Ébert Tibor

Fehércica

Meditáció

    Ha a Fehércica már nem lesz és én sem leszek már ugyanúgy lesznek bokrok fák levelek felhők pockok egerek lesz élet halál amikor nem leszünk vagy amikor csak ő lesz vagy csak én mert lehet hogy a Fehércica előbb nem lesz mint én hogy én előbb nem leszek mint ő levés nem levés lesznek más cicák és élőlények lesznek csodák mint a rodoszi kolosszus szemiramisz függőkertje alexandriai fárosz csodák és nem csodák egyebek mesék történetek pókokról és csillagokról mirólunk és sok-sok másról megváltoznak a vizek a föld a csönd és ebben a csöndben csöndnélküliségben csodákkal teli csodák nélküli létben enigmatikusan és már nem titkokkal oldott tételekkel bizonyosságainkkal kételkedéseinkkel nem lesz már ő se én… lesznek cicák ugyanúgy nagy szeműek és bajszúak és lesznek hozzá hasonlók akik figyelik a madarak röptét szuperszonikus annál is gyorsabb repülőgépek kondenzcsíkját a tavaszban őszben nyárban télben mosolyokkal és komoran eszmélni fognak látni hallani hallgatózni belehallgatózni az univerzum moccanásaiba a kérdésekbe feleletekbe bölcsességekbe és butaságokba amikor a Fehércica már nem néz fel az ablakokra és én se le onnan reá amikor már nem fekszik gallyak és száraz füvek közt a szemétdombon kullancsokkal bolhákkal nincs simogatás dorombolás nyújtózkodás dörgölőzés se hang se szó szavak csak feleslegek tócsái…

Vázlatos történet

    (Ezt a történetet más mond el helyettem, mivelhogy én csak elnyávoghatnám érthetetlenül…) Amolyan közönséges európai házi macskának születtem, fehér és cirmos keverékének, hasam pamutosan tiszta fehér, arcom is, nyakam is, fejemen, tarkómon félrecsúszott cirmos sapka, hátamon elég nagy kiterjedésű, szabálytalan, hamvasszürke alapon barnásfekete, ezüstös csíkokkal tarkázott folt, középen fehér pamacsszálakkal; a cirmosság kis szigeteket képez lábaimon, teljesen körülsodorja sávosan gerincem folytatását, a farkamat. Orrom rózsaszín, lábujjam úgyszintén… Amikor megszülettem, egy homályos előtérben, párnázott kibélelt cukorládában – alattam színes, bordó és sárga kőlapok –, már majdnem tavaszodik. Csak én maradok meg négyünk közül, és mindjárt megérezhetem a szeretetet. Cirmos anyám már a harmadik napon otthagy a ládikóban, és elmegy strabancolni a kertbe. Felvesznek egy meleg tenyérbe, gyöngéden nyomkodják a hasam, hogy sírásomra, nyüszítésemre, vézna nyávogásomra előkerüljön anyám. Körülnyaldos, magához ölel két mellső lábával, sokáig így tapadhatok mellére mozdulatlanságban. De mind gyakrabban és hosszabb időre egyedül maradok ott a helyemen… Gömbölyűségem, dundiságom miatt vagy másért elneveznek Szilvásgombócnak, később mindenesetre ezt írják be a lapomra… Az előtérből a kertbe kerülök, ez hatalmas terület, kertek veszik körül fákkal, bokrokkal, virágokkal, kerítésekkel, farakással, búvóhelyekkel. Kert, kertek: itt tanulok meg játszani, ugrándozni, vadászni egerekre, pockokra, madarakra, rigókra, a cinkét sosem sikerül elkapni, a varjaktól undorodom, avas színű csőrüktől, károgásuktól félek. Nyargalászások, hancúrozások, futkosások fel a fákra, a magasba felhők után kapkodva; fakérgeken élesítem körmeimet, itt nálunk óriás fák terebélyesednek, kínai akác, diófák, cserfák, a tiszafenyőkben rejtőzöm, ágaikon alszom őseim természetét, kerteken túl kalandozom, kóborlok, kíváncsivá tesz a szabadság lehetősége. Macskáim szabadságát hordozom, fajtám az egyéniség szabadsága. Ezt teszem. Ravaszsággal, hízelkedéssel, őszinte odaadással, rajongással… Nálunk nincsenek falkák, vezérek. Mindenki saját egyéniségének vezére…eljön az ellések ideje: bokrok alatt, kidudorodó gyökerek tövében, kerítéseknél, kedvenc helyemen, a szomszéd szaletlijénél mélyen behúzódva, rég nem használt repedezett virágcserepek közt, ládákban, mélyedésekben, kupacba gereblyézett levelek puhaságában, az alomban, na meg persze padlásokon… ott hagyva a kicsiket rohanok csontig lesoványodva, sárgán villogó szemekkel a kitett eledelhez, amelyet mindig ott találok a ház falánál, a bejárathoz vivő lépcsőknél; gyorsan falok nyers húsokat, májakat, lefetyelek a tejből, vízből, hogy máris forduljak vissza kölykeimhez, akik csöndben várnak, mintha megéreznék a rájuk leselkedő veszedelmeket, bárhogy is elrejtettem őket. Ellettem többször, egy félperzsa szürke, a Szürke előtt, így hívják, hempergőzöm a füvön, ő az, akire ráfeküdtem, hogy melegítsem, amikor megmérgezve eszméletlenül feküdt a kamrában, míg ránk nem találtak… Befedett hordóba épített tákolmány rongyain fekszem gyönyörű puha fehér-szürke kölykömmel, amikor megjelennek a nyestek. Hárman. Szörnyen dörömbölnek esténként a padláson, ugrálnak, rohangásznak a fákon, hihetetlen gyorsasággal szaladnak fel a tiszafenyő törzsén, ágról ágra, onnan átugorva másik fára, bokrokra, valóságos akrobata mutatványokat végezve perdülnek a levegőben. Nos, egész éjjel nem mozdulok el a hordóról, a nyestek randalíroznak, táncolva a fákon körülöttem, de nem mernek megtámadni, mint a Szürkét, akit megkergetnek, ijedtében a göcsörtös, göbös sárgaringló törzsébe kapaszkodva valósággal tapad a kéreghez, alatta meg a három nyest körtánca. A Szürke kétségbeesetten lenéz rájuk, körmeivel belevájódva a fába úgy tartja magát, jó hosszú ideig. Másnap el kell hagynom rejtekhelyemet, és mire visszatérek, a lehúzott rongyokon vérnyomok, fehér-szürke foszlányok, pihék, szőrök szerteszéjjel, elhurcolták, jól látni, kölykömet, talán a legszebbiket… Aztán el is vették kölykeimet, kétszer ellettem az évben, egyiküket megtaláltam a kerteken túli kaptatónál, ahol fordul az utca fel a dombra. Messziről meghallottam vézna sírását, a macskáknak jó a hallásuk meg a szimatuk meg a látásuk, diadalmasan vittem haza és leültem vele az ablak elé, nevettem, vigyorogtam, hadd lássák boldogságom, túljártam eszükön, így néztem fel sokáig állhatatosan, megtaláltam, megtaláltam, az enyém, amit el akartatok venni tőlem. Meg is hagyták nekem. Kölykeim közül egyet, a Pruntyit elütötte az autó, nem tartozott ő már közénk, önállóságában jött-ment, ment-jött, átment az utcán, a szemközti házba, ott is volt otthona, itt is, amolyan csavargó kíváncsiskodó természet, ott találtak rá a járda mellett az úttesten kis vércsíkkal a szájszögletében. Testvére a Nevesincs vadóc, mindenkitől fél, saját magától is, a lányok, akik elvitték, talán megverték, rosszul bántak vele, rövid idő múlva visszahozták… Ellettem úgy, hogy nem tudtam megelleni, ellettem három napon, kétszer egymás után. Ellettem rendszerint szürkéket, fehéreket, feketét egyszer. Rajongva szerettem mindegyiküket… Egy este kigyulladnak a lámpák az úton. Ilyenkor általában ennivalót is hoznak nekünk. Már hatan vagyunk macskák a kertekből, négy úgy-ahogy a házhoz tartozik, kettő hozzánk verődött, Kormi a bozontos farkú fekete vad kandúr meg a másik cirmos Vén kandúr valahonnan csak megjelent, és itt maradt, nem lehetett elkergetni. Nem szóltam még a Feketéről, aki utánam született négy hónappal, nyáron. Meg kell vallanom, hogy egy kissé különcnek számítottam a közösségben, egy kissé mindig tartózkodtam a többiektől, de most talán ez mentette meg az életemet. Miután nekirontanak a sejtelmesen csillogó alumínium tálcára kiöntött húsoknak, csontoknak – Kormi, mint mindig, mohón, dühösen szétcsapva maga körül, s mint én, a többiek félnek tőle, hogy beléjük mar, csillapíthatatlan vadságában megtette, elhúzódnak tőle –, nemsokára húzni kezdik hátsó lábukat, ki jobban, ki kevésbé, remegő testtel bukdácsolnak, oldalra esnek, felállnak, ismét elesnek… megbénulnak. Kormi teljesen eszméletlenül, Nyamvadt anyám félig, a lépcsőforknál legurulva, a többi eltűnik. Ketten elpusztulhatnak: anyám és Kormi. Egész éjjel a mozdulatlan Szürkén fekszem, melegítem őt a szén- és fadarabokon. Így találnak ránk. De nem a hús volt mérgezett, nem lehetett. Sokszor hoztak nekünk ennivalót estefelé. Valami más, valami más… talán a szomszéd törpe, a gonosz, igen, ő követhette el, mindig hadonászik, kiabál, utál mindenkit és mindent, talán ő szórt ki valami mérget abból a felfordított dobozból a kerítésnél… talán. Megmenekültem. De beteg leszek sokszor. Emlőgyulladással a hűsítő kőkockákon-lapokon fekszem, tüdőgyulladás, hólyaghurut, akkor visznek el kosárkában, akkor lesz ismerős a Hang, a Szem, a Kéz. Úgy érzem, ismét elleni fogok. Beugrom a ládikóba, valami elfolyik belőlem, aztán megint, sárgás lé. Elaltatnak, megoperálnak, és soha többé, soha nem ellhetek már. Ott fekszem leborotvált csupasz hassal a szőnyegre terített pokrócon a meleg szobában. Vége lesz kinti (kerti) életem, elkezdődik a benti… Akkortájt neveznek el Fehércicának, és leszek Gyönyörűűű… Négyéves koromban. A benti élet: simogatás, simogatások, cirógatások, szőnyegek, párnák, puha felületek, bútorok magasa, töméntelen búvóhely, szekrények mélye, cipők, papucsok között, télen a hőtároló meleg dohogása, enyém az egész lakás, ablakpárkányok, márványlapok, a könyvtár teteje a pálmával; elnyújtózkodom asztalokon, polcokon, székeken, fotőjökben alszom, kedvenc helyem a kanapé vagy az ágy alatt, kényeztetnek, finomakat eszem, borjú-disznó-csirkemájat, szívet, ínyencségeket, úgyhogy később már válogatok is, éjjelente a szobában tartózkodom, és dorombolok, dorombolok, játszom, elkapdosom a rojtokat, futkározom körbe-körbe, megtámadom az óra ingáját, lábammal pofozom. Amikor meggyújtják a lámpákat, különösen akkor jön rám a bolondóra, ilyenkor megcélozok valamit és ráugrom, pofozom, harapdálom, forgok magam körül, pörgök, hasra fekszem, kalimpálok, el akarom fogni azt a valamit, ami mozog, tekerőzik, sodródik, lebeg előttem, kitágul a pupillám, fénylik a szemem, felborzolódik a szőröm, magasba szökellek, két mellső lábam összekulcsolom… ha szólítanak, Fehércica, Gyönyörű, Gyönyörűűű, elkezd mozogni felkunkorodva a farkam kígyószerű vonaglással, jelezve, hogy megértettem. Fehércica, Fehércica, Gyönyörű, Gyönyörűűű, ez visszhangzik, szállnak, szállnak a hangok, simogatnak, duruzsolnak, úszik, lebeg, harsog a Gyönyörűűű, a vége elnyújtózik dallamosan… amikor alszom, akkor is jelzek a Gyönyörűre, farkam moccan… Kidagasztom helyem kabáton, pulóveren, párnán, ölben, lábcombon, és egyre feljebb kívánkozom, feljebb hízelegve… Szeretnek, és szeretek nagyon. Nyakörvet kapok, mely eleinte idegesít, később megszokom. Nyakörvemet bizonyos időnként leveszik, újracserélik. Az ablakból ki-letekintek, figyelem a mozgásokat, imbolygásokat, orromat a résekhez szorítom, ahol beszivárog a levegő, a levegő, melyet annyira kívánok. A rosszul záródó ajtónál fekszem, a kinti szagok, illatok jönnek oda hozzám, osonnak, tódulnak felém, Szagok, illatok, melyeket csak mi érzünk meg. Milyen is vagyok? Milyen is voltam? Mérges és féltékeny és félénk és vakmerő és izgatott és nyugtalan és önfejű és letört és hízelgő és nyugodt és barátságos. Amikor simogatni hagyom magam, elégedetten dorombolok, ám mancsommal olykor odacsapok. Kiszámíthatatlanság? Néha kiprovokálom a cirógatást. Általában kora este válok igazán éberré, tevékennyé… Rohangálok, körözök a bútorok között, cserkészek, támadok, hancúrozom, ez az őrült félóra gyönyörűsége. Játszadozom: különféle mozgó tárgyakat üldözök. Szeretem produkálni magamat – fára fel, fáról le… szerepelni vágyom. Fekszem a kanapé fotője alatt, mancsaimat a kanapé-fotőj aljának feszítve tornázom magam előre, sandítva figyelem a hatást. Kíváncsi vagyok. Felderítek, fürkészek, vizsgálódom. Bátorság, önfeláldozás: nálamnál erősebb állatok, kutyák, rókák, ragadozó madarak ellen védelmezem kölykeimet. Aztán határozott léptekkel megjelenek a szobában, valóságos táncot lejtek, hogy észrevegyenek, foglalkozzanak velem. Ilyenkor pofámat dörgölöm, farkamat magasra tartom és csapkodok vele, torkomból dorombolás tör elő, felugrom, és immár testközelben folytatom érzelmeim kifejezését. Megtanulom nyílt és rejtett üzeneteit. Így például nehézség nélkül megkülönböztetem a léptek hangját, kopogását, a haragot, örömöt, vagy azt, amikor a hűtőszekrényhez mennek. A lélegzetvétel, sóhajok, mozdulat mind megannyi jelzés számomra. A betegséget, örömöt észreveszem. Hangulataim hol simulékony, hol távolságtartó megnyilvánulásai ellenére bennem a hűség, ragaszkodás, állhatatosság. Szabadság, függetlenség és kalandvágy az életem. És még valamit: kedvenc időtöltésem az alvás. Egyetlen más állat sem tud olyan jóízűen szundikálni, mint mi: hétalvók. Álmom mély, ugyanakkor élesen reagálok, ha a közelben bármi történik. Álmodom: vadászom, játszom, az evés mozzanatai játszódnak le. Macskaféleségem titokzatos… Ösztöneimmel titkokat rejtegetek. Megérzéseket.
    Egy vékonyabb meg egy mélyebb hang szólít. Mindig ez a kettő. Ha az egyikük ölében fekszem, vagy testén, nemsokára átmegyek a másikhoz. S ezt többször megismétlem, de valahogy aztán elhelyezkedem, s a dagasztás után órákig maradok így. Van egy rossz szokásom: körmeimet sose húzom be, karmolni kényszerülök, játék közben is.
    Leugrottam a nyitva maradt ablakról, körmeimmel belekapaszkodtam az érdes vakolatba, még sohasem estem le olyan magasról. Rugalmasságom segített, nem történt semmi bajom. Boldogságomban körülnyargalásztam kerti birodalmamat, fák magasára rohantam, a mámor űzött, kergetett. Szabad lettem ismét ösztöneimmel, a szabadság bizonyosságával, a szabadság lehetőségével. De vajon szabad maradhattam? A szabadság teljességével, mint régen? Fehércica, Fehércica hallottam, Gyönyörűű… szólt, mint annyiszor, kétségbeesetten, kérlelve, Fehércica, Gyönyörűűű. Elbújtam egy bokor alján, és nem mozdultam. Úgy tettem, mintha nem is hallanám, pedig nagyon is jól hallottam a hívást, közelről hallottam, még közelebbről, egész közel, távolról, még távolabbról, egészen távol, messzi. Kint maradtam egész éjszaka. Neszeivel, mozdulatlanságával, sejtelmes csöndjével. Moccant bennem sok minden, beleláttam a sötétbe, rétegeibe hatoltam, puhán, hangtalanul osontam, mentem, fúródtam abba a közegbe, mely közegem maradt, amit nem veszíthettem el. És ebben az állapotban mintha soha nem látott tájon jártam volna, mely mégis ismerős volt. Fények gyúltak ki az ablakokban fölöttem, sokáig világíthattak, széles sávokat vagdosva ki a füvekből, a földből… Reggelre, már hajnalban, amikor pirkadni kezdett – odafeküdtem a piros kerti pad támlájára. És hagytam, hogy simogassanak. Fehércica, Gyönyörűű, Gyönyörűűű, simogattak és én – a padon, mely végiggereblyézett hátamon – a hasamat mutogattam, és mint ki szégyenli azt, amit tett, beballagtam a házba, a lakásba. Házimacska lettem (?), lehettem (?) Azóta, amikor akartam kiengedtek s maradhattam, amíg jólesett. Esténként általában önként visszatértem a lakásba. Éltem kettős életem. Kint és bent. Nagy ritkán megjelent a Hang és Kéz, akitől féltem és elrejtőztem. Megszúrt. Ennyi volt az egész. Lettem végérvényesen a Gyönyörűűű, a hosszan elnyújtózkodó hanggal. Nyár. Nem engednek vissza a lakásba. Hiába szaladok fel a lépcsőn, nézek az ajtóra, mindig becsukják előttem. Jönnek furcsa szerszámokkal. Rovarirtók. Mert élősködők, bolhák lepték el az egész lakást. Bolhák… Bolháim. Bolhás vagyok…? Permettel befújják a helyiségeket, meg a pincét is. Kint vagyok, mint nagyon régen, annak idején. Bokrok tövében, ágakon, gally-levélrakásokon alszom, néha bepólyál a harmat, áztat az eső, vizes, csuromvizes lesz a bundám, barnás, piszkos a fehérségem, bogarak másznak rajtam… de akik szerettek, szeretnek továbbra is… szeretetünk kölcsönös, a hűség, a ragaszkodás. Simogatnak, finom falatokat kapok. Még nem hullanak a levelek. A macskák érzik a változást. Furcsa ez a nyár így. Hiányokkal. Szeretnek, érzem. Valami megváltozott. A macskák közt én vagyok a legöregebb? Csöppeket érzek tarkómon. Apró hidegségeket.
    Fehércica, Gyönyörűűű, Fehércica, Gyönyörűűű… megint, mint mindig, ez az elnyújtózó utolsó hang. Elrohanok. A kerítés melletti sódermaradvány halomra. Nagy eső. Zivatar. Ömlik, zuhog. Az a szokásom, hogy esőben ritkán keresek fedezéket, a bokrok, fák meg nem védenek meg mindig. Még a sűrű ágú fenyőfa meg a tiszafenyő sem. Felemelnek és bevisznek a házba. Mikor lehettem itt? Nyár elején. Három és fél hónap, annál is több.
    Amióta bent vagyok a házban, nem eszem. Nem tudok ránézni az ételre: húsfalatokra, májakra, szívekre. Csak szaglászom az ételt, és elfordulok tőle. Csak vizet iszom. Vizet, vizet, vizet, rengeteget. Simogatások, dagasztás, felugrálás az asztalra, dívánra, székekre, a hőtárolóra, az ablakpárkányra, még minden oly könnyedén megy. Esténként dorombolás az ölben, lábon, testen, kapaszkodás felfelé, dorombolás, doromb, doromb, doromb… még minden úgy megy, mint régen. Nem eszem, nem tudok enni. Jön a Kéz, a Hang, lenyomnak, megszúrnak, leugrom az asztalról a kanapé alá. Iszom, sok vizet, sokat. Csak iszom. Még mindig nem hullanak a levelek. Bámulok az ablakpárkányon, csukott ablakok mögött. Vágyakozom. Ki szeretnék menni. Sírni kezdek. Nyávogok keservesen az ajtó előtt, fel és alá járkálok idegesen. Talán azért nem tudok enni, mert… mert, igen, mert bent vagyok… Ismét jön a Kéz és a Hang. Leszorítanak az asztalra, megszúrnak, elrohanok a kanapé alá. Egy kis tejet iszom. Ízlik a tej. Lefetyelek. Fehércica, Gyönyörű, Fehércica, Gyönyörű, száll bizakodva, elnyújtózkodva az utolsó hang… Nehezebben ugrom fel a hűtőtárolóra, le is csúszom, nehezebben az ablakpárkányra. Fésülik szőrömet, hajamat, lábamat. Csontok szúrnak ki belőlem. Már inni sem iszom. Nem kell a víz… Odaállok a bejárati ajtó elé, és sírni kezdek… Másnap korán reggel kiengednek. Rohanok le a lépcsőn, szinte repülök, megállok, visszanézek és elindulok szokott útjaimon. Milyen nagyszerű a levegő, a levelek fanyarodó illata. Fák, bokrok. Kóborolok, bejárom a kerteket, messzire fel, kerülök, nem érzem testemben a fáradtságot, valami mámorító van az egészben, leülök a homokozóban a szomszédban, felbukkanok itt, felbukkanok ott, nagy területeket járok be, csak megyek és szaglászom, találkozom Feketével, homlokunkkal megérintjük egymást, megkeresem a száraz levélkupacokat, a farakást, lefele baktatok az úton, az utcáig, megállok a kapunál, szimatolok, balra térek át kerítésen kerítéseken, erőfeszítésre kényszerít mindez, nem úgy, mint nem is oly régen, milyen sokszor, de sokszor jártam erre, ott feküdtem a pózna tövében, ott napoztam, ott hevertem hosszú ideig… milyen jók, kegyesek voltak, hogy ismét kijöhettem ide… De nem érzem sem az éhséget, sem a szomjúságot, kőkemény a hasam, mintha kövek tapadnának hozzám, és egyre súlyosabb, egyre nehezebb… a teraszhoz közelítek… Fehércica, Gyönyörű, Gyönyörűűű, ez a mélyebb hang. Fehércica, Fehércica, igen, ez a mélyebb hang, feléje nézek, meleg van, fázom, elfordulok és megindulok a szaletli felé, ahol annak idején a szélében ellettem… Gyönyörűű, Gyönyörűű… igen, nyújtózkodik az utolsó hang… eltűnök a bokorban. Valami furcsa sejtés ez… megérzés… a kert… minden, mi itt van, a madarak is… füvet ettem… a macskák szeretik a füvet… kiválasztják, megtalálják a füveket… Hűvösödik, és én még mindig kint vagyok. Egyre hűvösebb lesz… le kell feküdnöm, pihenni… elfáradtam… lefekszem a ház mögött… És jön megint a mélyebb hang. Fehércica, Gyönyörűű… Megindul felém. Felemel. Karjaiba zár. Magához szorít. Jó ez a meleg. Hozzásimulok. Jó így… Bevisz a házba, a szobába… Nagyon gyönge vagyok…. Kifárasztott a kert… Mennyi étel: húsok, máj, víz, tej. Nem tudok enni, nem tudok inni… szeretnék… elfordul tekintetem, s az ágy alá vonszolom magam… Lézengek. Jobbra-balra támolygok. Fehércica, Gyönyörűűűű, hallom komoran, szárazon. Simogatnak, ölbe vesznek. Megnedvesítik a számat. Fehércica, Gyönyörűűű. Már alig tudok felugrani a székre. El kell rejtőzni, hogy ne lássanak, az ágy alá, a kanapé alá… megint jön a Hang, a Kéz. Alig ellenkezem. Belém szúrnak, belém döfnek jobb oldali csontjaim alatt, bal oldali csontjaim alá. Csontok, csontok… csontvázam… nagyon fáj. Leesem az asztalról. Elbújok. Közönséges európai macska vagyok. A bajuszom olyan, mint régen. Nagyon hosszú… nagyon hosszú… Talán egy macskának sincs ilyen hosszú bajsza… Kardfogú tigris az ősöm… Most itt fekszem a kanapé alatt… Csönd…
    (Itt megszakad a történet – a curriculum vitae…)
    Negyed öt múlt egy perccel. Hallom, autó jön fel az úton. Másodpercek… Csigás doktor, Kálmán, aki beoltotta Fehércicát veszettség ellen, betegségek ellen. Ő az a Hang, a Kéz… negyed öt múlt három perccel. Lehajolok a kanapé mellé. Kiemelem Fehércicát. Felemelem a fénybe az ablak elé, A kertet nézheti, aztán rám tekint összeborzolódva, rettenetes soványan, fátyolozódott szemét belém akasztja. Egy alig keserves nyávogás… mozdulat, menne vissza a kanapé alá… Viszem ki a másik szobába, ahol annyit ugrándozott, megtámadta az óra ingáját, ki akarta pofozni, felugrott a televízióra, leverte az antennát, a könyvszekrény tetején aludt, a szobapálma tövében, ahol fésülgettem szőrét a hőtárolón, ahol százszor feküdt ölünkben, lábainkon, felkívánkozott testünkön, mellünkön az állunkig, ahol átugrott egyikünktől a másikhoz, ahol dagasztott, dagasztott, ahol az ablakból kiugrott egy emelet magasáról a teraszra, ahol kinyitotta az ajtót, ahol… ott feküdt még eszméletlenül a műtétje után, miután hazahoztuk és befogadtuk végleg, és elhatároztuk, talán önző módon, nem csak a kerté, a fáké, a bokroké, a rózsatöveké, a fenyőfáké, a margarétáké, a füveké, a homoké, a kavicsoké, a földé, hanem a miénk is. A miénk, a miénk a Fehércica, a Gyönyörűűű…
    Csigás doktor vár. Negyed öt múlt hat perccel. Az intarziás asztalon pokróc… Fehércicát magamhoz szorítom, Fehércicát nem akarom, nem akarom… De meg kell ragadnom a tarkójánál fogva, le kell nyomnom, ki akarja tépni magát még életösztönével, egyik kezemmel, a ballal a tarkóját, a jobb kezemmel csonttomporát… Fehércica, Gyönyörűűű, Fehércica, Gyönyörűűű… hosszan száll, száll, elszáll bennem ez a magánhangzó… ez a hang… némán…

Eutanázia

    fehérsége fájdalom fehérsége kín kín fájdalom fájdalom kín kín fájdalom fájdalomkín… fehérsége nyújtózás kapaszkodás elnyújtózás megkapaszkodás a végelenbe milyen könnyű egy állatot elaltatni csontjaival bőrével alig maradt húsával a remegésekkel körmeivel prémessége puhaságával lábaival szomjúságával bajuszával elaltatni elaltatni el al tat ni el al tat ni tat ni at ni… betakarni csöndforgácsokkal a mosolyát a fehérségét a tehetetlenségét kegyesen és beledöfni bele bele így a szívébe a végső másodperc tűjét fehérsége nyújtózás elnyújtózás kitárulkozása megkapaszkodás s hogy lépkednek a fokok visszafelé fokról fokra lejjebb a megmerevedés grádicsain mélység elnyújtózás megkapaszkodás két füle felkiáltójeleinek időtlenségében a kibukkant nyelvszegély mintegy zászló megadás… rávetül ez a délután maszkjaival csak ő lehet most álarc nélkül őszintén csupaszon fehér… egykori társam házi istenségem fehér cicám gyönyörű minden téged idéz… árnyékaimra motyogásaimra dadogásaimra ismétléseimre rágöngyölődik ez a fehérség legfehérebbike fájdalom kín kín fájdalom kínfájdalom fájdalomkín szó szavak összetett szó fogalom keresetlen mesterkélt fogalmak rendje elnyújtózás megkapaszkodás fehérsége bevilágít eszméletembe…

    Epitáfiumként: És elástam (eltemettem) Fehércicát a ház mögött 1999. október 18-án. Öt óra múlt néhány perccel.