Péter Miklós
Hitükért vezekeltek
Meghurcolt teológusok és lelkipásztorok
Ezerkilencszázötvenhatról szól ez az összeállítás. Ez is? Nem írtak már eleget erről az esztendőről? Lehet-e még hozzátenni a fájdalomhoz, hogy bele ne fásulna az olvasó? Lehet-e még többet mondani azok hősiességéről, akik nem akartak hősök lenni, csak élni szerettek volna; akiket az események ellenállhatatlan sodrása tett hősökké? Újabb állásfoglalás lenne az, ami itt következik abban a vitában, amely a másik oldal képviselőivé minősít koszorúzott sírú hősi halottakat és botorkáló roncsokká aggott egykori pesti srácokat? Vagy épp ellenkezőleg: sikerül végre hiteles bizonyítékok birtokában lerántani a leplet a leghangosabb „ötvenhatosok”-ról, akik ma is a másik oldal megbízásából vesznek részt az egykori bajtársak találkozóin, hogy hitelesen számolhassanak be útjuk pénzelőinek az ott elhangzottakról?
Úgy szólunk ezerkilencszázötvenhatról, hogy a pesti puskaropogás és harckocsidübörgés, a mosonmagyaróvári sortűz hangja alig hallható benne. Annál inkább az erdélyi börtönök cellaajtóinak csapódása. Erdélynek ugyanúgy volt köze Budapest és Magyarország ezerkilencszázötvenhatjához, mint a világ minden magyarjának. Nagyváradi, kolozsvári vagy sepsiszentgyörgyi fiatalok – ha éppen útlevélhez jutottak abban az évben – meglátogatták anyaországi rokonaikat. S ha ott érte őket a fővárosban október huszonharmadika: semmiben sem különböztek a pestiektől. Aki itthon is tudta, hová tartozik, ott is teljesíti a kötelességét. Nem mindenikük várta pincében bujkálva a harcok elcsendesedését. Mint ahogy nem mindenikük ávós édesbátyját ment meglátogatni Pesten, hogy aztán vele együtt keljen útra beinkasszálni Nyugaton a menekülőknek járó, ma is élvezett erkölcsi és anyagi támogatást.
Azok, akiket a következőkben idézünk, néhányszor megszólaltak már. Kérkedés nélkül és szégyenkezés nélkül vállalták a múltjukat. Az ezerkilencszázötvenhat után, ezerkilencszázötvenhatért börtönben, munkatáborban, kényszerlakhelyen töltött esztendőket. A szabadulás után évtizedekig a – sok szempontból (kis empátiával a kívülálló részéről is felfedezhetően) máig ható – hátrányos megkülönböztetést. Idézett szavaik tévékamerák és rádiós mikrofonok, riportermagnók előtt hangzottak el, kötetbe kerültek az azóta már végleg eltávozott újságíró és a vallomásokat saját kötetével is gyarapító püspök jóvoltából; esetleg még mindig csiszolható vagy véglegesnek tekinthető szövegű kézirat formájában pihennek szerzők vagy örökösök fiókjában.
Nem volt az óromániai és erdélyi társadalomnak olyan rétege, amelyet ne képviseltünk volna a politikai foglyok börtöneiben, lágereiben. S amennyire igaz ez a megállapítás keresztmetszetben, annyira tényszerű az idősík mentén is, mert ha annak idején az alliteráció kedvéért úgy határoztam meg, hogy „medvetáncoltatótól miniszterig mindenki” ott volt, bizony odabenn kommunista kormányzat idején szolgáló miniszterből, államtitkárból, tábornokból és törzstisztből is akadt – ha nem is ugyanannyi, mint a háború előtti kor elitjéből.
Ezerkilencszázötvenhattal kapcsolatban is egyoldalúan elfogult lennék, ha letagadnám egy pár évvel ezelőtti találkozás meggondolkoztató élményeit. Történelem szakos regáti román diáklány olvasta fel dolgozatát az ezerkilencszázötvenhat őszi magyarországi események hazai román egyetemi hallgatók közti visszhangjáról. Várhegyi István németországi politológusprofesszor, Aurel Baghiu nyugalmazott mérnök (megrázó börtönkönyv szerzője) és jómagam, 1959 nyarán a szamosújvári 116-os cella ezerkilencszázötvenhatért elítélt friss diplomás lakói Doina Carnea tanárnővel, az ellenállás élő szimbólumával osztottuk meg a szünetben a sok év utáni találkozás örömét.
Ha a most következő válogatásból kimaradnak az egykori műegyetemi és orvostanhallgatók, a már említett jó barát mellett olyan román bajtársak, mint a kiváló muzsikus műszaki tiszt vagy Racovită professzor újságíróvá lett famulusa – annak az az oka, hogy a hazai politikai szervek megtorló intézkedéseinek volt egy jellegzetes iránya. Saját tapasztalatom és a könnyen hozzáférhető írott anyag egyaránt ebben az irányban segít tájékozódni. A nemzetiségek felszámolására berendezkedett államhatalom főleg azokat a magyar értelmiségieket vette üldözőbe, akiknek legnagyobb befolyásuk volt felnőttekre és gyermekekre egyaránt, és akiket nem lehetett állandóan ellenőrizni román munkatársak vagy felettesek segítségével, mert nem voltak ilyenek. A lelkipásztorokra gondolok. S hogy az ők és családtagjaik vallomásaiból idézek, annak meg az a célja, hogy a mai olvasónak valamivel tisztább képe legyen annak a nemzedéknek a szolgálatáról, amelyet napról napra kevesebben képviselünk mai egyházi és erdélyi magyar közéletünkben.
– Tudtad előzőleg, hogy voltak letartóztatások? – tette fel a kérdést a riporter Fülöp G. Dénesnek, aki 56 őszén még teológus volt.
– Ott voltam Páskándi Géza tárgyalásán, amiről jegyzeteket készítettem. A házkutatás alkalmával ezekre rátették a kezüket. Később szerepeltek is a vádpontok között. Meg hogy hozzászóltam Páskándi és Balázs Imre letartóztatásához, leírtam ezek botrányos voltát. A periratomban ilyesmik voltak: „magyar”. A nemzetiségemet egyszerűen idézőjelbe tették. Továbbá a házkutatás alkalmával találta, egy Mi dalainkat, amelyben olyan énekek voltak például, mint Elindultam szép hazámból…, ezeket kifotózták, és betették a dossziémba. Ez a népdal akkoriban elég volt egy letartóztatáshoz… Vádoltak továbbá azzal is, hogy 1957. március 15-én én tartottam a reggeli áhítatot a Teológia dísztermében, és hogy én ott imádkoztam volna a Szovjetunióba elhurcolt 56-os magyar foglyokért. De én ezen a napon nem szolgáltam, erről Horváth Jenő bácsi, professzorom tanúskodott. Egy csomó alaptalan dolgot összegereblyéztek, no még ott volt egy súlyos dolog, aminek el kellett esni, s amelybe Adorjáni Dezső nevű évfolyamtársamat is bevonták.
– Brassói volt!
– Azt akarták ránk bizonyítani, hogy az 1956-os forradalom idején egyik este Nagy András teológiai tanárnál bibliaórát tartottunk, és ezután arról esett szó, hogyan lehetne kisiklatni azokat a vonatokat, amelyekkel Budapest felől viszik a Szovjetunióba a magyar ellenforradalmárokat. Hát ebben az a vicces, hogy én soha nem jártam Nagy András lakásán, könnyű is volt védekeznem, de abban az időben úgy ment, hogy mindent kicsikartak az emberekből, amit megfélemlítés útján ki lehetett srófolni. Dezső, mert előszedtek neki valami kínzóeszközt és megverték, aláírta, hogy ilyen értelmű beszélgetés elhangzott… És akkor az történt Kolozsvárt a szekubörtön 25-ös cellájában, hogy tizennégy fogolytársammal együtt, ahová a per előtt minket Dezsővel véletlenül összetettek, ott volt Wurbrand Richárd, aki már akkor nagy igehirdető volt és tudott magyarul. Dezső gyorsan elmondta, hogy ő ezt a papírt már aláírta félelmében. És akkor odaállt Dezső mellé Wurbrand Richárd, és azt mondta: „No és ha megölnek? Mert az igazságot vállalni kell. Mi holnap reggelig imádkozni fogunk érted, Isten erőt ad, és megverjük a cellaajtót, és hívni fogjuk a börtön vezetőségét, és be fogod jelenteni, hogy a most következő tárgyaláson pedig nem fogod vállalni azt, amire veréssel kényszerítenek.” És erre Dezső képes volt… Ki tudja, mi minden nem történik, ha ez a dolog nem esik meg ebben a cellában, úgyhogy Wurbrandnak hálásak lehetünk, mert mindenképpen be akarták kavarni elsősorban Nagy András professzor és Geréb Pál professzor úr nevét. Legyen áldott Adorjáni Dezsőnek az emléke, aki sajnos ebbe a dologba szabadulása után nem sokkal belepusztult.
– Hogyan vészelted át a vallatásokat? Téged kínoztak?
– Én verésen nem estem át, azt hiszem, azért, mert a vallató nagyon hamar észrevette, nem lehet rávenni engem olyan vallomásokra, amiket félelemből szorítanak ki. Persze volt olyan alkalom, hogy meglökdöstek, nekem jöttek, a képembe másztak, és azt mondták, hogy jó, most elmennek ebédelni, utána behívnak valakit, aki majd elrendez. Ez volt az én életemben az első nap, amikor szembenéztem a halállal. S ezután levittek a cellámba; az úgy történt, hogy a vallatás idejére elvették a szemüvegemet, a szememet bekötötték, és úgy húztak le, mint egy rongybabát a lépcsőkön, megforgattak még a folyosón, elindítottak egy irányba, nekivittek a falnak, úgy tettek be a cellába. Emlékszem, hogy imádkoztam, megköszöntem minden eddigit az életemben, és felkészültem arra, hogy ebbe akkor belé kell halni. Aztán vártam azt a pillanatot, amikor a závárzat csattog: egész délután és éjjel is, de nem jöttek.
– Beszélj a tárgyalásról.
– Zárt tárgyalásnak nyilvánították. Hárman voltunk ebben a perben: Adorjáni Dezső és egy Böjte Sándor nevű csíkszentdomokosi munkásfiatal, akit a Gaál Gábor Irodalmi Körből ismertem. Verseket írt. Egyszer-kétszer fel is olvasott. Egy kiránduláson voltunk együtt, amelyen fénykép készült, ezen én is rajta voltam. Egy ilyen fénykép elég volt ahhoz, hogy valaki lebukjon. Azt mondták, én befolyásoltam a munkásifjú politikai szemléletét… Egy laza ismeretség alapján! Dezsőnél abszolút kitalált váddal jöttek, amelyhez Dezsőnek semmi köze nem volt, hogy miközben én 1957. március 15-én préceszt tartottam, amelyiken ellenforradalmi imádságom volt, azon reggel Dezső a Farkas utcai templomban eljátszotta a magyar Himnuszt.
– Tanúk?
– Dezső tanút hozott, aki bizonygatta, hogy ő azon a reggelen nem volt a Farkas utcai templomban. De ezek az ügyek egyáltalán nem számítottak, mert nem számított az igazság! Ellenben felhoztak tanúnak egy Soós Ferenc nevű teológus hallgatót, aki valami gyermekes dologért bukott le; műemlékeket fényképezett, és azokat kijuttatta Magyarországra, hogy ha a műemlék megsemmisül, maradjon meg a képe. Szóval ezért tartóztatták le Soóst, és bent a börtönben úgy sodorták belé a dologba, hogy végül is halálra ítélték. És amikor Sós Ferencet felhozták, hogy ellenem tanúskodjon; akivel életében nem beszélt, éppen akkor várta, hogy az ő halálos ítéletét változtassák át életfogytiglanra. Elhozták Soóst. Azt tudni kell, hogy a kolozsvári hadbíróság egy keskeny és hosszú terem, egyik végében a bíróság, a másikban a tanúk. Vérfagyasztó jelenet volt, amikor Feri végighúzta csörgő bilincsláncait a tennen… Feri teljesen letargikus és sápadt volt, kedélybeteg, mert a szamosújvári pincében már végigélt egy telet kitört ablak mellett, majdnem megfagytak, az egyik társa beleőrült, míg mellette a másik tüdőfertőzésben halt meg. Ott várta a kivégzését Feri, illetve a család által beadott kegyelmi kérvényre a választ. Ilyen élmények után került oda az én tárgyalásomra. Annyit mondott: engem ismer, durván bántak vele, ezért pszichózis alatt aláírt valamit velem kapcsolatban, amire nézve most kijelenti, hogy egyáltalán nem tartja fenn. Nemrég találkoztam vele Dobri János professzorunk temetésén. Nem lett aztán lelkész, technikusként dolgozott az útügynél. Egyike a legnagyobb szenvedést átélt embereknek…
Botrányosnak mondható volt ez az én első tárgyalásom. Nem lehetett semmit sem kihozni, mert az ellenem felhozott tanúk inkább védtek. Egy Péter Miklós nevű teológus volt a másik tanú, aki szintén a védelmemre kelt. Elnapolták a tárgyalást, én pedig kértem, hozzák elő azt a teológiai tanárt, aki tanúsíthatja, hogy nem voltam a templomban 1957. március 15-én. Így aztán Horváth Jenő professzor – aki minden diákjánál jelen volt a reggeli áhítaton, és jegyezte az igemagyarázatot évtizedeken át, áldott legyen az emléke, hogy vállalta ezt az akkor nem kicsi dolgot, mert őt is megfenyegették: hogy mer szembehelyezkedni a rendszerrel – állt ki bátran mellettem.
A letartóztatások és törvényszéki tárgyalások sorozatában ma már egyre észrevehetőbben rajzolódik ki a felhasznált mellékszereplők mozgása. A végrehajtó belügyi szerveken kívül a hadsereg és az egyház is megkapta a maga feladatát. Így vált tényleg hatékonnyá a hozott intézkedések célja: a megfélemlítés.
Erre vonatkozólag saját magamat kell idéznem, egy évekkel ezelőtti visszaemlékezés részletét:
1959-ben Búthi Sándor, a személyzeti ügyek tanácsosa (káderes) volt Arday Aladár püspök mellett. Az ő kezén ment keresztül minden kinevezési irat. Függetlenül attól, hogy egyházjogi szempontból milyen körülmények között változtatott állást valaki, csak a kultuszminisztériumi jóváhagyás birtokában foglalhatta el új helyét. Az 1958-ban végzett teológusokat a Király-hágó melléki egyházkerület július 18-i közgyűlése felszentelte fiktív segédlelkészi kinevezések alapján, a román kormány azonban a vallásügyi és a honvédelmi tárca közti huzavona megrendezésével munkanélküliségre kárhoztatott. Kéthetenként jelentek meg az egymásnak ellentmondó leiratok arról, hogy elfoglalhatjuk-e vagy sem szolgálati helyünket.
1959 márciusáig az évfolyam nagy részét s néhányat az 1957-ben végzettek közül is behívtak munkaszolgálatra. Március 15-én – a református egyházban már két éve folyó letartóztatások után – a szekusok valóságos ostromgyűrűbe fogták a Teológiát, és letartóztattak nagyjából egytucatnyi hallgatót. Néhány napos vizsgálati fogság után talán hármat engedtek szabadon.
Minderről mit sem tudtam, amikor Búthi tanácsos hívatott az irodájába, hogy átadja kinevezésemet helyettes lelkésznek Biharvajdára. Biharpüspökibe szóló segédlelkészi kinevezésem ugyanis állami jóváhagyás nélkül érvénytelen volt; ha szolgáltam is, fizetést nem lehetett folyósítani, és a munkakönyvemben nem szerepelt az a néhány hónap. Most viszont törvényes papírt kaptam.
Március 21-én, a virágvasárnap előtti szombaton este érkeztem Biharvajdára. A parókián ott volt Virágh Lajos a Sass Kálmán-perben első fokon halálra ítélt lelkész családja. Velük vacsoráztam, s elmondták, hogy az elhurcolt lelkipásztor helyett kinevezett Borsi Zsigmondot (jelenleg nagyváradi esperes) munkaszolgálatra vitték. Nem ismerve a hat nappal korábbi kolozsvári eseményeket, még mindig nem fogtam gyanút.
Pár óra múlva Fényes Ferenc és Onac Ioan szekus főhadnagyok társaságában, útban Nagyvárad felé, egy sötétkék Pobeda kocsiban volt időm elgondolkozni azon, hogy milyen hatásos volt Búthi Sándor közreműködésével két legyet ütni egy csapásra: letartóztatásommal egyszerre megfélemlíteni a biharvajdai gyülekezetet is, ahonnan a harmadik papot úgy hurcolták el, hogy még csak nem is láthatta belülről a templomot.
„Amit kérnek tőled, tedd meg, de becsületed tartsd meg!” – édesanyámnak ezek a szavai kísértek a szülői házban éjszaka elvégzett házkutatás után tovább Kolozsvárra, a szamosújvári börtönbe, hogy öt év és négy hónap múlva hallhassam csak újra a hangját.
Virradt. Először tettem meg az utat a Király-hágón át, addig csak a vasútvonalat ismertem. Kolozsvárt a felsővárosi templomban éppen istentiszteletre mentek be a hívek, amikor elhaladtunk a szekusok kocsijával.
Ez az emlék formálódott verssé bennem: „Nem vagyok Krisztus. Lábam elé / virágot senki se hintett. / Mozdulatomra félve vigyázott / három kemény tekintet. // Egyetlenegy nő várt reám / reggel az állomáson. / Fénytelen volt, hozsánnátlan volt / az én bevonulásom. // Hogy élni s néha szólni mertem, / négy cellafal az ára. / Virágvasárnap. Itt kezdődik az út a Golgotára.”
Hogyan látta „kezdődő Golgotánkat” a kívülálló? A lelkipásztor- és költőtárs Zsisku János a börtönvilágot korábban megismerő felesége sorsán keresztül bele tudta élni magát az üldözöttek helyzetébe. Így vall:
Harmadévesek voltunk. Abban az Intézetben, melynek védettsége eladdig számunkra a bibliai Énekek Énekéhez hasonlított. Éltük is a mi Canticum Canticorum korszakunkat, percig sem gondolva arra, hogy 56 őszén már rókák ólálkodnak a Szőlőskertben (Énekek Éneke 2,15).
A hónap elején még behívtam önképzőköri előadásunkra Dsida Jenő Magyarországra hazalátogató szüleit. Átütő sikere volt az erdélyi irodalmat alapító nemzedék versmondó kortársának, György Dénesnek. Ráéreztünk, hogy korszakalkotó dolgot indítottunk a Teológián, de már birizgált bennünk az is: Hagyják-e? És meddig hagyják?
Utána Nyírő Józsefnét hoztuk be az önképzőkörre. György Dénes most is remekelt. A légkör felforrósodott. Meghallgattuk az özvegy emigrációs élménybeszámolóját, Nyírő madridi sétájáról készült fényképeket nézegettünk.
Kevéssel ezután, mikor még nem tudtuk, mi is van készülőben, dr. Nagy András bölcsen leállította ügyködéseinket. Ám az események pergőtűzként követték egymást.
A forradalom előestéjén hazalátogatott Tamási Áron. Találkozni kívánt a kolozsvári magyar egyetemisták képviselőivel. A Marianum – akkor már Bolyai Egyetem – dísztermében Fülöp Dénessel képviseltük a Teológiát.
Az író azzal kezdte, hogy Farkaslakán egy gyermekkori pajtása feltette neki a kérdést:
– Tudod-e, Áron, miért van héja a pityókának? Hogy a szegény embernek is legyen minek lehúznia a bőrét!
A teremben minden bizonnyal voltak szolgálatos fülek, az igazmondók viszont így váltották meg a maguk későbbi „penzióba” való beutalóikat.
Gyűlés után a tanári szobában folytattuk. Nyíltabban, rámenősebben. Varró János és Lakó Elemér tanársegéd fáztak rá későbben.
Következtek az alvajárós nappalok és fehér éjszakák. A felső emeleti társalgóba költözött mindenki. Híreket reggeliztünk, ebédeltünk és vacsoráztunk. Az egyetlen intézeti rádió híreit hallgatva keltünk, feküdtünk.
Egy ízben hajnali háromkor nyomott el az álom. Akkor már egyedüli „szállóvendége” voltam a társalgónak. Szörnyen nyomhatta tagjaimat a keskeny lóca. Álmomban leheppentem a motorinával frissen felkent padlóra. Fenyőágas nagykabátom annyi olajmintát ivott magába, hogy karácsonyi legációba, Bánffyhunyadra, a Fülöp Dénestől kölcsönvett lódenben mentem.
Volt krizantémos halottak napja. Soha olyan szép nem volt a Házsongárd, mint akkor este. A Corvin közben még ugattak a géppuskák.
Itt cseppent a gyertya, hullt a krizantém. Készített nekünk Isten egy katafalkot.
Dávid Gyula kivitte évfolyamát a temetőbe. Civilbe öltözött spiclik lesték, szaglászták őket. Brassai Sámuel mauzóleumánál rákérdezett az egyik: Al cui monument este acesta? (Kinek az emlékműve ez?) A kérdezettek nevében Bartis Feri mondott oda: Al lui Samuilă din orasul Stalin! (Brassót ugyanis Sztálinvárosként tisztelték az idő tájt.)
November 4. Fekete gyásszalag. Péter Miklósnak kerültek rengetegbe, hosszú börtönesztendőkbe ezek a pántlikák.
Ültünk, mint Jónás Ninive kapujában, és sokan haragudtunk akkor ifjonti hévvel az Úristenre, mert Ninivét segélte, Jónást ejtette. Mások csak a szabadságharc bukását fájlalták, nekünk a hitünk is válságba került, mert Jehova Góliát pártjára állott, dávidi parittyaköveink ellőtte, csúzlinkat széttépte.
De nem sok időnk volt magunkkal törődni. Jöttek az utolsó évfolyam végi nekifutások. Szabadidőnket a Hadbíróság folyosóin töltöttük. Bartis Ferenc, Dávid Gyula, Páskándi Géza tárgyalásaira még betülekedtünk, nem is álmodva arról, hogy közénk is bevette már magát az államvédelem toportyánférge. Készült a megtorlás. Odaát, Magyarországon, konszolidálódott a Kádár-rendszer. Itt is elérkezettnek látszott az idő a potenciális hangadók vagy legalábbis a forradalmi eszmékkel együtt rezonáló egyének elszigetelésére, félreállítására. Értelmiségi fészkekben akarták a szerintük ezerfejű hidrát lefejezni. Jó alkalom volt ez arra is, hogy szovjet jóváhagyással üssenek egyet renitenskedő magyarjainkon.
Az államvédelmisek rettentően féltek, hogy 56 kovásza itt is megkeleszti a magyarság eladdig laza összetartásának tésztáját. Voltak kikövetkeztethető jelei annak, hogy az addig internacionalista métellyel elaltatott baloldaliakat és a munkásosztályt a független és nemzeti irányulású értelmiség felé hajlították a lezajlott események. Utólag van egy olyan következtetésünk is, hogy az odaáti bukott forradalom több megátalkodott hívet szerzett a szovjet- és varsóipaktum-ellenes gondolkodásnak Erdélyben, mint ha a forradalom triumfált volna.
Ennek a szellemnek további elharapózását megakadályozandó, nyúlt az államvédelem az általuk úgymond „minden forradalmi-nemzeti eszméket germenizáló, csírásító papság viperafészkébe”, párhuzamosan értelmiségi elitünk börtön-gettókba hurcolásával. Mintha az államgépezet pribékjei bibliaolvasók lettek volna, úgy tudták a Zakariás 13,7-et és Máté 26,31-et: „verd meg a pásztort, és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet”!
Rövidesen börtönlakók, nádvágók, csatornaépítők lettek hivatásunk legjobbjai. A letartóztatások a CE illusztrisaival kezdődtek, következtek a már fungens lelkészek, majd folytatódott a sor a teológus ifjak letartóztatásával. Minden meghurcolt nevét nem tudnók felsorolni. Református lelkész mintegy húsz, evangélikus mintegy öt és unitárius mintegy nyolc szenvedte meg a vörös fenevad börtöneit.
Iktassuk ide a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet 56-osainak névsorát:
A tanári karból: dr. Erdő János, dr. Lőrinczi Mihály, dr. Simén Dániel, dr. Dobri János professzorok, Kelemen István főtitkár.
A református hallgatók soraiból: Adorjáni Dezső, Bene Lajos, Csatlós Csaba, Elekes István, ifj. Fikker Ferenc, Fülöp G. Dénes, Gráma János, Márton Attila, Miklós István, Nagy Endre, Péter Miklós, Soós Ferenc, Székely Lajos;
az unitárius teológusok közül: Benedek Ágoston, Kelemen Csongor, Léta Áron, Nyitrai Levente, Sándor Balázs;
a magyar evangélikus hallgatók közül: Antal László, Dani Péter, Gödri Oláh János, Kiss Béla, Mózes Árpád.
És velük párhuzamosan letartóztattak, meghurcoltak, exmatrikuláltak többeket a Teológia nagyszebeni német evangélikus hallgatói közül: Szegedi Reinert, Gross Gerhardot, Neu Antont, Konnerth Gertrudot, Servatius Christet, Fabritiny Petert, Werner Erichet.
Mióta egyháztörténetből magam is olyasmiket tanítok, hogy 1536. augusztus 29-ét, a mohácsi csata tizedik évfordulóját, Zápolya Jánost a helyszínen megalázó protokolltalálkozásra használta fel a török; öt évvel később pedig ugyanarra a napra időzítette Buda várának jól előkészített elfoglalását, még jobban futkos a hideg a hátamon a dátumok jelképes hatalmát értékelő és érzékeltető bizánci gondolkodás jeleit tapasztalva. Az 1959. március 15-ére virradó éjszakáról írta egyik teológus barátom, Márton Attila:
Sok mindent leírtam már azokról az esztendőkről, amelyek mint keserű emlékek, azóta végigkísérik az ember életét. Hiszen nem lehettem olyan szerencsés helyzetben, több volt teológus társammal együtt, hogy befejezhettem volna a IV. évfolyamot, így még hosszú évekig éreznem kellett, a börtönéveket is beszámítva, azt a hátrányos helyzetet, amit a hétesztendei javító-börtönbüntetés jelentett. Mert akiket mint végzett hallgatókat tartóztattak le, kiszabadulásuk után kihelyezték lelkipásztori szolgálatra, nekem viszont 12 évet kellett vámom, hogy engedélyt kapjak Papp László volt nagyváradi püspöktől és a kultuszminisztériumtól arra, hogy visszairatkozzam a IV. évfolyamra.
Amikor néha kezembe került az ítélet kivonata, több társam sorsát átéreztem, akikkel együtt kellett az igazságtalan büntetést elszenvedni, azokét, akik ma még élnek és szolgálnak, de azokét is, akik meghaltak fiatalon, egy igazságtalan kommunista rendszer áldozataiként.
Az ellenem felhozott vádak az 56-os magyar forradalommal kapcsolatosak. 1956 októberében írtam egy verset, melynek címe Forradalom, majd egy másik verset: Üzenet magyar barátaimnak. Ma is csodálkozom, milyen szép fordításban olvasták fel a kihallgatásom alatt. A másik vád ellenem, hogy Burckhardt Márta volt középiskolás leány néhány versét együtt olvastuk, majd későbben visszaadtuk neki, amiről valaki jelentést tett a szekun (például Lehullanak a csillagok).
1959. március 14. Késői órában ültünk a rádióteremben, és egyesek rádiót hallgattak, mások beszélgettek. Már éppen lefeküdni készültem, amikor valaki elkiáltotta kívülről, hogy „Fiúk, a Teológiát ellepték a szekusok!” Én a II. emeleti toronyszoba mellett laktam Nagy Endre és Székely Lajos IV. éves hallgatókkal. Ahogy a szobába mentünk, már ott voltak, és durván ránk szóltak, hogy ne merjünk meg se mozdulni. Elkezdődött a házkutatás. Ma is csodálkozom, milyen pontosan tudták, hol kell keresni az eldugott verseket. A házkutatás majdnem hajnalig tartott. Székely Lajossal együtt levittek az intézet kapualjába, ahol egy fegyveres szekus vigyázott ránk egy darabi. Banditáknak, gazembereknek nevezett bennünket. Ez az előjáték nem sokáig tartott, mert egy kívülről is behallatszó füttyszóra már előállott a gépkocsi, és az akkori Marx Károly utcai szekuritátéra vittek. Bent az előcsarnokban egy fekete kendőt kötöttek a szemünkre, s hátulról lökdösve vittek lépcsőn fel, azután lefelé. Akkor azt gondoltam, hogy valami mélységbe fognak bedobni, de egy szigetelő kamrába zártak, ahol éppen csak meg lehetett állni, mert olyan szűk volt. Aztán hallottam, hogy másokat is hoznak és ugyanúgy bezárnak. Az általuk megszerkesztett „politikai lot”-ban tizennégy személy ítéltek el. Kihallgatásom április végéig tartott. A kihallgató tisztet Harasztosi Pálnak hívták, úgy emlékszem, kapitányi rangú volt. Nem volt túlságosan durva velem, de a vaskos dosszié, ami rólam készült, jelezte, hogy semmilyen kegyelemre nincs esélyem. Egy este Székely Lajossal szembesítettek. Ekkor bejött egy nagy, kisportolt tiszt, és szegény barátomat arcul ütötte.
Elborzadok – emlékezik Székely Lajos –, ha ezekre az évekre gondolok. Én úgy érzem, sorsát nem kerülheti el az ember. Mégis, néha ezek a kérdések merülnek fel bennem: miért kellett én öt évet és négy hónapot politikai rabként a börtönben eltöltsek, hiszen politikával soha nem foglalkoztam?
Amikor letartóztattak, 1959. május 14-én, negyedéves teológus voltam Kolozsváron, a Református Teológián. Júniusban kellett volna végezzek a tanulmányaimmal, ezt megakadályozta a szekuritáté. Letartóztatásom miatt csak húsz év múlva tudtam tanulmányaimat befejezni.
Hárman laktunk a teológia épületének 12-es szobájában: Nagy Endre, Márton Attila és én. Mindhárman negyedévesek voltunk. 1959. március 14-én éjszaka rontottak reánk a szekusok. Civil ruhába voltak öltözve. Mind a hármunkat már jól ismertek, pedig soha az életben eddig nem láttuk őket. Azt mondták, adjuk elő, amit rejtegetünk. Mi nem rejtegetünk semmit, mondtuk, de ha úgy gondolják, hogy rejtegetünk valamit, keressék meg. Nem is mertünk arra gondolni, hogy azt a négy verset keresik, amit két héttel azelőtt másoltunk le: füzetből kiszakított papírlapokra voltak leírva, amikor hozzánk kerültek. A verseket egy Burckhardt Márta nevű leány írta, aki tizedik osztályos volt a 3-as leánylíceumban. Egy akkor első éves teológus, Gráma János vette el Mártától egy találkájuk alkalmával, amikor az megmutogatta neki. Két évfolyamtársam kivette a verseket az asztalfiókból, hogy visszaadják B. Mártának. Még mielőtt a leánynak odaadták volna, mi hárman lemásoltuk. Hát ezeket a verseket keresték a szekusok, amikor reánk rontottak, és meg is találták. És ezért ítéltek el bennünket 7 (hét) évre személyenként, mintha meggyilkoltunk volna valakit. A versekről nem lehetett azt mondani, hogy rendszerellenesek voltak. Igaz, burkolt formában, finoman ez is kiérződött belőlük. A legnagyobb baj az volt, hogy mi lemásoltuk a dátumot is, a dátum pedig azt jelezte, hogy a versek 1957-ben, tehát a magyar forradalom után íródtak. A szobánkban a kutatás reggel öt óráig tartott. Azután letartóztattak bennünket.
Lekísértek a II. emeletről a földszintre, a kapusszoba elé. Ott egy fiatal szekus hadnagy fogadott. Géppisztoly lógott a nyakában, a mutatóujja a ravaszon volt állandóan. Amikor meglátott bennünket, az anyánk Jézus Krisztusát szidta. Aztán elkezdett ordítani, hogy üljünk le a betonlépcsőre. Meglepett, hogy még a portást is leváltották, egy szekus tiszt teljesítette helyette a szolgálatot.
Az egész épület tele volt szekusokkal. A IV. emeletről ötünket tartóztattak le. A többi évfolyamról is nagyon sokat. Amikor a kapuhoz kísértek bennünket, az épület körül egy kocsit sem láttunk. Füttyszóra azonban a mellékutcákból, kapualjakból elő-előjött egy-egy kocsi. Nem akartak a letartóztatásunkkal nagy feltűnést kelteni, mert féltek a lázadástól. Céljukat így is elérték, mert a következő iskolai évben, az istentelenek nagy örömére, már alig volt jelentkező a teológiára.
A szekuritátéra szállítottak bennünket. Amikor még az udvaron voltam, adtak egy szemüveget, igaz, hogy ezt csak csúfolták szemüvegnek, mert bádogból volt. Miután feltette az ember, egy szekus karon fogott és vezetett, mint egy vakot.
Soha nem tudtam, merre járok. Negyvenkilenc napig voltam kihallatáson a szekuritátén. Aki kihallgatott, főhadnagy volt, őt is Székelynek hívták, mint engem. Ha valamit rám akart fogni, ökölbe szorította a kezét és felém jött, hogy összetörjön, de nem ütött meg soha. Azt mondta, és ezt nagyon állította, hogy mi, a teológusok, március 15-re egy rendszerellenes szervezetet akartunk létrehozni. De azt nem tudta rám bizonyítani, hogy én ilyen szervezetnek a tagja lettem volna valamikor. És a valóság az, hogy a Református Teológián ilyen szervezet soha nem létezett.
Mindennap vittek kihallgatásra. A cellában hárman vagy négyen voltunk. Csak később tudtam meg azt, hogy olyan ember is volt köztünk, aki el volt már ítélve. Ő azonban ezt nem mondta el. Azt hazudta, hogy ő most azért van vizsgálati fogságban, mert azzal vádolják, hogy két magyarországi egyetemistának helyet adott nagyváradi lakásán az 1956-os forradalom idején, és azok röpiratokat készítettek a padláson. Az elkészült röpiratokat hazavitték Magyarországra, és ott terjesztették. Mindez hazugság volt, hiszen valaki elmondta nekem, hogy már két évvel ezelőtt ezt az embert elítélték. Hogy besúgásra vállalkozott, az neki kedvezett, mert jó kosztot, cigarettát kapott ezért mindennap. Én azonban rájöttem ott a szekuritátén arra, hogy ez az ember besúgó, mert azt kérdezte tőlem, miután az előbb említett mesét elmondta, hogy nem nyomtattunk-e mi is a teológián ilyen röpiratokat az 1956-os forradalom idején? Elmondtam neki, hogy mi ilyesmivel nem foglalkoztunk. A Teológia dékánja bezáratta még nappalra is a kaput, amíg a forradalom tartott, nehogy valaki engedély nélkül a városba kimenjen. Tudta, hogy mi, teológusok mostohagyermekei vagyunk a kommunista rendszernek.
Teltek a napok, megnőtt a szakállam is, csak két vagy három hetenként jött a borbély, hogy megnyírjon. Elvezetett egy különleges szobába, ahol egy nagy tükör előtt találta az ember magát, amikor leült. Az volt az érdekes, hogy a fülem és az orrom kétszer akkorának mutatkozott ebben a tükörben, mint amilyen az a valóságban volt. A fejem is nagyon hosszúnak tűnt. Aki ebbe a tükörbe belenézett, nem gyönyörködhetett önmagában. A szakállamat nem borotvakéssel, hanem hajvágógéppel vágták le, ami nagyon sokszor húzott. Azt hittem, a szemeim kirepülnek, amikor levette az arcomról.
Negyvenkilenc nap eltelte után maga elé rendelt a kihallgató tiszt, és közölte velem, hogy a kihallgatásom befejeződött. El is szállítottak bennünket a kolozsvári tartományi börtönbe. Itt egy olyan kis cellába kerültem, ahol Dani Péter fiatal evangélikus lelkésszel találkozhattam. Egészségileg nagyon gyenge állapotban volt és vért hányt. Elmondta, hogy kihallgatásai alkalmával nagyon sokszor összerugdosták, és nemegyszer megtaposták.
A letartóztatott teológusok mellett minden bizonnyal érdemes idézni dr. Imre Lajos 1948-ban kényszernyugdíjba küldött teológiai professzor lányának, Imre Magda magyar szakos tanárnőnek a visszaemlékezéséből is. Mint egykori tanárnőjének, neki is megmutatta a verseit Burckhart Márta, s ő emiatt – mint feljelentési „kötelezettségét” elmulasztó – 10 évet kapott a teológusok perében.
Márta járni kezdett a teológusok által szervezett önképzőköri előadásokra, ahol több teológust is megismert, komoly, rendes fiúkat is, akiknek nagy ijedtében elmondta, hogy a versei, amelyeket a kórházba is magával vitt, Gráma Jánosnál vannak. Mikor én ezt hallottam, azt mondtam Mártának: „Te meg vagy őrülve, hogy ilyet csinálsz. Hol volt az eszed, hogy ilyen verseket egy állami intézménybe, egy kórházba beviszel? Tudd meg, ennek fele se tréfa, ebből komoly baj lehet.” Ettől kezdve kezdtem én is megijedni, de valahogy azért mégis reménykedtem, hogy elsimulnak a dolgok. Teltek a hónapok. Eljött 1959. március 15-e, amely egy szombati napra esett. Mi ott laktunk a teológián, szombat volt, megfürödtünk, lefeküdtünk, aludtunk, és fogalmunk se volt, hogy közben az emeleten mi történik.
Másnap, vasárnap reggel, olyan fél tíz felé csengetnek. Én mentem ajtót nyitni, és a teológia háznagya, Krizsovánszky Jenő állt az ajtó előtt, akinek a felesége rokonságban van Burckhart Mártával. Csak annyit mondott: „Mártát az éjjel elvitték!”
Én azt hittem, hogy a villám sújtott rám; de bemenve természetesen nem szóltam a szüleimnek. De elkezdődött számomra egy olyan két és fél hét, amit sohasem fogok elfelejteni: azt hiszem, életem legnehezebb két és fél hete volt.
Másnap-harmadnap aztán megtudtuk, hogy akkor éjszaka a Securitate parancsnoka egy csomó emberével – nem tudom, szám szerint hánnyal – megjelent a Teológián, Geréb Pált, aki akkor a dékán volt, felverték álmából, és elkezdték a házkutatást. Hajnalig ott voltak, egy pár szobában házkutatást tartottak, volt olyan, akinek a Bibliájában találtak egy kis piros-fehér-zöld szalagot, a másiknál a székely himnusz szövegét leírva. A végen tíz embert hajnalban sorba állítottak, és elvitték őket.
És ezen a házkutatáson szegény Geréb Pálnak mint dékánnak ott kellett lennie végig.
Attól a pillanattól kezdve, hogy Márta letartóztatását megtudtam, az én életem tele volt félelemmel és szorongással. Naponta le kellett járnom az iskolába, tanítani, otthon jó képet kellett vágni, mert nyilván szegény öreg szüleimnek nem mondhattam el semmit, meg kellett játszanom, hogy minden simán megy, hogy semmi baj nincsen. Emlékszem arra, hogy ha valahová el kellett mennem, vittem magammal a leányomat, Borókát, aki akkor 13 éves volt, mert az az ostoba gondolatom volt, hogy ha a gyermekkel vagyok az utcán, akkor esetleg engem nem tartóztatnak le. Emlékszem, egyszer hazafelé jövet mondtam az egyik kolléganőmnek, hogy úgy félek, mint egy állat. Állati módon erőt vett rajtam, uralkodott a félelem. Addig nem is tudtam, hogy ennyire tud félni az ember. Mert tudtam, hogy most rajtam a sor, hogy elkerülhetetlen, mert természetesen adódik a kérdés: „Na, és kik látták még a verseket?” És egyáltalán nem bíztam abban, hogy Mártának sikerül eltitkolnia: nekem is megmutatta őket.
Így telt el a két és fél hét. És eljött április 3-a. Húsvét után volt, csonka hét. Már lefeküdt mindenki, de én olyan nyugtalan voltam – bár nem hiszem, hogy előérzet lett volna, mert nem szoktam a dolgokat előre megérezni. Fél tizenkettő felé aztán bementem lefeküdni. Boróka már nyugodtan aludt. Elmondtam az esti imádságot, aztán eloltottam a lámpát. Negyed egykor egyszerre megszólalt a csengő – az a külön csengő, amely az én szobámba szólt. És olyan furcsán hangzott. De én abban a pillanatban biztos voltam abban, hogy kik csengetnek. És furcsa, de valami megkönnyebbülést éreztem, hogy vége annak a megfoghatatlan feszültségnek, amelyben az utóbbi hetekben éltem. Felvettem a pongyolámat, kimentem az előszobába. Négy férfi állott ott: három civilben és egy egyenruhában.
Mind a négyen magyarul beszéltek, és azt mondták: „Házkutatás.” Nem szóltam a szüleimnek, hanem bevezettem őket az én külön bejáratú szobámba. Megkérdezték, kik laknak a szomszédban, de nem volt jó nekik, hogy két teológiai tanár volt a szomszédunk, hanem lementek a kapushoz és a gépészhez, akik ott laktak az épületben, s őket hívták fel tanúnak.
Mielőtt még a kutatást elkezdték volna, kértem, hogy a kislányomat a szobából kivihessem. Azt mondtak, jó, de az egyik, egy magas és nagyon ellenszenves képű férfi bejött és meghúzódott a szobában, a zongora mellett. Közben édesapámék is észrevették, hogy valami mozgás van nálam, és felöltözve bejöttek. Ott is maradtak, csak időről időre mentek át a gyermekhez, aztán egyszer azzal jöttek vissza, hogy Boróka ébren van és nagyon szeretne bejönni. – Bejöhet-e? – kérdeztem. – Hát jöjjön! – mondták. És akkor ő a hosszú hálóingében bejött, az ölembe ült, és végig velem volt a házkutatáson. És sokáig, mondhatom, még most is, úgy érzem a meleg kis testét, ahogy az ölemben ült órákon keresztül, s a legnagyobb önfegyelemmel viselkedett.
A letartóztatást a vizsgálati fogság követte. Még az állambiztonsági szervek kolozsvári fogdájának lakói sem élték át egyformán a Bárány Elemér főhadnagy fogdaparancsnoksága alatti intézmény hétköznapjait. Sok függött attól: kivel milyen módszert alkalmazott a kihallgatótiszt, mert a cellában való elhelyezés, az ottani bánásmód, a társak kiválasztása is azon múlt. És sokat számított a szubjektív tényező is: a vizsgálati fogoly életkora, hite, világnézete, műveltsége, egészségi állapota. A magam élményét hozom fel példának:
Volt, akit a szeku fogdájából vittek egyenesen a törvényszékre, s vissza is hozták a tárgyalás után Sokáig senkit sem hagytak ugyanabban a cellában, így másokkal is megismerkedhettem a vizsgálati fogság idején. Bárdos B. Artúr költő volt cellatársam azon a héten, amikor éppen tárgyalták az ügyét. Felesége is letartóztatásban volt, apósa hozott csomagot a törvényszékre mindkettőjüknek. Nagylelkűen engedélyezték az átadását, így a cellatársaknak is jutott kolbász és csokoládé. Bárdos írt egy börtönverset. Lehet, hogy elfelejtette. Én nem, mert a tubusos-vécépapíros módszerrel velem íratta le:
Északra néz a cella-ablak,
beszűrődik az ég a rács-lyukon.
A szelek mind összeszaladtak
áprilist hozva zúgó szárnyukon.
A börtönlakót hozza lázba,
s már tervez, dolgozik fogoly kezem:
képzelt vásznak fölött cikázva
fák ringó virágraját skiccelem.
Kommentár nélkül ide iktatom még Bárdos B. Artúrnak egy olyan versét, amelyet velem íratott le odabent. Ha ő elfelejtette volna, akkor sem lopom el alkotói tulajdonjogát. Legyen feledékeny az utókor az életrajzi homályok tekintetében, hogy maradjon memóriája az alkotások megőrzésére – nyugtatgatom magam.
Hogy odakint milyen a fűszál?
Zsarnok szél rontott rá. Tiporta.
Alóla is kiserkedt arasznyi
lelke sarkának nyomát hordta.
Hogy odakint milyen a fűszál?
Még úgy emlékszem: talán zöld volt…
A harmat égi súlya nyomta
a földre szelíden – s behódolt.
A tárgyalás… Csodát remélve vártuk. Nem igazi csodát, csak olyan hétköznapit szerettünk volna. Ellenőrzött beszélgetést szeretteinkkel, kapni tőlük pár finom falatot – olyan kivételeseket, amilyeneket odakint sem engedhettünk meg magunknak, legfeljebb igen-igen nagy ünnepen…
És aztán a tárgyalás napja is eljött:
Megnőtt szakállamat – idézi fel ezt a napot Márton Attila – leborotválta egy másik cellából hozott rabfogoly. Így fűző nélküli bakancsban, gallér nélküli ingben, csíkos ruhában sorakoztunk a börtön udvarán. Tizennégyen voltunk, köztünk három nő is: Imre Magda középiskolai magyartanárnő, akinek csak annyi „bűne” volt, hogy Burckhardt Mártát nem nevelte úgy, hogy ne írjon olyan verseket, amik a rendszert sértik. Gergely Borbála tanítónő, aki velem levelezett, s akinek nevét még a Boros nevű cellatársamnak említettem.
Elindultunk. Az Opera előtt nagy tömeg állott. Ott volt apám és anyám is. Siralmas látvány volt a vonuló kis rongyos csapat, minden oldalról gépfegyverrel kísérve.
Elkezdődött a zárt tárgyalás. Azt vallottam többek között, hogy Miklós István volt teológus társam nem olvasta a verseket. Ezért ő csak 5 évet kapott. Péter Miklós a gyásszalagokért, valamint felbujtó prédikációjáért 14 évet, mi a 7 esztendőt vettük a nyakunkba. Az ügyvédem, akinek apámék akkor 10 000 lejt nyomtak a zsebébe, csak annyival védett, hogy rábízza az elnökségre a büntetést. Helytállt Csatlós Csaba ügyvédnője, aki annyira mellé állt, hogy Macskási katonai törvénybíró a letartóztatással fenyegette meg.
Bennem pedig így őrződött meg a tárgyalás napjának emléke:
A vád, amelynek alátámasztására az ügyész-őrnagy hosszasan idézte román fordításban a Népszabadság valamelyik frissebb cikkét, az volt, hogy 196 őszén lelkesen ünnepeltem a Magyarországon történteket, azoknak errefelé való kiterjeszkedését reméltem, s másokat is ilyen értelemben befolyásoltam.
Konkrétan: Bodor Ádámmal egy doboz gombostűt és tíz méter fekete szalagot vásároltam, szétosztva a teológusok között: két hétig gyászoltuk a pesti utcai harcokban elesett két – személyesen nem ismert – ottani teológus társunkat. Bodor Ádám letartóztatására feltevésem szerint azért nem került sor, mert az 1950-es évek elején már politikai fogságot szenvedetteket egyelőre békében akarták hagyni. Nekem még „rovásomra” írható az a reggeli áhítat, amelyet az előre kijelölt, soron következő textus – önként kínálkozó – kemény aktualizálásával tartottam a forradalmi napok egyikén. A Királyok második könyve 23. részének 34–37. verse volt az aznapi ige. Az idegen hatalom kezével az ország fölé ültetett, megváltoztatott nevű, 11 évig uralkodó király bőven elég volt rá, hogy a Rákosi-rendszer képe rajzolódjék ki a prédikációt hallgatókban.
Imre Magda tanárnővel ma egy udvaron lakom. Tanítványát, Burckhardt Mártát viszont egyszer láttam életemben: a tárgyalásunk napján. Teológustársaim bűne volt Márta verseinek terjesztése. Nagy hangot hallottam a fogdában, de igazi durvaságot akkor láttam először, amikor a tárgyalásról a fogházba szállító teherautó tetején a csizmás őr belerúgott Mártába, mert megmozdult ültében.
Szüleimet még messziről sem láttam. A megidézett és kihallgatásuk után is a tárgyalóteremben maradt tanúkon kívül egyetlen ismerőst: az erősen rövidlátó dr. Mózes András professzoromat hazafelé ballagni a Teológiáról. Nem nézett arra. Meg sem fordulhatott a fejében, hogy kik ülnek a szuronyok között.
Az ítélethirdetést – ez is bevett módszer volt – elnapolták. Lélektani céljukat nem érték el. Ismerve a korábban hozott ítéleteket, nem számítottunk csupán egy-két éves szabadságvesztésre. Onac főhadnagy is megerősített ebben a tudatban, amikor pár nap múlva a törvényszéki fogház egyik irodahelyiségébe vezettetett, hogy felmérje, milyen hatása van rám a várható ítéletnek. Közölte, hogy a szüleim nagyon haragusznak rám. Ezt egy percig sem hittem el neki. Azt is elmondta, hogy tíz évnél nagyobb, de tizenöt évnél kisebb a kiszabott büntetés.
Nem kellett pontos számot mondania: ennyiből értettem. Az uzsonnáját ezúttal is megosztotta velem, mint reggelijét a letartóztatáskor. Több mint egy évig ez volt az utolsó olyan étel, amely a külső világból származott.
Teológustársaink közül egy egészen más „ügyben” tartóztatták le Soós Ferencet, aki így emlékszik vissza tárgyalására:
Tény, hogy megkezdődtek a kihallgatások, s tartottak több mint három hónapot. Letartóztatásomtól hazajövetelemig, s ez 6 év múlva következett be, a család egyszer látott, távolról, és egyetlen lapot kapott, amiben azt kértem, küldjenek ruhát, hogy hazajöhessek. Másképp sem én a családról, se a család rólam, semmit nem tudtunk egymásról, azt sem, hogy élünk-e vagy halunk. Itt volt a tárgyalás Kolozsváron, de zárt tárgyalás volt, csak külön meghívottak voltak jelen a párt és az államvédelem részéről, és egyes jó elvtársak. A Teológián sem tudtak arról, hogy letartóztattak, vakáció volt éppen. De abban az időben nem volt ajánlatos, hogy valaki valakiért kiálljon. Ránk mondtak a vádiratban tücsköt-bogarat, s mi védekeztünk, ahogy tudtunk. Nem kirendelt védőnk, magánügyvédünk volt, akivel egy szót sem hagytak beszélni. És egyáltalán: a vizsgálati fogság idején egyedül voltunk a cellában, csak a tárgyalás napján, amikor felvezettek, akkor láttuk egymást s tudtuk meg, hogy tulajdonképpen kikkel vagyunk egy csoportban, az úgynevezett lotban. Nagy meglepetésünkre, én lettem a csoportnak a főnöke, tehát én voltam az első számú vádlott, minden rossznak a kútfeje. Ezt bizonyára azzal érdemeltem ki, hogy teológus voltam, ami akkor ugye fekete pontnak számított. A vallató tiszt rám dörgött: – Ai spus? Mondtad? – N-am spus – feleltem. Nem mondtam. – Dar ai găndit, banditule! De gondoltad, te bandita! – Hát így folyt a kihallgatás, s így nagyon könnyű volt valakire rábizonyítani akármit. S aztán a vádbeszéd végén esett le az állunk, amikor az ügyész kettőnkre halálos ítéletet, hármunkra pedig életfogytiglani kényszermunkát kért. A másik három könnyebben megúszta, húsz évvel, tizenöt évvel…
Huszonnégy éves voltam. És halálra ítéltek.
Szakítsuk meg egy időre Soós Ferenc visszaemlékezését, később majd idézünk még belőle megrázó részleteket. Most maradjunk a bírósági tárgyalásnál és az azt követő eseményeknél.
Előfordult, hogy az ítélet tudomásul vételét már a végrehajtási helyen íratták alá a fogollyal. Az állambiztonsági fogdát a kihallgatások végeztével, a törvényszékit a tárgyalás után kellett felszabadítani: a helyre szükség volt a tömegesen letartóztatottak számára. Ahová vittek, ott meg olyan zsúfoltság volt, hogy azt ma már nehezen hiszik el nekünk. Az olvasó szíves engedelmével a magam élményeit idézem fel:
Bárány Elemér hadnagy, az állambiztonsági fogda parancsnoka szállított Kolozsvárról a szamosújvári börtönbe. Elpusztíthatatlan kedvű fiatalok verődtek össze a rabomobilban; jobbat remélve élveztük, hogy megszabadulunk eddigi őreinktől, s igyekeztünk beszélgetésünkbe újra meg újra beleszőni a kísérő őrmester szájról-szájra hagyományozott gúnynevét. Nem volt könnyű, mert Tapírnak nevezték az őrizetesek.
A vendégseregnek Martinuzzi kastélya adott otthont. Keletre és délre néző ablakú sarokszobában szállásoltak el. Amikor a szokványos „néző” jelzővel látom el az ablakokat, nevetséges dolgot állítok. Ötletes belügyi találmány a ferdén felfelé álló lécekből tákolt zsalugáter. Csillagászati megfigyelésekre alkalmas az így felszerelt ablak, ám az udvaron történteket nem lehet látni belülről. Elvben. Mert azért a rabnak mindig van egy lépésnyi előnye az őrséggel szemben. Nemcsak két égtáj, de két udvar felé is nyíltak az ablakaink. A hatalmas fegyintézetet épületek, falak, kapuk szabdalták több udvarra. Keletről nyugat felé haladva: a temető végében emelkedő kőfal mögött a börtön bútorgyárának egyemeletes épülete helyezkedik el. Az országútról vagy a vonatból csupán a következő épület látszik: a köztudatban ez a háromemeletes kaszárnya A BÖRTÖN. Mögötte van viszont a sétálóudvar, s annak túlsó felén a Barát kastélya. Földszintjén és emeletén a folyosóról csak kelet felé nyílnak szobák. A harmadik – emlékezetem szerint kétemeletes – börtönépületnek egyszer vittek át egy alagsori vallatószobájába; közelebbről nem tudtam vele megismerkedni. Persze több ezer hosszú tartózkodásra berendezkedett vendég kifogástalan kiszolgálása megköveteli más épületek létezését is: börtönirodák, személyzeti étkezde, tiszti és altiszti kaszinó. Természetesen börtönkápolna is van, mégpedig a Martinuzzi-kastélyban. Az én időmben könyvtárnak használták.
Tisztáznom kell a „több ezer vendég” és a „kifogástalan kiszolgálás” fogalmát. 1959 nyarán körülbelül kilencezer fogoly volt a szamosújvári börtönben; ennyi lehetett a városka polgári lakossága is. Zömükben politikai elítéltek. Csupán egy kisszámú – közbűntényesekből álló – brigád foglalkozott a fegyintézet területén kívüli elkerülhetetlen munkákkal, karbantartással és főzéssel. Később őket is felváltották az öt évnél kevesebb szabadságvesztésre ítélt politikaiak.
A kiszolgálás elsősorban a kosztot jelenti. Napi tíz deka kenyér és harminc deka málé (kukaricalisztből sült kenyérpótló) jelentette a lényeget. Ehhez reggel szárított kenyérhéjból főzött „feketekávét” kaptunk (a fejenként nyolcgrammnyi cukrot először a kövér konyhafőnök-őrmester vámolta meg, utána a rab-szakácsok) két-három kockacukornyi nagyságú vegyes ízzel. Délben és este (hetenként tizenkétszer) árpakását ettünk. Ez a „burizs” vagy x néven is ismert csodatápszer sós vízben főtt hántolt gabona volt (máig sem tudom: árpa-e vagy búza). Ünnep volt, amikor hetente egy-egy ebédre meg vacsorára ugyancsak sós vízben főtt vékony krumpli-szeletek úszkáltak a csajkában a változékony sűrűségű árpakása helyett.
Fenyő úr (lehet, hogy csak a vendéglőjét hívták így), az előpataki étteremtulajdonos a törzsvendégnek kijáró tisztelettel ajánlott valami ismeretlen nevű dolgot Édesanyámnak. „Ez egy komplett vacsora?” – kérdezte Mamám. Hároméves voltam akkor, bőbeszédű gyerek, a villa szomszéd szobájában lakó Harsányi Zsolt szakmailag tanulmányozta a szókincsemet, amely – íme – a „komplett” szóval bővült. Megkóstoltam, de fogyókúrázóknak sem ajánlom azt a szamosújvári „komplett ebédet”, amely saját levében megfőzött, savanyúságnak eltett zöld paradicsomból állt.
A kiszolgálás következő tényezője a szállás. Volt a szobában huszonhat ágy. Ehhez pedig százhat ember. A kettesével egymás mellé helyezett emeletes ágyakban 5-5 ember aludhatott; a fal mellett egyesével állókban kényelmesen csak kettő-kettő. Éjszakára minden talpalatnyi helyet betöltöttek a nappal valahogy félreállított szalmazsákok. Két egymás mellé állított szalmazsákon keresztben kilencen aludtunk, én feküdtem a szélén. A derekam valahogy minden éjjel megtalálta azt a kis darabka cementet, amelyet nem sikerült eltakarni; aki pedig az ablak közeléből igyekezett az éjszaka folyamán valahogy elvergődni az árnyékszéket helyettesítő csípős, fojtó szagú cseberig és vissza, óhatatlanul a kezemre taposott. A mellettem alvó Csatlós Csaba pedig azt panaszolta, hogy én okozom idült hátfájását: egy darabig melegítem a forró leheletemmel, azután pedig a másik oldalamra fordulok.
Ennek a mozgásunkban alaposan korlátozó szűk térnek is megvoltak a tiszteletben tartandó szabályai. Ha megfeledkeztünk volna róluk, átlag harmadnaponként eszünkbe juttatta Bubi. Becsületes nevén Szeredai György őrmester volt a Szabályzat megszállottja. A mindig frissen borotvált, ápolt kezű, vasalt, tiszta egyenruhát és tükörfényes csizmát hordó altiszt szolgálatba lépésekor éneklő hanghordozással sorolta a tiltó rendelkezéseket. Szeretett szerepelni, ezzel aztán minden fegyelmező tevékenysége ki is merült. Az első szamosújvári hónapokban nem is kerültünk ismeretségbe a rosszabb hírű őrökkel.
Azért én mégis megtudtam, milyen jó vicc kitolni a kiszolgáltatott emberrel. 1959 nyarán vakszemüveggel (azt hittem ezt ott már nem kell használni) átvezettek egy másik épületbe. Ott a folyosón levették a szemüveget, és áttuszkoltak egy keresztfolyosóra. Nyolcvan centinél nem magasabb ajtón, négykézláb kellett átmennem. Két helyiség nyílt onnan, egyikben leültettek. Íróasztal két oldalán egy-egy szék meg egy faliszekrény. Ez volt a bútorzat. Vártam, s persze beugrottam: megnéztem, mi van a faliszekrényben. Azonnal rájöttem, hogy az áldozat kíváncsiságát belekalkulálták a tervekbe. Az alsó és a felső polc üres volt, a középsőn egy gumibot.
Rövid várakozás után Onac jelent meg, először láttam egyenruhában. Úgy látszik, szolgálati feladatuk volt az elítélt további magatartását figyelemmel kísérni. Nem a még szabadlábon lévő ismerősökről akart terhelő adatokat szerezni, hanem a börtönéletbe való beilleszkedésem érdekelte. Őszintén meglepte, hogy nem a sablonos választ kapta. „Csak egy dolog hiányzik” – mondtam, s ő már folytatta: „A szabadság”.
– Nem – feleltem. – A cigaretta.
Nem lehetett különösképpen felkészülve erre a kihallgatásra. Valószínű, hogy munkanaplójába be kellett jegyeznie a letudott feladatot – valamivel a gépezet minden tagjának igazolnia kellett a létjogosultságát és a nélkülözhetetlenségét. Homályosan utalt rá búcsúzóul, hogy azért ha eszembe jutna valami, ami az állambiztonságot érdekli, s eddig megfeledkeztem róla, a börtön politikai tisztjével is közölhetem. Nem volt ebben az ajánlatban semmi erőszakos. Én meg tudtam, hogy az égvilágon semmi értelme az elmaradt erőszakot kiprovokálni. Megígértem, hogy gondolkozni fogok, hiszen időm az van bőven.
Mikor visszafelé az udvaron át ismét szemüvegesen vezettek, a karomat fogó őr szándékosan nekivitt egy forró árpakásával színültig telt dézsának. Belebotlottam, bele is estem. Az ingemen keresztül égette a mellemet a csirizként lefolyó pépes lé. Mire átadott a kastély emeleti folyosóját őrző altisztnek, visszavette a szemüveget, társaim már túl voltak az ebédidőn. Negyedóra múlva jelentkezett a mi őrünk egy háromszoros adag árpakásával: „Annak a fiúnak, aki kint volt”.
A börtönélet már külön fejezet lehetne, amelyben az elitélt teológusok, lelkészek mindennapjai külsőleg nem különböznek többi sorstársaikétól. Mégis vannak olyan mozzanatok, amelyek miatt – túl a kolozsvári teológusperek, a letartóztatások, a kihallgatások eseményein – ebbe a fejezetbe is érdemes bepillantanunk. Három visszaemlékezés-részletet iktatunk ide, a romániai börtönélet három olyan felidézését, amelyek az eddigi gazdag börtönirodalomban nemigen kerültek terítékre: a halálraítélt teológus – korábban félbeszakított – visszaemlékezéseiből idézünk, a női börtönök világába pillantunk be, végül a szamosújvári börtön „papi szobájának” belső életét elevenítjük meg.
A törvényszéki tárgyalás után – emlékezik vissza Soós Ferenc – visszavittek a cellába, majd másnap reggel felpakoltak, s irány – csak mikor odaérkeztünk, akkor tudtuk meg – Szamosújvár. Kettőnket, akikre halálos ítéletet kértek, elválasztottak a többiektől. A cellába, ahová belöktek, valami szörnyű szerszámokat, kalapácsot, láncokat, szeget hoztak. Néztük, mi az Isten csodáját akarnak. Hát megvasaltak bennünket. Akkor mondtam is, hogy én azt hittem, csak a középkorban létezett ilyesmi, lánccal összekötött béklyó, amit ránittoltak a kezünkre, lábunkra. Majd levezettek egy pincébe, s egy ottani cellában kötöttünk ki. Egy hét is eltelt talán, amikor markunkba nyomták az ítéletet. A végső törvényszéki ítéletet ugyanis nem a jelenlétünkben hozták meg, a zárt tárgyaláson. Szóval halálra ítéltek. Kérdeztük, hogy na, most mit kell csinálni. Visszakérdeztek: akarunk-e fellebbezni, vagy nem akarunk? Hát hogyne akartunk volna! Adtak egy nyomtatványt, alá kellett írni, s annak alapján a Legfelsőbb Bírósághoz fordulhattunk fellebbezés végett. Aztán némi várakozás után tudatták velünk a végső döntést: a Legfelsőbb Bíróság megerősítette az ítéletet, s így most már végérvényesen és jogerősen halálra vagyunk ítélve. Hát megírtuk kínunkban a kegyelmi kérvényt. Ezt a Nagy Nemzetgyűlés elnökének címeztük.
Nehéz napok voltak.
Teltek a napok, hetek, jött a tél, az ablak ki volt törve, fagytunk meg a rongyainkban. És a lelkünkben. Talán külön mese egy halálraítéltnek a lelkivilága. Emlékekről, közös ismerősökről beszélgettünk, ha éppen kedvünk volt beszélgetni. Aztán megtanultunk imádkozni, nagyon komolyan. És vártuk, hogy mi lesz. És teltek a hetek, hónapok. Egy szép napon nagy zörgéssel megint kinyitották az ajtót, és kivittek. Akkor azt hittük, hogy na, most nekünk lőttek. Felvittek az udvarra, elővettek megint valami iratokat, s felolvasták, hogy a kegyelmi kérvényünket a Nagy Nemzetgyűlés elnöke elfogadta, és a halálos ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. Akkor levágták rólunk a láncokat. Ez már február végén volt, tehát októbertől februárig se mosakodás, se ingváltás, semmi sem volt, el lehet képzelni, milyen állapotban voltunk. De legalább az életünket meghagyták. Elég az hozzá, hogy levágták a láncokat, s átvittek a nagyépületbe, be a fürdőbe. A rongyainkat elvették, s fürdés után rabruhába öltöztünk. Innen, ha jól emlékszem, felküldtek a második emeletre, a 92-es cellába. Ez már egy nagyobb szoba volt, s már voltak ott vagy tízen, felerészben életfogytiglanra ítéltek.
Megkezdődött a cellaélet, a rabélet. Reggel ébresztő, többet lefeküdni nem lehetett, bevetettük az ágyakat, s járkáltunk az asztal körül, vagy álldogáltunk. Nagyon sok egyszerű ember volt ebben a cellában, akiket román kifejezéssel szólva: favorizálásért ítéltek el, főleg azért, mert segítették az erdőkben bujdosókat, a rendszer ilyen-olyan ellenfeleit. Az idő teltével, s hogy kiderült, papnövendék vagyok, kértek, hogy meséljek nekik. Hát így történt, hogy napokon keresztül regényeket meséltem el nekik, Jókait, Gárdonyit meg ilyeneket, ponyvaregényeket is, izgalmasabb történeteket. Mindezt románul, mert a szobában csak hárman-négyen voltunk magyarok.
Meséltem, s a rabok hallgatták. Az őr be-benézett, észrevette, hogy mi folyik. Közben már felvettük a kapcsolatot a szomszéd cellákkal. Két pléhcsuporral át lehet szólni a méteres falakon is. Sőt még a hangot is fel lehet ismerni, hogy ki beszél. Így tudtam meg, hogy a társaim közül négyen a szomszéd cellában vannak. Persze veszélyes dolog volt a beszélgetés a szomszéd cellákkal, ha megfogtak, nagyon megverték az embert. Átéltük az első kutatást is. Ami azt jelenti, hogy felrántották a cella ajtaját, ránk ordítottak, hogy feküdj, berohant egy csomó őr, és felhányták az egész cellát. Akkor még nem tudtuk, mi után kutatnak, aztán rájöttünk: tűt, kést, papirost kerestek. Akinél effélét találtak, azt előbb jól megverték, majd sötétzárkába rakták, és csak minden harmadik nap kapott kosztot, a két közbülső napon pedig egy-egy merőkanál langyos sós vizet s egy szelet kenyeret. Ilyenkor az is megtörtént, hogy elvették az illetőtől a szvetterét, csak kimondottan a kincstári egyenruhát hagyták meg rajta, s ez télen nagyon komoly következményekkel járt: tüdőgyulladással, amit csak a Jóisten gyógyított meg.
Innen később egy másik cellába, egy igazi zárkába költöztettek át, a Mária Terézia korabeli épületben. Ebben a tíz négyzetméternyi cellában én lettem a tizenegyedik. Itt már úri környezetbe kerültem, ugyanis mindannyian életfogytiglanosok voltunk. Volt olyan is, aki már tizenöt éve benn volt. Az egyik „ezredes úr” volt, a másik „mérnök úr”, a harmadik „tanító úr”, de a munkásosztály is képviseltette magát két szebeni szakmunkással. Volt köztünk egy földműves is. És én, a diák, ráadásul a legfiatalabb. Volt ott egy nálam két évvel idősebb ókirálysági gyerek is, de ő már hat évet lehúzott a köztársaság különböző börtöneiben, többek közt Nagyenyeden. Hát ezektől az öreg raboktól tanultam meg tulajdonképpen, hogy mit jelent politikai fogolynak lenni. Bizonyos rangot jelentett a börtöntársadalomban, de sokkal rosszabb dolgunk volt, mint a közjogiaknak. A közjogiak tolvajok, gyilkosok, egyéb ilyen szegénylegények voltak, de legalább dolgoztak, szakácskodtak, havonta csomagot kaptak. Mi viszont teljesen el voltunk szigetelve a külvilágtól. Mintegy két évet voltunk itt egybezárva. Hogy teljen az idő, beszélgettünk. Sőt, szerencsénk is volt, hogy az ezredes úr, akinek még az Antonescu kormányában volt valami tisztsége, a katonai akadémiát Franciaországban végezte, s így franciaórákat tartott nekünk. Palatáblának ott volt a cipőtalp, vékonyan benedvesítettük, mészporral beszórtuk, s akkor egy csontszilánkkal már írni lehetett rá, miután megszáradt.
És így teltek napok, évek.
Ha nem lett volná a remény, nem maradtunk volna meg. Aki elvesztette a reményét, elvesztette a lelki egyensúlyát, az nem jött haza, tönkrement, elpusztult. Nem kellett agyonütni vagy halálra kínozni, szépen elégett, mint a gyertyaláng, magában.
Imre Magda a tárgyalás után az ügyrészségi fogházban volt 1959 szeptemberéig, akkor vitték el tulajdonképpeni börtönéletének első állomására: Csíkszeredába.
Mikor Csíkszeredában leszálltunk a vonatról, már vártak a fegyveres őrök, és libasorba állítottak a strekk mellett, majd elindítottak. Ma is előttem van az a kép, ahogyan áll a vonat, és az ablakokba kigyűlnek az emberek, és látszik rajtuk: tudják, kik vagyunk, bár civil ruhában voltunk, de elöl-hátul ott voltak a fegyveres katonák, és én úgy láttam, hogy eléggé nagy részvéttel és sajnálkozással nézték azt az öt-hat nőt, amint vonultunk a csíkszeredai – azóta tudom – „nehéz börtönbe”.
1960 márciusában aztán elindítottak munkára, Aradra. Itt valami régi épület van, eléggé közel az állomáshoz, semmiképpen nem börtönnek épült, nagy udvara van, talán valamiféle iskola lehetett. Itt és Arad-Gájon kosárfonással foglalkoztunk. Aztán 1962-ben elvittek Váradra, innen szabadultam 1964-ben.
Mártát – majd a kolozsvári ügyészségi fogházból a bolyaisták perében elítélt Péterffy Irénkét már ismertem. Velük, valamint Gergely Borival és Szabó Ibolykával együtt tettek be Csíkszeredába érkezve egy nagy terembe, amelyben három emeletre voltak felrakva az ágyak. Amikor kinyílt az ajtó, a nagy terem pusztának tűnt, de amikor becsukódott, megelevenedett: mindenünnen másztak elő a – túlzás nélkül – torzonborz alakok, rabruhában. Mindjárt azzal kezdték, hogy mi volt Magyarországon? A falon át morzéval értekezve tudták, hogy valami volt, de tőlünk akarták hallani, mert mi voltunk az elsők, akik el tudtuk mondani azt, ami történt, hitelesen. Emlékszem, volt ott egy öreg Arad környéki román néni, aki jól tudott magyarul és minket nagyon szeretett, főleg a fiatalokat. És ahogy sorstársak lettünk, eltűnt hogy te magyar vagy, te román vagy. Pedig igen vegyes társaság volt, az egyszerű asszonyoktól kezdve egy tábornok feleségéig, meg egy másik asszonyig, akinek a férje miniszter volt. Ezek egymás között sokszor franciául beszéltek, s el is különültek a többiektől, de bennünket nagyon sok szeretettel fogadtak. Volt sok falusi asszony, akik pénteken böjtöltek, s ilyenkor az ebédjüket mindig ezeknek a fiataloknak adták.
Bori székelydályai falusi emberek gyermeke volt, tanítónő, s elég gyengén tudott románul. Egy alkalommal a tábornokné rá is szólt: „Hogy-hogy te Romániában élsz, és nem tudsz románul?” Erre Bori kivörösödött, s azt mondta: „Nem tudom, hol tetszik élni, de Erdélyben van kétmillió magyar, s ebből a székelyek egész tömbben élnek.” Érdekes volt, hogy ezek a felső tízezerhez tartozó román nők mennyire nem tudtak semmit rólunk. Egy alkalommal ugyanez a tábornokné azt mondja nekem: Ő mindig azt hallotta, hogy a magyarok barbárok, és ő ezt itt nem tapasztalja. Különben ezek az idősebb nők nemigen tudtak a normát teljesíteni, a mi lányaink pedig roppant hamar megtanulták a mesterséget, és nagyon gyorsan dolgoztak. Aztán amikor a saját munkájukat befejezték, függetlenül attól, hogy magyar volt-e vagy román, kisegítettek azokat, akik lemaradtak. Mert csomagot hazulról csak az kapott, akinek megvolt a normája. Ilyen vonatkozásban teljes volt az egyetértés. Borival történt meg az is, hogy még Aradon betettek hozzánk egy román fiatalasszonyt, aki sírva mondta el, hogy két kicsi gyermeke maradt otthon, erre Bori leült melléje, megfogta a kezét, s elkezdte megtanítani neki a mesterséget. A mai napig is leveleznek.
Odabent nagyon sok volt az asszonyok között a jehovista. Ezek, mielőtt munkára vittek volna, mindig behúzódtak egy sarokba és imádkoztak. Persze a magunk módján mi is elvégeztük az imádságunkat. Az ortodoxok vasárnaponként – ez különben már Aradon, meg Váradon volt, ahol dolgoztunk – szabályos szluzsbát énekeltek, volt közöttük egy bukaresti asszony, aki később sajnos meghalt, az vezette az éneket, nagyon szépen énekeltek. És soha elő nem fordult, hogy az őrök kívülről ránk kopogtak volna.
Amíg bent, a szobákban voltunk, persze, folyt a nyelvtanulás. Ezek között a román értelmiségi asszonyok között nagyon sokan voltak, akik franciául, németül, sőt angolul is tudtak. Ezek szívesen tartottak főleg francia nyelvórákat. Volt egy járai asszony, egyszerű asszony volt, ez mindig kiszedte az ételből a csontszilánkot, s a vaságyának a szélén addig dörzsölte, csiszolta, amíg egészen meg nem vékonyodott, egyfajta tűszerű szerszám lett belőle: ez volt az írószerszámunk. Papír helyett pedig a szappan.
Volt egy bukaresti tanárnő, ha jól emlékszem, latin–olasz szakos, azt megkérték, magyarázza el a latin közmondásokat és azok történetét. Mindig volt közönsége. A velem jött magyar leányok többnyire körülöttem forgolódtak, beszélgettünk, népdalokat énekeltünk, a magyar irodalom történetét mondtam el nekik. Egy alkalommal egy katolikus szürke nővér azt mondta, hogy az ágytársa szeretne hallani valamit Az ember tragédiájáról. Énnekem románul nem volt elég szókincsem, de nem akartam visszautasítani, boldog voltam, hogy valakit ez érdekel. Amikor vége volt, odajött az a bukaresti nő és bevallotta, ő soha nem gondolta volna, hogy a magyar irodalomnak ilyen kincse legyen. Aztán még másokra is kért. Sokat beszélgettünk hitbeli kérdésekről. Azok az előkelő hölgyek itt is roppant tájékozatlanok voltak, az egyik be is vallotta, hogy soha sem hallott Kálvinról, és fogalma sincs, mi az, hogy református.
Említettem azt a járai asszonyt. Vele kapcsolatban van egy megható élményem: még Csíkszeredában voltunk, amikor – valamikor februárban – vittek ki sétálni, s ő észrevette hogy az én lábamon csak egy zokni van. „Így jössz ki sétálni?” – kérdezte. Bevallottam, hogy nincs más, mit felvennem. Erre felmászott a harmadik emeleti ágyára, lehozott egy pár harisnyát és ideadta nekem.
És most ismét a saját élményemet mondanám el a szamosújvári „papi szobában” folyó életről, amely – a börtönparancsnokság elképzelésével homlokegyenest ellenkező módon – a különböző felekezetű és hitű emberek békés, szeretetben való együttélésének messze világító példáját hordozza:
Ott tartottam, hogy túl az első télen lassan kitavaszodott. A szónak minden értelmében. A gyári munkából kivonva a jól ismert főépületben ért ez a tavasz, ott már minden cellában mosdókagyló, vízöblítéses török vécé és központi fűtés volt. 1960 májusában mindenki megérezte, hogy változás állt be a bánásmódban. Új parancsnokot kapott a börtön, s benne gazdaszellemű embert. Munkaerőben hiány nem volt, s Alexandrescu őrnagy civilizált körülményeket igyekezett teremteni. A sok kosz helyébe virágágyásokat, közművesíttette a kastély épületét is, a szalmazsákokat átvarratta matracokká.
Ez az utóbbi intézkedés juttatott ismét munkahelyhez.
A többiek közé még nem kevertek, de a két főépület közti udvaron varrtuk reggeltől estig a matracokat. Levegő volt, napfény, mozgás, valamivel több, ha nem is sokkal jobb koszt.
A legforgalmasabb helyen dolgoztunk. Szinte nem is lett volna szükség külön felvigyázóra, hiszen minden tiszt és altiszt útja naponta többször elvezetett mellettünk.
Jön egyik délben ebédről régi ellenségem, Ungureanu. Tökrészegen, mint mindig. Felém tart egyenesen. Tudtam, mi vár rám, bár ezúttal hiányzott kezéből a bot. Megáll előttem, megnéz, s kinyögi két csuklás között:
– Most már nem merlek megverni!
Ha a Szabad Európa rádió legfrissebb híradását hallgattuk volna, abból sem tudtuk volna meg pontosabban, hogy a politikai foglyok életében beállt a nagy változás. Csakhogy az ezzel járó előnyök élvezetéből a lelkészeket még egy évre kirekesztették.
Mihelyt elvégeztük a matrackészlet felújítását, a szektásokat a gyárba, a papokat a főépület 71-es cellájába vezényelték.
A tágas sarokszobában a négyszintes ágyakat felekezetenként csoportosulva foglaltuk el. Volt katolikus szerzetesek és világi papok külön-külön sarka, ortodox negyed és görög katolikus fertály, szigete azoknak a görög katolikus kollégáknak, akik nem vállalták az ellenállást, hanem áttértek ortodoxnak 1948-ban; most nem ellenállókként ültek. Ők természetszerűleg egyik közösségben sem érezhették teljesen odaillőknek magukat. Az ortodox szerzetesek is egymás szomszédságában csoportosultak. A sort a magyar és német protestáns lelkészek és teológiai hallgatók közössége zárta le.
Annyi év óta lehet, hogy egy-egy név kihullt emlékezetem rostájából. Reformátusok közül ott volt Fekete János, Nagyobb Péter, Visky Ferenc, Kelemen István, a Teológia főtitkára, Csatlós Csaba és Soós Feri, teológusok. Egyetlen evangélikus évfolyamtársam volt: Dani Péter. Őt is elítélték, ott volt velünk. A magyarul kifogástalanul beszélő Albert Walter és a novellista Andreas Birkner képviselte a szász evangélikus egyházat. A zsidó-misszionárius Wurmbrand Richard külön fejezete az egyháztörténetnek. Unitárius szolgatársaink közt ott volt dr. Erdő János és dr. Simén Dániel professzor, Kelemen Imre esperes, Szabó Dezső, Székely László, Bálint Ferenc, Gellérdt Imre, Benedek Ágoston lelkész.
Hamar kialakult a napi program. Az ébresztő, reggeli, toalett-ügyek után minden csoport összeült reggeli áhítatra. Rangkérdések elkerülése végett szigorúan ábécérendben került ránk sor, így aztán nagy ünnepeinket sem sajátíthatta ki magának valamelyik tekintélyesebb bajtárs. A délelőtt nyelvórákkal és az egész közösség érdeklődésére számot tartó egyháztörténeti, irodalomtörténeti és kertészeti-méhészeti előadásokkal telt. A tágas szoba közepén hosszú asztal volt két lócával; legtöbben úri módon ott fogyasztottuk legalább az ebédünket. Délután megpróbáltunk ülve szunyókálni, mert a nappali ágyban fekvés tilos volt.
A 71-es cellának nem volt szomszédja. A főépület két szimmetrikus szélső mellékszárnya közül az északinak a második emeletén van; a hosszanti szárny celláinak mélységéig nyúló előszobából nyílik. Ez a „splendid isolation” előnyünkre volt: a bukaresti ortodox Teológia zenetanárának szervezésében működő felekezetközi kórusunk pianissimóra fogott éneke nem hallatszott a folyosóig. Volt olyan börtönőr, aki áhítattal hallgatta az ajtóban, arra ügyelve, hogy társai ne vegyék észre. Így sikerült karácsonykor szép énekes ünnepélyt tartanunk: a román kolindákat együtt énekeltük, magyar és német karácsonyi énekeinket pedig bemutattuk román lelkésztársainknak. Egyik görög katolikus kollégának volt egy fából esztergált kelyhe. Kölcsönadta nekünk úrvacsoraosztásra; a bort természetesen víz helyettesítette.
Megünnepeltük egymás születésnapját. Feláldoztunk egy-egy darab málét és egy falatnyi vegyes ízzel díszítve jelképes méretű ünnepi torta falatjain osztoztunk.
Dr. Erdő János angol-, Gellértit Imre francia-, Fuchs Gábor páter németóráin „füzetet” is használtunk. Havi mosószappanunkat (tisztálkodás céljára kaptuk) addig verdestük vizesem a cementpadlóhoz, míg tükörsima lett. A naponkénti sétán összeszedett és ugyancsak a cementpadlón kihegyezett fadarabkákkal karcoltuk erre a „viasztáblára” az igeragozásokat. Ezt tették a katolikus szerzetesek is az én görögóráimon. Mihelyt végére értem a morfológiának, a jezsuita Fischer atya bizalmas suttogással megkért, hogy vele szaladjak át még egyszer az egész nyelvtanon. Ma már tanítom egyháztörténetből, hogy az igazi jezsuitának annyira életeleme az állandó tanulás, mint a víz és a levegő a közönséges halandóknak.
A ferencesek szívének melegségéről, barátságuk őszinteségéről nemcsak az atyai kedvességű Ignác és Bálint páter győzött meg, hanem a korban hozzám közelebb álló, feledhetetlen Angi Csaba atya is. Szükség is volt minden baráti szóra, gesztusra, mert lassan-lassan már nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is kezdett rám nehezedni a fogság. Évtizedek múltán csak Isten színe előtti hálaadással tudok számot adni arról, hogy ennek a lelkiállapotnak a 71-es cellában született megfogalmazása nem a kilátástalanságot, hanem az éltető reményt tükrözi. Felszentelésem második évfordulóján írtam:
Hivatás
Semmit ne adj, ha nem adod
adó magad egészen.
Gyertyát se gyújts, ha nem hagyod:
a tűz, hogy megemésszen.
Meggyalázva, letörve
találd meg boldogságod,
ha nem vakulsz meg, ne lásd
soha a napvilágot.
Keserű legyen étked,
szögesdrótból a párnád,
poklok kínja vetítse
pihenésedre árnyát!
Megcsúfolt bolondlégy
és börtöntöltelék,
részed a fájdalombál
sose legyen elég!
Felőrlött élet légy,
pusztába halt kiáltás;
neved – te átkozott pap –,
hogy így lehessen áldás!
Az idézett szövegrészek forrásai:
Fülöp G. Dénes: A nemzetiségemet idézőjelbe tették. Interjú Szépréti Lillával. Akik imádkoztak üldözőikért. Kolozsvár 1996. II. 11–16.
Imre Magda: Életinterjú Gagyi-Balla Istvánnal. 56 Erdélyben. CD-ROM. A Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának kiadása. Kv. 2000.
Márton Attila: A hitben nem csüggedhetünk el. Akik imádkoztak… II. 20–22.
Péter Miklós: Megtartott becsület. Akik imádkoztak… II. 24–29.
Uő: Rózsa Sándor sírjára nyíló ablak. Kézirat.
Soós Ferenc: A halálraítélt. Akik imádkoztak… II. 30–34.
Székely Lajos: Négy versért. Akik imádkoztak… II. 35–38.
Zsiskú János: Reflexiók a Kolozsvári Teológia 1956-járól. Akik imádkoztak… II. 50–52.