottat a mostani antonovisták) a személyiség legértékesebb része, és az egész lelki életet rá kell irányítani. Még visszatérünk erre a gondolatra, amelyet utolsó műveiben kibontakoztatott Antonov, de egyelőre térjünk rá a Dialógusok második részére!
Alekszandr Puskin lelki mardongja a címe. Mindjárt ebben a részben a lelki mardong fogalmának bevezetése mellett rámutat azokra az alapvető gyakorlati módszerekre, amelyekkel már az ember életében felébreszthető a belső halott. Antonov azokról a szellemi mardongokról beszél, amelyek bizonyos emberek halála után jönnek létre és észrevehető nyomot hagynak a közösségi tudatban. Ebben az esetben az olajban való sütést ezen emberek halálának körülményei és e körülményeknek a társadalomban való tudatosulása jelenti (Antonov Natalja Goncsarovát a serpenyőhöz hasonlítja, D’Anthest a szakácshoz*), a kövek és a cement szerepét pedig az elhunyt gondolatait, költői világát elfogadó értelmezés egyöntetűsége tölti be. Antonov szerint Puskin lelki mardongja már kész volt a XIX. század végére, mégpedig úgy, hogy a befejező festést Csajkovszkij operája jelentette.
Antonov szerint a kulturális tér olyan Tömegsír, amelyben ideológiák, művek és nagy emberek szellemi mardongjai nyugszanak; élőnek ebben a szférában való jelenléte ugyanolyan sértő és megengedhetetlen, mint ahogy bizonyos vallások szerint elképzelhetetlen, hogy menstruáló nő tartózkodjon a templomban. A Tömegsír természetesen absztrakt fogalom (a könyv megjelenése után sok levél érkezett a kiadóhoz, azzal a kéréssel, hogy közöljék a helyét).
A szellemi holttesteknek a nooszférában való létezése – folytatja Antonov –, lehetővé teszi a megfelelő lelki-emocionális folyamat kialakítását. amelynek minden lépése a holttestesítés – ez a mű egyik alapfogalma – felé vezet. A Dialógusokban szereplő gyakorlati ajánlásokat a későbbiekben tovább fejlesztette Antonov, ezért helyesebb, ha második könyve felől vizsgáljuk őket.
Az Éjszaka. Utca. Lámpa. Patika. (1985) első látásra meditációs módszerek és aforizmák összefüggéstelen halmaza, ám a beavatottak azt állítják, hogy mind ezek a megnyilatkozások, mind egymáshoz való viszonyuk a Világmindenség legalapvetőbb törvényeit kódolják. A hely szűkössége miatt e szempont szerint nem tudjuk vizsgálni a könyvet, csak annyit jegyzünk meg. hogy a legutóbbi számítógépes vizsgálatok kétségtelen strukturális kapcsolatot állapítottak meg a harmónia szónak a könyvben való ismétlődése és a főtt szukakutya – a navajo indiánok nemzeti étele – elkészítésének rituáléja között. (Az a legendás tényt egyáltalán nem dokumentálták, hogy Antonov misztikus céllal megette saját, előzőleg állítólag Puskinnak maszkírozott kutyáját, és nyilván az Antonov körül kialakult számtalan mítosz egyike: amennyire tudjuk, nem is volt kutyája.)
Változatosak a holttestesítéshez vezető technikák. Antonov még az első könyvben ajánlja a Beszélgetés Puskinról nevű módszert. (Állítólag élete utolsó éveiben Antonov csak azért szólalt meg, hogy megtegye a soron lévő bejelentést Puskin nagyságáról; az antonovisták ezt úgy magyarázzák, hogy a mester egyszerre két mardongon dolgozott – megszilárdította Puskinét és befejezte a sajátját.) Az antonovisták közt ma szigorú szabály rögzíti ez a gyakorlatot; a Beszélgetés Puskinról annak bevezető állításával kezdődik, hogy a költőnek nem voltak tanulóévei, és a Puskin Puskinian nagy szövegű mantra eléneklésével ér véget – nemcsak az elmondandó szavakat rögzíti szabály, de intonációjukat is. Elképzelhető, hogy Antonov életében (egy antonovista kijavítaná: elsőhalottságában) volt eltérés a kánontól, és mai formája később alakult ki.
A holttestesítés másik technikáját az ősi orosz kultúra – természetesen nem neki magának, hanem mardongjának – tanulmányozása jelentette. Ezen a téren olyan érdekes gondolatot fogalmazott meg Antonov, amelynek köszönhetően szlavofilek tömege csatlakozott a mozgalomhoz. Antonov kijelentette, hogy egy VIII. századi cserépkorsó, amelyet Kijev mellett ástak ki a régészek, a történelem első mardongja, és a benne található szárcsont egy Koruso nevű kislányé volt – ez a szó volt a korsóra írva. Ilyen hazafias szellemű kijelentés után az antonovisták állami támogatást kaptak, és mozgalmuk észrevehetően megerősödött.
E módszerek mellett Antonov ajánlja valamelyik kihalt nyelv – például a szanszkrit – tanulását, továbbá a koporsóban való fekvést is.
A szekta létrejöttének pillanatától kezdve mindenre kiterjedő ritualizáció irányította a szekta tagjainak életét. Mesélik például, hogy Antonov nem tudta elviselni, ha jelenlétében kézzel vették ki az uborkát az üvegből – véleménye szerint a zöldségek halottságát megszentségteleníti az élő érintés. A mindennapi csoda című munkája, amelyben talán ezeket a kérdéseket vizsgálja, nem maradt fenn.
A Maidan című könyv (1998) a többi művel való stiláris egység mellett visszafogottabb, tűnődőbb és valahogy a medinai korszak Korán-szúráihoz hasonlít. Nem szerepelnek benne új gondolatok, de Antonov elmélyíti és tovább fejleszti a régebben közzétetteket – például a belső holttestek megsokszorozottságának gondolatát. Eszerint úgy helyezkednek el egymásban a belső holttestek, mint a matrjoska-babák – amelyek Antonov szerint a mardong régi orosz szimbólumát alkotják –, mégpedig úgy, hogy minden holttest a megelőzőt szemléli és nosztalgiát érez iránta: az első belső holttest pedig a legkülső, azaz az aktualizált holttest sajgó hiányát érzi – és ezzel a kör bezárul.
Ebben a könyvében Antonov megtagadja azokat a követőit, akik az öngyilkosságot választják – megvetően korahaltnak nevezi őket. (Antonov rendszere alapján a gyilkosság császármetszésnek tekintendő, az öngyilkosság pedig koraszülésnek. Az ifjúkorban bekövetkezett halál az abortuszhoz hasonlít.)
Antonov 1999-ben elérte aktualizálódását. Mardongját a mozsajszki országút harminckilencedik kilométerkövénél helyezték el, mindjárt az út mellett.
Most is ott van, és mindig antonovistákat láthatunk körülötte – szőkített hajú, sötét köpenyt viselő komor fiatalok ők, akik gumival szorítják el a csuklójukat, hogy tetemkék legyen a kézfejük. A mardong mellett verseket szavalnak, rendszerint Szologub vagy Blok verseit, amelyeket Antonov maximális susogó hangot! elve alapján válogatnak össze. Időnként magának Antonovnak a versét mondják:
…És amikor a gyertya tövig ég,
A sötétben utolsót üt az óra
– A bánat minden holtat utolér
S alszanak, lerogyva a padlóra
Az országútról fantasztikus látvány tárul a szemünk elé.
Sigmund a kávéházban
A kőbálványok sima arca mögött gyakran hasadékok és üregek labirintusai húzódnak meg, amelyekben különböző fajtájú madarak ütnek tanyát.
Joseph Lavander: Húsvét-szigetek
Sigmund emlékei szerint még nem volt ilyen hideg tél Bécsben. Mindig összehúzta magát, amikor kinyitották az ajtót, és felhőben libben be a kávéházba a hideg levegő. Hosszú ideje nem jött senki, és Sigmund öregesen bóbiskolt, de most megint csapódott az ajtó, és fölemelte a fejét.
Két vendég érkezett, egy oldalszakállas úriember és egy vendéghajból való magas kontyot viselő hölgy.
A nő hosszú, hegyes végű ernyőt fogott.
A férfi csillogó, fekete – az olvadó hópelyhektől nedves – prémmel bordűrözött ridikült hozott a kezében.
Megálltak a fogasnál és vetkőzni kezdtek. A férfi levetette az esőkabátját, fölakasztotta, aztán megpróbálta ráakasztani a kalapját a fogas fölött meredező egyik pöcökre, de elvétette, a kalap kicsúszott a kezéből és leesett. A férfi dünnyögött, fölvette a kalapot, végül csak ráakasztotta a pöcökre, és ügyködni kezdett a nő mögött, hogy lesegítse a bundáját. A nő kegyesen elmosolyodott, amikor megszabadult a bundától, elvette a ridiküljét, és hirtelen zavart kifejezés jelent meg az arcán, mert nyitva volt, és hó gyűlt benne össze. A nő szemrehányóan megcsóválta a kontyát (a férfi bűntudatosan eltárta bársonyzakója karját), kirázta a havat a táskából, és bepattintotta a zárat. Aztán a vállára akasztotta a ridikült, a sarokba állította az ernyőt, de valamiért a fogantyújával lefelé, belekarolt a gavallérjába, és bementek a terembe.
– Áhá – mondta Sigmund halkan, és megcsóválta a fejét.
A fal és a bárpult között, annak az asztalnak a közelében, amely felé az oldalszakállas férfi és társnője indult, volt egy kis üres zug, ahol a tulajdonos gyerekei játszottak: egy rombuszokkal teli, bő fehér pulóvert viselő nyolc év körüli fiú, és egy valamivel fiatalabb, fekete ruhába és csíkos gyapjú trikónadrágba öltözött kislány.
A közelükben egy félig leeresztett gumilabda volt a földön.
A gyerekek rendkívül csendesen viselkedtek. A fiú egy halom nagyméretű kockával foglalatoskodott, amelyek oldalait színes képek borították. Meglehetősen furcsa formájú házat épített belőlük, amelynek ablaknyílás volt az elején; az építmény folyton összedőlt, mert túl szélesre sikerült a nyílás, és a fölső kocka az alsók közti hézagba esett. A fiú egy darabig búbánatosan piszkálta az orrát piszkos ujjával, ahogy ledőltek a kockák, de minden alkalommal újra kezdte az építést. A kislány vele szemben ült, közvetlenül a földön, és különösebb érdeklődés nélkül figyelte a bátyját, miközben egy kis halom aprópénzzel foglalatoskodott; hol szétrakta, hol kupacba gyűjtötte és maga alá tömte őket. Hamarosan megunta ezt a mulatságot, már nem törődött a pénzzel, oldalra hajolt, megfogta a legközelebbi szék két lábát, magához húzta a széket, huzigálni kezdte, úgy, hogy annak lábai finoman lökdösték a labdát. Egy túl erősre sikerült lökés után a labda a fiú felé gurult, és pont abban a pillanatban döntötte össze az ingatag építményt, amikor a gyerek a tetejére akarta helyezni az utolsó kockát, amelynek oldalain narancsokkal teli ág és tűztorony képe látszott. A fiú fölnézett, az öklével megfenyegette a húgát, az válasz gyanánt kitátotta a száját és nyelvet öltött rá – olyan sokáig tartotta kinyújtva, hogy minden részletét meg lehetett figyelni.
– Aha – mondta Sigmund, és az oldalszakállas férfira és hölgyére irányította tekintetét.
Már kiszolgálták őket. A férfi, magabiztosan nyitogatva a kis ezüstkéssel a kagylókat, osztrigát szürcsölt és társnőjéhez beszélt, aki mosolyogva bólogatott, miközben gombafejeket evett – egyesével szúrta őket a kétágú villára a tányérról, figyelmesen megnézte, majd megmártotta őket a sűrű sárga szószban. Aztán a férfi összekocogtatva az üveg és a pohár száját fehér bort töltött, megitta és maga elé húzta a tányért a levessel.
A pincér az asztalukhoz ment, és letette a tálat a hosszú sült hallal.
A nő a halra pillantva a homlokára csapott, és mondani kezdett valamit a gavallérjának. Az ráemelte a tekintetét. rövid ideig hallgatta és hitetlenül elhúzta a száját, aztán még egy pohár bort ivott, és akkurátusan beigazított egy cigarettát a kúpos vonalú vörös szipkába, amelyet kis- és gyűrűs ujja közt tartott.
– Aha! – mondta Sigmund, és a terem távoli sarka felé meredt. ahol a tulajdonosnő és a köpcös pincér állt.
Sötét volt abban a sarokban, vagyis sötétebb, mint a többiben, mert a mennyezetlámpában kiégett a körte. A tulajdonosnő telt karját csípőjére vágva fölfelé nézett; a tartása és a színes cikcakkvonalakkal teli köténye miatt amforára hasonlított. A pincér már odahozta a hosszú szobafestőlétrát, amely most egy terítetlen asztal mellett tornyosult. A nő megnézte. hogy biztosan áll-e a létra, elgondolkozva megvakarta a fejét, és mondott valamit a pincérnek. Az megfordult, a bárpulthoz ment, mögéje lépett, előrehajolt, és most egyáltalán nem lehetett látni. Egy perc múlva fölegyenesedett, és megmutatta a tulajdonosnőnek az előkeresett fényes tárgyat. A nő energikusan bólintott, a pincér pedig, zseblámpát tartva fölemelt kezében, visszament hozzá. A nőnek nyújtotta, de az fejét rázva lefelé mutatott az ujjával.
A terítetlen asztal mellett nagy négyszögletes nyílás volt a földön. Szinte észrevétlen maradt, mert a fedelét, akár az egész padlatot, rombusz alakú kockákból álló parketta borította, és csak a bonyolult parkettamintákat keresztülszelő vékony, dupla réz peremből és a süllyesztett rézkarikából lehet rájönni, hogy létezik.
A pincér akkurátusan felhúzta a nadrágot a térdén, leguggolt, megfogta a karikát, és határozott mozdulattal felnyitotta a tetőt. A tulajdonosnő a homlokát ráncolta, és egyik lábáról a másikra nehezedett. A pincér kérdő pillantást vetett rá, a nő energikusan bólintott, és a pincér elindult lefelé. Nyilván rövid létra volt odalent, mert a pincér kurta rándulásokkal süllyedt a fekete négyzetben, és minden rándulás egy láthatatlan létrafoknak felelhetett meg. Először a férfi tartotta a tetőt, de amikor már mélyebbre jutott, a nő segített neki; előre hajolva két kézzel tartotta a fedelet, és közben feszülten a sötét lyukba meredt, ahol eltűnt a másik.
Hamarosan újra feltűnt a parketta fölött a fehér pincérkabát, amelyet odalent alaposan bepiszkított a pókháló és a por. A férfi határozott mozdulattal visszacsukta a tetőt, amikor kijutott a lyukból, és a létrához lépett, de a nő egy kézmozdulattal megállította, és utasította, hogy forduljon meg. Gondosan leporolta a férfi kabátját, elvette tőle az elemlámpát, a lámpa üveg-fejére lehelt, és néhányszor gyengéden végigsimította tenyerével. A létrához lépett, az alsó fokra tette a lábát, várt, amíg a pincér erősen megfogta oldalról a létrát, és elindult fölfelé.
A kiégett villanykörte cső alakú üvegburában volt, amely hosszú zsinóron lógott, úgyhogy nem kellett túl magasra másznia. Az ötödik vagy hatodik fokon állva a burába nyúlt, és megpróbálta kivenni a körtét, de az túl erősen volt becsavarva, és a bura forogni kezdett a zsinórral együtt. Ekkor a nő, a csavarmenetes aljzatot gyengéden körülölelve ajkával, a szájába vette az új körtét, majd fölemelte a másik kezét, és megfogta a búra peremét; ezután már gyorsan ment a dolog. Kicsavarta a kiégett körtét, a köténye zsebébe tette, és kezdte becsavarni az újat.
A pincér erősen fogta a létrát, miközben elbűvölten figyelte a nő dundi kézfejének mozdulatait, és időnként nyelve hegyével végignyalt kiszáradt ajkán. Hirtelen kigyúlt a fény a matt búra alatt; a pincér megrázkódott, összehunyorította szemét, és egy pillanatra lazított a fogásán. A létra szárai kezdtek szétcsúszni: a nő kalimpált egyet a karjával, és majdnem leesett, de a pincér az utolsó pillanatban elkapta a létrát: az ijedtségtől sápadt nő iszonyú gyorsan megtett három vagy négy fokot, leugrott a létráról, és ernyedten mozdulatlanná dermedt társa nyugtató ölelésében.
– Áhá! Áhá! – mondta hangosan Sigmund, és az asztalnál ülő párra meredt.
A kontyos hölgy már a desszertnél tartott – habos roládot tartott a kezében, és finoman harapdálta a vastagabbik végét. Éppen egy nagyobb darabot készült leharapni, amikor Sigmund ráemelte a tekintetét – a nő a szájába vette a csövet, összeszorította a fogát, és a sűrű fehér krém, áttörve az aranyló héjat, kinyomódott a sütemény végén. Az oldalszakállas férfi azonnal reagált; és a süteményből kiszakadó krémprotuberancia összefogott tenyerébe hullott, ahelyett, hogy a terítőre toccsant volna. A nő nevetésben tört ki. A férfi a szájához emelte a tenyerét a krémkupaccal, és néhány nyalintással lenyalta, amivel újabb nevetési rohamot váltott ki társnőjéből – a nő nem is ette meg a süteményt, hanem a tálra dobta a halcsontváz mellé. Miután a férfi lenyalta a krémet, az asztal fölött megfogta a nő kezét és érzéssel megcsókolta, az pedig fölemelte a talpas poharat az aranyszínű borral és néhány kis kortyot ivott. Ezután a férfi, kúpos vörös szipkájába téve a cigarettát, megint rágyújtott, néhány gyors slukkot szívott, majd füstkarikákat kezdett fújni.
Kétségtelenül e bonyolult művészet mestere volt. Először egy hullámos szegélyű nagy kékesszürke karikát fújt, aztán egy kisebbet, amely, hozzá sem érve, keresztülszállt az elsőn. A férfi, maga előtt legyezve a levegőt, megsemmisítette az egész füst-konstrukciót és két új karikát fújt, most egyforma nagyokat, amelyek majdnem szabályos nyolcast alkotva, egymás fölött lebegtek.
A társnője érdeklődve figyelte a fejleményeket, miközben egy vékony fa kontytűvel gépiesen bökdöste a tálon lévő halfejet.
A férfi újra teleszívta füsttel a tüdejét, és két vékony, hosszú sugarat bocsátott ki, s egyik az alsó, másik a felső karikán ment keresztül, majd megérintették egymást, és zavaros kék gomolyagba olvadtak. A nő tapsolt.
– Áhá! – kiáltott föl Sigmund, és a férfi felé fordulva kíváncsi tekintettel végigmérte. Ezután újra a gyerekekre nézett. Időközben egyikőjük új adag játékot hozott – a kockákon és a labdán kívül megtépázott babák és színes, alaktalan gyurmadarabok hevertek körülöttük. A kisfiú még mindig a kockákkal foglalatoskodott, de most nem házat, hanem hosszú, alacsony falat épített, amelyen egyenlő távolságban hosszú, piros tollforgós ólomkatonák álltak.
A falban néhány átjárót hagyott, mindegyiket három ólomkatona őrizte, egy kívül, kettő belül. A fal félkör alakú volt, az általa körülzárt terület közepén pedig négy kockából épített alapzaton állt a labda – csak a kockák tartották, és nem érintette a parkettát.
A kislány a bátyjának háttal ült, és szórakozottan harapdálta egy kitömött kanári farkát.
– Áhá! – kiáltott fel idegesen Sigmund. – Áhá! Áhá!
Most nemcsak az oldalszakállas férfi sandított feléje, miközben társnőjével már a fogasnál öltözött, hanem a tulajdonosnő is, aki egy hosszú bottal a függönyöket igazgatta az ablakokon. Sigmund a tulajdonosnőre irányította tekintetét, róla a falra, amelyen képek lógtak – egy világítótornyot és a holdat ábrázoló banális tengeri tájkép; egy két domb közti sötét szurdokot megörökítő festmény, továbbá egy hatalmas, nem tudni hogyan ide került avantgárd kép, ez utóbbin két nyitott zongora látszott felülről, és a zongorákon a halott, furcsán hosszú fülű Buńuel és Salvador Dalí fekszik.
– Áhá! – kiáltott fel torka szakadtából Sigmund. – Áhá! Áhá!! Áhá!!!
Most már mindenki őt nézte, és nemcsak nézték. Egyik irányból a tulajdonosnő közeledett feléje a hosszú bottal a kezében, másik felől pedig, kalapját fogva, az oldalszakállas úr. A tulajdonosnő arcán az eddigi komor kifejezés ült, a férfié viszont élénk érdeklődést és ellágyulást fejezett ki. Az arcok közeledtek, és néhány pillanat múlva eltakarták Sigmund látómezejét, amitől rosszul érezte magát, és minden eshetőségre készen, pelyhes csomóvá húzta össze magát.
– Milyen szép papagáj – mondta a férfi a tulajdonosnőnek. – És még mit tud mondani?
– Sok mindent – válaszolta a tulajdonosnő. – Na, Sigmund, mondjál még valamit! Fölemelte a kezét, és két pálca közt a kalickába dugta kövér ujja hegyét.
– Sigmund derék fiú – mondta kacéran Sigmund, és a biztonság kedvéért a kalicka távoli felébe húzódott az ülőrúdon. – Sigmund okos.
– Okosnak okos – mondta a tulajdonosnő –, csak ne piszkítaná össze az egész kalickát. Nincs benne egy tiszta hely.
– Ne legyen olyan szigorú szegény állattal. Hiszen az ő kalickája, nem a magáé – mondta a férfi, miközben lesimította a haját.– Ő él benne.
A következő pillanatban már nyilván feszélyezte, hogy egy közönséges mixernővel beszélget. Megkövült képet vágott, fejébe tette a kalapot, megfordult, és elindult az ajtó felé.
Bratka László fordításai
Viktor Pelevin (1962–) a nemzedékéhez tartozó és a fiatalabb olvasók kultikus írója. Külföldön is ismert, például az USA-ban 1998-ban hat könyve jelent meg. Főbb művei: Szinyij Fonar (Kék lámpa) (elbeszéléskötet), 1991: Omon Ra (Omon Ré) (kisregény), 1992; Zsizny naszekomih (A rovarok élete) (novellafüzér), 1993; Csapejev i Pusztota (Csapajev és Puszta) (regény), 1996; Generation P (Generation P) (regény).
Magyarra fordított munkái: A rovarok élete (Park Kiadó. 1999); Generation P (2001, Európa Könyvkiadó); elbeszélések: Kristályvilág (Kalligram, 1999/10); A rekonstruktőr (Átváltozások, 1999/17–18. szám), sszSZR Tajsou Csuan (Kalligram, 2000/11)
* Puskin névtelen levelet kapott, amely szerint feleségének, Natalja Goncsarovának viszonya van egy D’Anthes nevű kalandorral. Puskin párbajra hívta a férfit, és a párbajban szerzett sebesülés okozta a halálát.