Az elnémítás sarkantyúi


A forradalom ősze a román hadseregben



    Az 1956-os magyar forradalom romániai – főképpen erdélyi – hatásáról már sok adat került napvilágra. A börtönviseltek közül sokaknak jelentek meg visszaemlékezései, születtek összefoglaló tanulmányok, történtek dokumentumközlések is. Ezek nyomán kezd kirajzolódni az itteni események képe. Persze sok még a homályos vagy a teljesen fehér folt: ezek egyike az, ami a román hadseregben a magyar forradalom napjaiban-heteiben (és utána) történt. Az alábbiakban erre vonatkozólag közlünk három visszaemlékezést, amelyeknek alapszövegéül három, Gagyi-Balla István által készített életinterjú szolgál. Közülük kettő: a Papp Gézáé és a Török Mihályé a budapesti 56-os Intézet Oral history archívum számára készült, az eredeti szövegek ott találhatók; a harmadik, Szántó Jánosé a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága (VET) által kiadott, 56 Erdélyben című CD-ROM-on hozzáférhető. Ezt szintén Gagyi-Balla István készítette és látta el átfogó bevezető tanulmánnyal. Az itt megjelenő szövegek az említett életinterjúkból szerkesztett, az interjúalanyok által jóváhagyott, rövidített szövegváltozatok. Az interjúk felhasználásának engedélyezéséért ezúton is köszönetet mondunk Az 1956-os Magyar Forradalom Története Dokumentációs és Kutatóintézetének és a VET-nek. A témához tartozik Tófalvi Zoltán tényfeltáró írása arról a szervezkedésről, amely az emiatt halálra ítélt és kivégzett Teodor Mărgineanu, a borgóprundi tankos alakulat tisztje nevéhez fűződik.

    Gagyi-Balla István Forradalom után Erdélyben című tanulmányában (Magyar 56, Budapest 1996. II. köt.), az Etnikai tisztogatás a román hadseregben című fejezetben a következőket írja: „A magyar forradalomnak a román hadseregben gyakorolt hatása feltáratlan. Dokumentumok hiányában nem ismerjük azokat az eseményeket, amelyek 56 őszén különböző katonai egységeknél bekövetkeztek. Csak romániai 56-os politikai foglyok beszámolóiból szerezhetünk tudomást arról, hogy néhány katonai körzetben a parancsnokok önálló katonai akciókba kezdtek, vagy éppenséggel keresték a kapcsolatot a korabeli romániai ellenzéki erőkkel.” Ezután utal a Szoboszlay-perben szereplő Constantin Drăgăniţă Turnu-măgurele-i ezredes és a borgóprundi tankos alakulat hadnagya, Teodor Mărgineanu esetére, majd Papp Géza és Szántó János, valamint a szilágysomlyói Török Mihály hadseregből való eltávolítására és perére tér ki részletesen. Hogy miképpen kerültek ezek a magyar fiatalok a román hadsereg hivatásos állományába, erre vonatkozólag a következő – a korra jellemző – tényekkel szolgál: „A második világháború után a katonai intézményrendszer is átalakult Romániában. Az új típusú »népi hadsereg« fokozatosan új politikai és hivatali vezetést kapott. Ezzel párhuzamosan kezdték kicserélni a szakemberállományt is. A régiek helyett középiskolákból, technikumokból vagy termelő vállalatokból »szívták el« a jó képességű, politikailag feddhetetlen fiatal »kádereket«, akiket aztán akár rábeszéléssel, akár erőszakkal egyszerűen besoroztak a hadsereg kötelékébe.”
    Az 1919-ben született Papp Géza – korábban pénzügyi tisztviselő – szerint „… a magyar nemzetiségű katonák, katonatisztek hadseregbeli helyzetében az 50-es évek elején még nem volt tapasztalható semmiféle etnikai diszkrimináció. Legfeljebb a román nyelvismerettel voltak egyeseknél problémák. Az egységek parancsnokai azonban igen elnézőek voltak a nyelvi nehézségekkel küzdő tisztjelöltekkel szemben. A nemzetiségi sértést pedig keményen megtorolták.”
    „Az 1956-os magyarországi erjedési folyamatot – írja tovább Gagyi-Balla István – a román hadsereg alegységeiben nem érzékelik. Magyarország mint a szocialista tábor tagja még nem ellenség. Potenciális ellenség a nyugati imperialista világ s Tito Jugoszláviája. Ezért a katonai egységek tiszti és sorkatonai állományát teljesen váratlanul érte a magyar forradalom híre.”
    A hangulat megváltozásáról is részletesen szól a Gagyi-Balla István által megszólaltatott Papp Géza és Török Mihály.
    Papp Gézát és Szántó Jánost 1957. január 19-én, Török Mihályt 1959. március 3-án tartóztatták le és hét, öt illetve tizenkét évre ítélték.

    Papp Géza. 1919-ben született Marosvásárhelyen. A középiskola alsó négy osztályát a Római Katolikus Gimnáziumban, a felső négyet a kereskedelmi iskolában végezte. 1942–1944 között tényleges katona a Magyar Honvédségben. A háború után a marosvásárhelyi pénzügyigazgatóságon dolgozik, irodafőnök, majd a helyi Villamosműveknél, 1951-től az akkor alakult Tartományi Kenyértrösztnél a pénzügyi osztály főnöke. 1951 júniusában „katonai ügyben” berendelik Bukarestbe, s ott előbb ígéretekkel, majd amikor családi okokra s a katonai hivatásra való alkati alkalmatlanságra hivatkozik, fenyegetéssel ráveszik, hogy elfogadja a hadsereg hivatásos állományába való átirányítását. Hat hónapos átképzésen vesz részt társaival együtt, s az ő feladatuk „felszámolni a hadseregben tapasztalható korábbi adminisztratív hibákat, bevezetni az új könyvelést”. A tanfolyam elvégzése után törzsfőhadnagyi rangban (locotenent major) került a Kolozsvár tartományi harmadik hadseregparancsnoksághoz. Letartóztatásakor a román hadsereg őrnagya. (G.-B. I. vele készített interjújának lelőhelye: Oral History Archívum. 445. sz.)
    „A tisztek – emlékezik vissza a hivatásos tiszti szolgálata kezdeteire – eleinte nagyon ellenségesen viselkedtek velünk, mert azt hitték, mi azért kerültünk ide, hogy kitúrjuk őket az állásaikból. Mindenki félt: a régi tisztek féltek a legtöbben, a Damoklesz kardja ott lógott a fejük felett. A politikai tisztek eleinte bennünk bíztak, akik úgy kerültek be, mint párttagok, mert párttag voltam már én is. És mindig érdeklődtek az öreg tisztek után, ki akarták csontolni őket. Azok pedig meg se mertek szólalni. A régebbi időkben – hallottam, mert dolgoztam velük – még megtörtént az, hogy a családok jó viszonyban voltak, egy-egy vacsorára összejártak, de ebben a rendszerben megszakadt minden. A kapun ahogy kijöttek, elbúcsúztak egymástól, másnapig nem találkoztak. Úgyhogy veszedelmes helyzet volt. Nagyon-nagyon sokan voltak, akik nem értettek egyet, de kevesen mertek egyáltalán nyilatkozni.
    Ez a helyzet változatlan volt még 1956-ban is.
    A magyar forradalom első napjaiban eleinte néma csend volt. A hadsereg tulajdonképpen nem tudta, hogy mi történik, hogy egyáltalán hova álljon. Annál is inkább, mert ha jól emlékszem, megjelent egy üdvözlő távirat, amit a román kormány a Nagy Imre-kormánynak küldött, és jókívánságait fejezte ki, s ez feljogosított minket arra, hogy nyugodtabban merjünk beszélni. Főleg mi, magyarok, akik tudtuk, hogy Nagy Imre egy volt kommunista. Igen ám, de megváltozott a helyzet pár nap múlva, és azután kezdődtek a feldolgozások. Kezdtek felvilágosítani, természetesen olyan formában, hogy huligánok, akik Magyarországon csinálják a felhajtást. Miután láttuk, hogy mi történt Magyarországon, néma csend lett, meg sem mert szólalni a hadseregben senki. Akkor már megkezdték azoknak a felgöngyölítését, akik azelőtt ki merték tátani a szájukat. Így, ebbe bekerültem én is a kollégámmal együtt, Szántó Jánossal, aki ugyanott dolgozott. Azt hiszem, alkalom volt most a magyarokat vadászni. Egyenesen rámenni a magyarokra. Itt, a parancsnokságon kettőnket tartóztattak le, mind a ketten magyarok voltunk. Ő százados, én akkor már őrnagy. Úgyhogy nem mertek egyáltalán tárgyalni az ügyekről, párt-alapszervezeti gyűlésen állandóan dolgozták fel, hogy huligánok követték el azt, ami ottan történt, de hát az orosz testvérek megmutatták, hogy megvédik a szocializmust. Meg hasonló felvilágosítások voltak.
    Még a forradalom napjaiban persze mi ketten, Szántó Jánossal beszélgettünk az eseményekről, amiért tulajdonképpen megkaptuk a büntetésünket. A vádiratban azonban voltak olyan dolgok is, ami nem volt igaz, például, hogy a felvilágosító gyűlés alkalmával eldobtam az újságot, amelyben a Magyarországon történtekről már ellenséges beállításban volt szó, s kijelentettem, hogy hazugság az, ami a hadsereg újságjában van. És még más olyan vádakat is mondottak rám, ami nem volt igaz, sőt aminek az ellenkezőjét mondtam.
    Emiatt történt aztán, hogy a tárgyalás előtti nap este felvittek főpróbára, hogy mit kell nekem mondanom ott a tárgyaláson. Egy Sîrb nevű százados volt a kihallgató tisztem, aki főhadnagy (locotenent major) volt még, amikor a kihallgatás kezdődött, de századossá léptették elő a kihallgatás ideje alatt. És felvitt este, szemüveggel, ahogy szokták hordozni az embert. Ez különben nem a szekuritátén volt, hanem a kontrainformációnál. A hadseregnél, a kémelhárító osztályon. Szóval felvittek, hogy holnap lesz a tárgyalásom. Mondom, igen, még nem felejtettem el, még félig normális vagyok. Hát azt mondja, ez a szabály náluk, hogy figyelmeztetnek: holnap tárgyalásom lesz, és mit fogok ott mondani? Mondom, mit hogy mit fogok ott mondani? Válaszolni fogok a kérdésekre. Igen – mondta –, de őt érdekli, mit fogok válaszolni? Hát, mondom, honnan tudjam, hogy mit fognak kérdezni tőlem? Addig-addig, míg a végén kinyögte, ő tesz fel néhány kérdést. Például, hogy miképpen láttam én az orosz megszállást Magyarországon? Mondom, úgy, ahogy a doszárban mondtam, hogy akkor, mikor a tudomásomra jutott, mi történt, akkor mellette voltam, addig elítéltem. De nem így van a doszárban – mondta. És még más kérdéseket is tett fel, amelyekre a válaszom szintén nem egyezett azzal, ami ott volt, a doszárban. Erre megmondtam neki, kérem, én még a kihallgatás során megmondtam, ne írjon egyebet, én csak azt fogom vállalni, ami a valóságban volt, és amiket mondtam. A többiért majd ön feleljen.
    Megtörtént ugyanis egy alkalommal – mert a jegyzőkönyv, amit kitöltöttek, sokszor csak nyolc-tíz sor volt, s a nyomtatványnak a túlsó oldalán volt az aláírásnak a helye –, hogy észrevettem, mindig másképpen írta a dolgokat, mint ahogy beszéltük. És akkor felmerült bennem, vajon ez a szemtelen nem írja-e be az üres oldalra azt, amit akar, miután elveszi tőlem a papírt. Aztán ugyanaz történt, amit gondoltam. Következő alkalommal ugyanis lezártam, áthúztam az üres részt, és úgy írtam alá. Mire ő dühbe gurult, darabokra tépte a papírt, ordibálva, hogy horthysta, fasiszta meg hogy miféle dolog ez? Mondom, a könyvelésben van egy szabály: az üres oldalt át kell húzni. Hol vagy te már könyvelő, kiabálta, az életben már többet nem leszel! Így fenyegetőzött, aztán csengetett, erre beugrottak egynéhányan, s engem levittek a cellába, azután vagy két hétig nem vittek kihallgatásra. A százados látta, hogy nem akarok úgy beszélni, mint ahogy ő elvárja, erre megmondta nyíltan, hogy csak pár sorukba kerül, a tárgyalást holnap elhalasztják, átírnak a bíróságra, visszakérik a doszáromat azzal, hogy még felmerültek valami kinyomozni való dolgok, és itt fogok elrothadni. Akkor már négy hónapja voltam egyedül egy cellában, és elhatároztam magam, rendben van, legyen az, amit akarnak, csak már szabaduljak meg a kezük közül.
    1957 májusában volt nekem az első tárgyalásom. Amikor autóval vittek, egy Pobedával, hátrakötött kézzel, bilincsben, Szántóval együtt, akkor láttam a feleségemet a kisebbik fiammal és a bátyámmal. Zárt tárgyalás volt, nem engedtek be, csak egynéhány meghívott tisztet. Mielőtt a tárgyalás megkezdődött volna, hallottam, hogy a folyosón a nevemet szólítja valaki. Az ügyvédem volt, a védőügyvédem, akit azonban én nem ismertem, sosem láttam azelőtt. Bevezettek abba az irodába, ahol voltunk, de engem az anchetátor állandóan őrzött, úgy látszik, keményebb dió voltam, mint Szántó János, aki elismert mindent s magára vállalt. Azt mondja, hogy ő a védőügyvédem, és szeretne beszélni velem. Ez öt perccel a tárgyalás kezdete előtt volt. Azt mondja nekem magyarul, hogy ő Amirás ügyvéd, bátyámnak, Gyulának jó barátja. Azért jöttem, mondja, hogy megbeszéljük, hogy egyáltalán mi is volt. Akkor megszólal az anchetátor, hogy beszéljünk románul. Na, akkor románra fordítottuk az egészet, és kérdi, hogy ismerem a vádpontokat? Hogyne ismerném, hiszen aláírtam őket. Na jó, azt mondja, azért mégis, egypár komolyabbat ismételjünk el. Mondom, ha gondolja, ügyvéd úr, nincs kifogásom. Azt mondja, kérem, az egyik vádpont az, hogy kijelentettem: a románok Erdélyt a lottón nyerték. Mondom, felháborodva, hogy én ilyet az életemben soha nem mondtam, sőt amikor azt kérdezte tőlem a beosztottam, aki feljelentett: igaz-e az, hogy a magyarok Erdélyt követelik, mert ő nem tud magyarul, a felesége pedig nem akarta lefordítani, én erre azt válaszoltam, hogy a magyar kormány ilyesmit nem csinál, mert tisztában vannak azzal, mit lehet és mit nem, máskülönben is Párizsban eldöntötték Erdély sorsát. Még egyszer mondom, ilyesmit nem mondhatott a magyar kormány. És még volt valamilyen hazug vád, úgy látszik, az ügyvéd megértette, mert észrevette, hogy hamisítás történt. Egyetlenegy vádtanúm volt, egy beosztottam, Gheban nevű. Az első kihallgatáson egy alezredest kérdeztek meg, aki végig mellettem állt. Elmondta azt, hogy ilyesmit a számból nem hallott, ilyet nem beszéltem, hogy egy irodában dolgoztunk, s így tovább. Arra az ügyvédem, Amirás feláll, és engedélyt kér a bírótól, hogy még egyszer kérdezzék meg az alezredest, hogy létezik az, hogy egy irodában dolgoztunk, és ő nem látta rajtam, mennyire agitált vagyok az események ideje alatt, és nem hallotta, milyen kijelentéseket tettem. Én haragudtam az ügyvédre, hogy miért akar engem még jobban bekeverni a dolgokba, de ő csak erőltette a dolgot, és a végén azt mondta: kérem kinyitni a dossziét ezen és ezen az oldalon, és felolvasni az alezredes úr nyilatkozatát. Annak pedig az első felében ugyanaz állt, amit elmondott, hogy a legnagyobb munkaköröm volt, hogy éjt nappallá téve kellett dolgoznom, egy csomó dicshimnuszt rólam, semmi mást. De aztán folytatódott azokkal a vádakkal, amelyekkel aztán elítéltek engem. Az alezredes viszont a vallomásnak ezt a részét már nem akarta elismerni: ilyesmit ő nem mondott. Erre azt kérdezi a bíró: »Önt Popescu Gheorghenak hívják?« »Igen« – azt mondja. »Ön aláírta ezt a nyilatkozatot, ebben pedig az áll, amit én fölolvastam. Most mit fog fönntartani? Azt, amit aláírt a fölöttes hatóságoknál, vagy azt, amit most mond?« Az alezredesnek is volt egy leánykája, egy nagyon szép kicsi leánykája, normális, hogyha verejtékezni kezdett. Végül azt a választ adta: »Fönntartom azt, amit aláírtam.« Ezzel vége volt. Igaz, az ügyvéd – sose hittem volna, hogy léteznek ilyen bátor emberek – felállt, és lehordta az alezredest: nézzék meg, a román hadseregnek egy alezredese, egy alezredese a román néphadseregnek, amit mi fizetünk, s aki ilyen jellemtelen legyen: egyet ír alá, aztán most megmásítja. Olyan rettenetesen beszélt, hogy azon csodálkozom, ott azonnal nem tartóztatták le.
    Aztán meghozták az ítéletet. Az állt benne, hogy az októberi események után a magyar forradalomhoz csatlakoztam, uszítottam, és veszélyeztettem a Román Népköztársaság belső rendjét. Kijelentettem Teodor Groza százados és Dumitru Ghepan előtt, hogy ellene vagyok az orosz csapatok magyarországi beavatkozásának, mert nincs joguk a magyar belügyekbe való beavatkozáshoz. Továbbá kifejtettem, hogy ha nem avatkoznak be az oroszok, a forradalom nem ölt akkora méreteket, és a tömeg nem lázong. A magyar kormánynak teljesíteni kellett volna a nép kívánságát. Nem ismertem el az ellenforradalmi jelzőt, fenntartottam, hogy a nép harcolt. Idegen rádióadások nyomán rémhíreket terjesztettem, és örültem a forradalmárok pillanatnyi győzelmének. Azt állítottam, hogy a szovjetek magyarokat deportálnak, és még Kolozsvárról is szállítottak közülük. Hogy Kádár János nem a nép kormánya, őt az oroszok tették oda. Hogy az oroszok Romániában tartózkodva leszegényítették az országot és a többi demokratikus kelet-európai országot. Azt a kijelentést tettem, hogy csak az amerikaiak tudnak felszabadítani. Ezek voltak a vádak, amiért elítéltek.
    Az ítéletbe nem foglalták bele, mert nem tudták igazolni, hogy azt a kijelentést tettem: a románok lottón nyerték Erdélyt. Megvan az ügyvéd fellebbezése is, komolyan ráfeküdt az ügyre, megmutatta benne az összes tévedést, amiket a bíróság csinált. De a hét év, amit kaptam, a fellebbezés után is megmaradt.”
    A hét évre szóló ítéletből Papp Géza hat évet ült le. 1963 januárjában szabadult egy nagyobb csoportot érintő részleges amnesztiával. Szabadulása után egy ideig a szamosfalvi állami kertészetben napszámosi beosztásban az adminisztratív könyvelést végezte, majd nemsokára a kolozsvári Tartományi Villamos Művekhez került mint villanyszerelő. Erről a munkahelyről ment nyugdíjba. Ma is Kolozsváron él.

    Szántó János. 1925-ben született a Maros-Torda megyei Szászcsáváson. Hét elemi osztályt szülőfalujában végzett. 1939-től a Bethlen Kollégium csombordi Mezőgazdasági Iskolájába járt, amelynek elvégzése után, 1945-től ismét hazakerül Szászcsávásra mint a szövetkezet könyvelője. Dolgozott a megyei mezőgazdasági kamaránál, majd szintén könyvelőként Mikefalván, s utána a dicsőszentmártoni rajoni szövetkezetben. 1951-ben behívták katonai szolgálatra, amelynek során Craiovára tiszti iskolába küldték, annak katonai közgazdasági szakát végezte el, s főhadnaggyá (locotenent) kinevezve került a Kolozsvár tartományi hadsereg-parancsnoksághoz mint az építkezési részleg főkönyvelője. Letartóztatásakor századosi rangban volt. (G-B. I. vele készített interjújának lelőhelye a VET kiadásában megjelent 56 Erdélyben című CD-ROM.)
    „A hadseregbe úgy kerültem be, hogy a rajoni szövetkezetnél, ahol dolgoztam – ezt utólag tudtam meg –, mint elismert személyt javasoltak arra, hogy bevigyenek a katonasághoz, ahol új pénzügyi kádereket akartak nevelni a régiek helyett.
    Bekoncentráltak Bukarestbe, ott valamilyen bizottság volt összeállítva, akik kiválogattak minket, és onnan vittek Craiovába, ahol volt egy adminisztratív iskola, oda bejártak a közgazdaságról a professzorok, itt volt egy hat hónapos kiképzés, amit elvégeztünk.
    Tehát nem önként jelentkeztem, hanem kaptunk rendes behívót. És ott nem mondtak nekünk abszolúte semmit, három napig voltunk ott, és akkor rendre egy bizottság elé kerültünk, ahol feltették nekem azt a kérdést: mit szólnék ahhoz, hogyha bevinnének engem tiszti iskolába? Mire én azt feleltem, hogy én ezt egyáltalán nem szeretném, elsősorban azért, mert akkor nem is tudtam románul. Ezt hoztam fel első indoknak, de ugyanakkor nem is szerettem volna. Akkor egy olyan kijelentést tettek, hogy ha véletlenül ki leszek választva, és visszamondom, annak nagy utóhatása lesz.
    Miután elvégeztem ezt a tiszti iskolát, engem Kolozsvárra helyeztek. 1956 őszén is ugyanott, a hadosztályparancsnokság keretében dolgoztam. Amikor kezdtek jönni a hírek, nálunk odalent senki sem tudta, hogy mi történt. Nagyon sokan voltak a román tiszttársaim közül is azon a véleményen, hogy Magyarországon forradalom van. De ezt rendre-rendre mindenki visszaszívta, és aztán azt kezdték el, hogy Magyarország el akarja foglalni Erdélyt. Ez volt a nagy szó. De ez valahogy olyan kívülről jött vélemény volt, nem a saját véleményük, inkább úgy gondolták, mert úgy mondták nekik.
    A politikai tiszteknek volt ez a véleménye, hogy Magyarországon ellenforradalom van, és Magyarország azt akarja, hogy Erdélyt vegye el. Én azonban hallgattam a rádiót, a budapesti rádiót, a Szabad Európa Rádiót – persze nem odabent, a kaszárnyában –, észleltem, hogy mi a helyzet, és tisztán kimondtam, hogy Magyarországon forradalom van, és sajnos ez volt az egyik vádpontom.
    A román nemzetiségű tisztek közül egyik-másik azt is mondta: »Mit keresel te a román katonaságban, menj oda Magyarországra, és legyél ott katonatiszt! Mit akarsz nekünk itt parancsolni!« Ezeket mondták például olyan alattvalóim, akik direkt tőlem függtek. Én persze szóvá tettem az ilyen beszédet a feletteseimnek, meg is hallgattak, egyszer azt is mondták, hogy ezt majd ők elintézik. De közben nem intéztek el semmit.
    A másik helyzet az volt, hogy állandóan megvolt a nagy irigykedés: mit keres egy magyar, és hogy lehet az nagyobb funkcióban, mint ők. Aztán amikor arról volt szó, hogy esetleg rosszul fejezem ki magamat, olyan gúnymosollyal jöttek, hogy nem tudja végezni a kötelességét. 1957. január 19-én tartóztattak le. Jöttek, és azt mondták, volt egy gyűlés a pénzügyi osztály keretén belül, és ott feldolgozták, hogy én azt állítottam: Magyarországon forradalom van, és ugyanakkor egyetértek azzal, hogy az oroszok vonuljanak ki Magyarországról, vonuljanak ki Romániából, vonuljanak ki minden demokratikus államból. Mindenkit hagyjanak szabadon, hogy aszerint intézze a dolgait, ahogy az illető nemzet megkívánja.
    A letartóztatásomat megelőző napon, mielőtt hazajöttem volna a munkából, a tábornoktól kapok egy parancsot, hogy állítsak ki magamnak egy szolgálati parancsot, és menjek el Vásárhelyre, mert ott az építkezési vállalatnál sikkasztások történtek, nézzek szét, hogy mi a helyzet, és tegyek jelentést neki. Miután hazamentem, azon kezdtem gondolkozni, miért kell énnekem szombaton (mert épp szombat következett) Vásárhelyre mennem, mert szombaton és vasárnap nincs kivel beszéljek. De hát a parancs az parancs a katonaságnál, elkészültem. A vonatok nagyon rendetlenül jártak. Mikor fel akartam ülni a vonatra, jött egy tiszt, és azt mondta, hogy jöjjek vissza, mert kapok más utasításokat. Beültem a kocsiba, a tábornoknak a kocsija volt, és a sofőr ismert, és valahogy olyan izgatott volt, de nem szólt semmit nekem. Aztán még egy másik tiszt is felkéredzkedett, megkérdezte, hogy nem a 3-as egységhez megyünk-e, és az is felült. Nem a parancsnok irodájába mentünk azonban, hanem a kontrainformáció irodájába, ott várt egy alezredes, aki kijelentette, hogy le vagyok tartóztatva. És mikor én azt mondtam, hogy csak a parancsnok előtt tartóztathatnak le, kivett a fiókjából egy sürgönyt, a 3-as katonai körzetnek volt címezve, amiben felszólították, hogy engem tartóztassanak le.
    Akkor ott helyben levették a rangomat – ezt nem lett volna szabad, csak törvényszéki határozat alapján –, majd visszaadták az egyenruhámat, és abba öltöztem be, szemüveget tettek a szememre, és bevittek a cellába.
    Több mint két hétig nem foglalkozott velem senki. Én mind kértem papírt, hogy jelentést tegyek a parancsnokomnak, de senki nem adott semmi papírt, és nem is hallgatott ki semmilyen formában. Hanem azt mondták: tudja ön, hogy miért van itt bent. Majd amikor el akarja mondani, akkor jelentkezzék, és jöjjön, mondja el. Hát én nem jelentkeztem, mert nekem nem volt semmi mondanivalóm. Majdnem egy hónap múlva kivettek a cellából, szemüveget tettek a szememre, kivittek kihallgatásra. Ott velem szemben ült valaki, akit nem láttam, mert erős égők világítottak a szemembe, ő látott, én nem láttam. Az tett fel különböző kérdéseket nekem, hogy kit ismerek, kivel akartunk szövetkezni, mért akartam felfegyverezni az egyetemistákat, ilyen kérdéseket tettek fel, amire persze én azt feleltem, hogy, uram, hát tőlem ilyesmit ne kérdezzenek, semmi közöm az egészhez, én nem tudok semmit, és nem akartam senkivel szervezkedni. S akkor kérdezték: ismered-e Papp Gézát? Mondom, ismerem, nagyon jó kollégák voltunk (nem tudtam, hogy ő is le van tartóztatva). Ismerem nagyon jól, a hátvédnek (a hadsereg gazdasági hivatalának) a pénzügyi felelőse, mondom, nagyon kedves ember, nagyon sokat beszélgettünk, még családokhoz is szoktunk járni. És akkor ő se szervezkedett senkivel – kérdezték? Mondom, én nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy én nem, hogy ő igen, vagy nem, azt nem tudom, de nem hiszem. De ő magának nem mondott semmit? Nekem, mondom ilyesmiről abszolút semmit se mondott. Erre azt kérdezte: és ő is elítélte az oroszok beavatkozását Magyarországon? Hát, mondom, ilyesmiről mi nem beszéltünk, mert a valóság az, hogy azt tudtuk, milyen felelősségre vonás vár ránk, és nem akartunk soha ilyen beszélgetésekbe belemenni. A saját véleményünket megtartottuk magunknak, és ezzel be volt fejezve.
    Aztán kezdtek kérdezősködni mások felől is: egy Iuga nevezetűről, aki professzor volt a Babeş egyetemen, akkor, ha jól visszaemlékszem, egy Bălan nevezetűről is, aki Bălan püspöknek volt az unokája Tövisről, aztán egy Mărgineanu nevezetű tisztről, akiért mind kínoztak, de azt sem ismertem. Akkor feltették azt a kérdést, hogy mikor Magyarországon volt a forradalom, és én pénzügyileg feleltem azért, hogy az orosz tisztek idejében megkapják a napidíjakat, amiért kiszálltak, nem tudom, hova, hogy én azokat mindig szabotáltam. És hogy levágtam a napidíjaikat. Mondom, így van, kérem szépen, levágtam a családnak a napidíját, ami nem járt, de a tisztnek, ami járt, azt megkapta pontosan. Akkor rá akartak erőltetni, írjam alá, hogy nekik is levágtam a napidíjakat, és hogy egyáltalán az oroszokat ki nem állhattam. Hát semmi közöm nem volt hozzájuk, mondtam, szeretni se szerettem, de becsültem őket, ők is engem, s ennyi volt az egész. Egyéb kapcsolatom velük nem volt.
    A tárgyalásunk 1957-ben, májusban azt hiszem, 18-án volt.
    A vádlottak padján akkor ketten voltunk, én és Papp Géza, ő még azt is megmondta a törvényszéken, hogy kínozták. Én azt lenyeltem, nem mondtam ilyesmit. A fő vád az volt ellenem, hogy szimpatizáltam a magyar forradalommal. A másik: egyetértettem azzal, hogy az egyetemről az orosz nyelvet mint kötelező nyelvet vegyék ki. Én ugyanis első éves egyetemista voltam mint katona, de a Bolyai Egyetemen, és ott kötelező volt az orosz nyelv. Akkor egy másik vád az volt, hogy azt mondtam: az oroszok vonuljanak ki Magyarországról és az összes demokratikus államból.
    A tárgyaláson a bíráknak annyi bizonyítékuk volt, amennyit én elmondtam, és tanúnak ott volt néhány tiszt, akiket kihallgattak. Volt egy Popescu nevű ezredes, volt egy Ştefan Ştefănescu nevű meg Budeanu… Ők azt vallották: én az irodában többször mondtam azt, hogy Magyarországon forradalom van, és hogy én szimpatizálok a magyarokkal. És az egyik azt is mondta: én akarnám, hogy Erdélyt visszacsatolják Magyarországhoz. Ezt azonban csak az egyik mondta. Az igazság azonban az, hogy ezekről velük soha semmit nem beszéltem. Jól vigyáztam arra, mit mondok, s ha kérdezték, hogy nem hallgattam-e a rádiót, mondtam, hogy hallgattam, de ezt meg ezt, amire rákérdeztek, nem hallottam. Akármit kérdeztek, nagyon vigyáztam arra, nehogy tőlem induljon ki valami. Én gondoltam, hogy mi a cél, hogy most engem félre akarnak dobni, és nagyon vigyáztam, sőt mikor Papp Gézával találkoztunk, ő is mindig mondta, hogy vigyázz magadra, mert itt most minket kilöknek.
    Egyetlen tanú azonban akadt: a pénzügyi osztály főnöke, egy ezredes, Părauiăn nevezetű, aki ott, a tárgyaláson azt mondta: nem tudom, miért vádolják ezt az embert, az egyik legjobb tisztem.
    Aztán voltam vádolva egy olyan problémával, hogy mit szóltam volna én ahhoz, ha olyan megbízást kaptam volna a magyar kormánytól, hogy az egyetemistákat fegyverezzem fel. Ezt még a kihallgatáson, a Szekuritátén kérdezték. Kérem szépen – azt mondtam –, én erre abszolút semmi feleletet nem tudok. Aztán a tárgyaláson is feltették ezt a problémát, és akkor azt mondtam, hogy én itt akármit csinálok, én vádolva vagyok, és el leszek ítélve. Csak azt szeretném megmutatni a törvénybíró uraknak, hogy az elején megeskettek: az igazságot, és csak az igazságot mondom. Hát ezt nem veszik önök figyelembe. Mert most feltették nekem ezt a kérdést, hogy mit csináltam volna, ha kaptam volna egy ilyen utasítást? Hát kérem szépen, először is nem kaptam, másodszor, ha kaptam volna, akkor maguk megtudták volna, hogy én hogy reagálok. Erre azt kérdezték: Mivel bizonyítja maga, hogy miképpen reagált volna? Ha kapta volna, akkor kellett volna teljesítse! Mondom, kérem szépen, itt van ez a villanyégő, ha most bejönnek ide egy létrával, és felmásznak oda, honnan tudja bárki, hogy azért másznak-e oda fel, hogy kivegyék azt az égőt, s tegyenek egy nagyobbat, vagy azért, hogy eltörjék? Megtudják, miután az illető elvégezte a dolgát. Hát én ezt vártam volna önöktől, hogy tudják meg: mi az eljárásom, és ha bűnös vagyok, akkor vádoljanak és ítéljenek el.
    Az ítélet, amelyet rám mértek, öt év volt. Le is ültem: 1962. január 19-én szabadultam az északi Duna-szigeten levő Salciáról, a munkatáborból. Apósom a feleségemet az elítélésem után hazahozta Mikefalvára. Én ezt már útközben tudtam meg, s oda mentem haza.”
    Szántó Jánost szabadulása után is nyomon követte a Securitate. Mivel otthon nem kapott munkát, Vajdahunyadra ment, a kombináthoz, ahol egy idő után bevitték a könyvelőségre, de a Securitate kitétette. Aztán ugyanez történt vele Dicsőszentmártonban, az állami kereskedelemben, majd az egyik munkatelepen, sőt falujában, a kollektív gazdaságban is. Jóval később bekerült Marosvásárhelyre, s mint könyvelő ment nyugdíjba 1986-ban. Azóta is Vásárhelyen él.

    Török Mihály. 1934-ben született a Maros megyei Gógánban, hétgyermekes családban. Édesapja 1938-tól 1945-ig munkaszolgálatos volt a román hadseregben (falujuk Dél-Erdélybe esett), az otthon maradt gyermekeket az édesanyjuk egyedül nevelte. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, az utolsó osztályt már Bonyhán, a háború után a Bethlen kastélyban létrehozott református gimnáziumban. 1948–1952 között a brassói Villamosenergetikai Középiskolába járt. Az utolsó évben felmerült annak a lehetősége, hogy egyetemre a Szovjetunióba küldik, amire tanulmányi eredményei alapján meg is lett volna az esélye. Ehelyett azonban az érettségi küszöbén tiszti iskolába irányították, Nagyszebenbe. (G.-B. I. vele készített interjújának lelőhelye: Oral History Archívum. 598. sz.)
    „Mikor bekerültünk, mind fiatalok, nálunk nem tevődött fel, hogy te magyar vagy. Szó sem volt arról, hogy ők különbséget tettek volna közöttünk, például a jeggyel. A nemzetiségi kérdésre s az összetartásra viszont nagyon vigyáztak. Talán a második évben történt az, hogy az egyik délután az egyik fiú lebozgorozott [bozgor=jöttment]. Ebből olyan nagy probléma lett, hogy a vezetőségig jutott a dolog. Felhívták az egész osztályt, kihallgatták a fiút, megbüntették, s a politikai tiszt gyűlést tartott, amelyen többször kihangsúlyozta, hogy ha még ilyesmi megismétlődik, abban a pillanatban mint katonát haditörvényszék elé állítják. Itt nincsenek románok, nincsenek magyarok, itt katonák vannak, s a katona számára a törvény az, amit az eskü mond… Azután többet ilyen megnyilvánulás nem volt.
    A második évben, amikor megtudtuk, hogy még egy évet kell szolgálnunk, sokan nagyon zokon vették. Én azt mondhatnám, hogy örvendtem, mert tudtam, hogy ha még egy év eltelik abban a környezetben, s a teljesen román tanítás mellett, én nyertem. Tehát a nyelvet megtanultam, s szakmát is. De engem főleg a nyelv érdekelt, hogy az ember, ha bármit olvas, azt tökéletesen értse meg. Ez a három év talán döntő volt az egész utóéletemre, hogy románul tökéletesen tudok.
    A tisztek között sokan voltak, akik nagyon jól tudtak magyarul. Erdélyiek, szebeni származásúak, akik ugyanolyan szinten beszéltek románul, mint magyarul vagy németül. Ha az ember elakadt valamiben, abban a pillanatban ő már kapcsolódott bele magyarul. Mikor szabadabbak voltunk, ezek a tisztek szemrebbenés nélkül magyarul szóltak hozzánk.
    Gyakorlatilag három tanévet végeztünk. 1955. augusztus 23-án avattak tisztté, aktív tisztté. Már azelőtt egy-két héttel, tehát a vizsgák ideje alatt megkérdezték tőlünk, hova szeretnénk menni. Persze mi tüzérek voltunk, minket olyan helyre helyeztek, ahol tüzérség volt. Én kértem Kolozsvárt, Vásárhelyt és Váradot. Váradot kaptam, aztán, amikor a papírok megjöttek, kiderült, hogy ez Szilágysomlyót jelenti. Akkor még a térképen se tudtam, hogy hol van. Kezdtem érdeklődni, s mondták, hogy tíz-tizenötezres városka, nagyon szép, magyarok lakják, magyarok építették 1940-ben a kaszárnyát, nagyon modern, szép. Úgyhogy jó helyre kerültem. Nem is csalatkoztam, tényleg nagyon kellemes kicsi városka volt. Ott elhelyeztek, lakást adtak, a kaszárnyának voltak tiszti lakásai, s minket oda helyeztek el. Ami Somlyón meglepett, hogy nagyon, de nagyon sok tiszt tudott magyarul, és sokan voltak magyarok. Mi Szebenből az osztályból is hárman kerültünk oda, akik magyarok voltunk, s kettő, akik román származásúak voltak, de tökéletesen beszéltek magyarul. Tehát ilyen jó hangulatú kicsi egységhez kerültünk, három év bezártság után. Szombat délután, s főleg vasárnap jártunk ki a városba is, de kilencven százalékát vagy talán még többet az időnknek a kaszárnyában voltunk. Sőt voltak olyan vasárnapok, hogy nem is mentünk ki, mert különböző rendezvények voltak. A katonaság az egy zártabb kör, annak megvan a saját világa, kevesebb a közlékenység a külső élettel. A munka, az összefogás, az összetartás az, ami kialakítja a baráti köröket. Nálunk ez a szűk baráti kör az egységre vonatkozott. Függetlenül attól, hogy voltak ismerőseink, főleg a fiatalok körében.
    A különböző versenyek során (lövészet vagy a rendes kiképzés, amit kaszárnyában a katonákkal csináltunk) a fiúk jó eredményeket hoztak. Nagyrészt érettségizett fiúk voltak a kezem alatt. Tehát ha egy ellenőrzés jött, azok csak úgy vágták a politikai órán a kérdéseket. Egy újításom is volt az éjjeli lövészetnél, amitől még jobbak lettek az eredmények. Rengeteget dolgoztam tehát, s bent voltam a kaszárnyában talán éjjel-nappal. 1957-ben fel is voltam terjesztve egy román fiúval különleges előléptetésre. A döntés már a felső szervektől függött, mert a vezetőség mellettem döntött, tehát én voltam az első helyen. A felső szervek azonban a másik fiút léptették elő; ő az altisztkiképző iskolánál volt oktató. Talán jogosan részesítették előnyben, mert neki sokkal strapásabb volt az élete, mint az enyém.
    Visszatérve az 1956-os évre, azon a nyáron még közrejátszott valami: én valamikor nagyon jó tornász voltam, s egy pár hónappal azután, hogy Somlyóra kerültem, Bukarestbe vittek a hadsereg sportcsapatával, s ott voltam vagy három hónapig a tornászoknál. Sajnos én abban az időben már nem tudtam azt a szintet elérni, amit a hozzánk képest nyolc-tíz évvel fiatalabb gyermekek csináltak. Én éreztem ezt az óriási differenciát, mint sportoló, s ezért kértem is, hogy engedjenek vissza Somlyóra, mert úgyse fogom soha az életben ütni azt a szintet.
    Abban az időben vettem egy rádiót, amely később a tragédiám lett. Ez körülbelül két-három nappal a magyar események előtt történt. Akkor a beszédekből kint már hallatszott, hogy a magyaroknál baj van. Én akkor már nem Bukarestet, hanem Pestet kezdtem hallgatni. 23-án a rádió már egész nap közvetített. Én este kerültem haza, csak bekapcsoltam a rádiót. Egy máramarosi román fiúval laktam egy szobában, tudogatott magyarul, nagyon jó barátok voltunk. Neki fordítgattam le azt, amit a rádió mondott. Megjegyezte, hogy ott nagyon komoly baj van, háború van. Akkor már a rádióban hallatszott a lövöldözés is. Én nagyon későig hallgattam a rádiót.
    Mikor bementem reggel a kaszárnyába, már riadóra érkeztünk. A tisztek össze voltak gyűjtve abba a szobába, ahol a kiképzések voltak. Már ágyak is voltak betéve, tehát bent voltunk a kaszárnyában, felkészültség alatt. Én akkor vittem be a rádiót. Sokan voltunk ott tisztek, nagyjából hetvenen-nyolcvanan lehettünk. Én bevittem a rádiót, s bekapcsoltam Budapestet. Arra gondoltam, hogy ha úgyis bent vagyunk, hallgathatjuk. Persze ott nem ment végig Budapest, hanem ment Bukarest is, de mindig kapcsolgattam át. A románok tudták, hogy valami baj van a magyaroknál, s kérdezgettek, én meg anélkül, hogy gondoltam volna a következményekre, válaszoltam, tehát lefordítottam a dolgokat. És az is igaz, amit beírtak a jegyzőkönyvbe, hogy azt mondtam: nem tudom, milyen forradalom van ott, mert a katonasággal, az oroszokkal szemben a magyarok harcolnak, az egyetemisták s a magyar hadsereg. Hogy ez akkor reggel volt-e, vagy amikor az oroszok már támadtak, ezt már nem tudom, de ilyen megjegyzésem volt. Este újabb riadó jött, s a hadsereget kivitték Érmihályfalvára, a határ szélére. Minket, a magyar származásúakat, s azt a két fiút, akik közül az egyik félmagyar volt, bent tartottak, sőt olyan szolgálatba osztottak, hogy nem is tudtunk levetkőzni. Én az állandó őrségnek lettem a parancsnoka, gyakorlatilag se levetkőzni, se a lábamat a kaszárnyából kitenni nem tudtam. Az biztos, hogy meg volt ijedve mindenki, mert senki sem tudta, hogy mi van ottan. De aztán megjelentek olyan hangok is, hogy Mindszenty követelte Erdélyt. Valamiféle „burkolózás” alakult ki: senki nem nyilatkozott egyáltalán ebben a témában. Ezután jöttek a következő események, hogy az „ellenforradalmat” leverték. Két-három hét múlva visszajött az alakulatunk, a tisztek azt mondták, hogy tökéletes kirándulás volt, mert semmi dolguk nem volt ott, a határszélen a magyarokkal. Tehát a vélemény az volt, hogy nekik semmi problémájuk nem volt, nem akart onnan senki idejönni, megalakult az új kormány. De közben egy hatalmas köd alakult ki, már mindenki tudta, hogy ezt kommentálni nem lehet.
    Pár napra rá, gyűlés alkalmával előadták, hogy mi történt a magyaroknál, hivatalosan feldolgozták, hogy ami a magyaroknál történt, az ellenforradalom volt, azért kérték az orosz csapatokat, hogy bevonuljanak, hogy verjék le, mert az imperialisták stb. stb. Én akkor felálltam és feltettem a kérdést, valahogy a következőképpen: Én otthagytam az egyetemet, elvégeztem a tiszti iskolát, és egy karriert láttam magam előtt mint tiszt. Éppen ezért az, ami történt, valahogy nem tetszik nekem, mert a katonákat kivitték a határszélre, engem pedig, mint tisztet, itt tartottak. Ez azt jelenti, hogy nincs bizalmuk bennem. Márpedig ahol a katonák vannak, ott van a helye a tiszteknek is. A válasz az volt rá, hogy mi nem válogattunk a nemzetiségekben, mi úgy döntöttünk, hogy azokat a tiszteket tartjuk vissza, akikre nekünk szükségünk van a kaszárnyában. Tehát ez volt a válasz. Megjegyzem, nem csak a magyar tisztek maradtunk, román tisztek is voltak, akik visszamaradtak, de engem személyesen bántott a dolog lelkileg, mert úgy éreztem, hogy engem azért nem küldtek ki, mert a magyar határra kellett menni, s én magyar vagyok. Ha a bolgár határra vagy az orosz határra kellett volna menni, minden további nélkül ott lettem volna.
    1957 tavaszán kiküldtek Várad mellé, hogy egy nyári tábort készítsünk elő a katonaságnak. Maga a tábor létezett, vályogházakkal, s azokat ki kellett javítani, én azzal foglalkoztam. Nagyjából olyan másfél hónapot voltam. Másfél hónap után jött egy helyettesítőm, s leváltottak, hazaküldtek, vissza Somlyóra. Nekem még gyanúm se volt, hogy ez a leváltás a kezdete a bizalmatlanságnak. A tábor pontosan egy magyar falu mellett volt, ahova én mint tiszt ki-kijárogattam, megittam egy sört, s a vendéglőssel – az is egy olyan velem egykorú fiatalember volt – közben halászatról beszélgettünk. Még adtak horgászbotot is nekem, csalétket, s magyarázták, hogy kell fogni a halat, mert én addig soha nem horgásztam. A mostani szemmel már tisztában vagyok azzal, hogy engem akkor már figyeltek, ami később be is bizonyosodott.
    Aztán egy ideig a kaszárnyában voltam, míg jött egy másik rendelkezés, hogy valakinek mennie kellett Borosjenőre, sofőriskolába. Az emberek általában mindig húzódtak ezektől a tanfolyamoktól, én pedig szerettem. Tudtam, hogy a sofőriskola nagyon nagy előny, mert minket már kezdtek motorizálni, gondoltam, most alkalom van, hogy a sofőrkönyvet megszerezzem. Így Szilágysomlyóról átmentem Borosjenőre, amíg ezt a tanfolyamot elvégeztem. De utólag visszagondolva, biztos vagyok benne, hogy ott is követtek már.
    Aztán jött 57-nek a következő lépése:
    1957 nyarán Margitta mellé voltam kiküldve, ugyancsak a katonasággal, mezei munkára. Margittától úgy tíz-tizenöt kilométerre a Váradi út fele valami uradalom lehetett. Ahogy kiértünk, persze meg kellett oldani a szállásproblémákat, élelmet a katonaságnak. A harmadik nap azonban, amikor épp készültünk, hogy menjünk ki a mezei munkára, megint jött a váltás: parancsot kaptam, hogy azonnal vissza, Somlyóra. Ez már nagyon kezdett zavarni. Jelentkeztem a parancsnoknál, s akkor már direkt feltettem a kérdést a parancsnoknak. Mondom: Őrnagy úr, én most már kezdek meggyőződni, hogy valami nincs rendben. Legyen szíves, mondja meg, mit csináltam rosszul, hol tévedtem, milyen probléma van velem, mert látom, hogy akárhova megyek, abban a pillanatban cserélnek is le, más jön helyettem. Tehát a bizalom megszűnt velem szemben. Persze, megint jött a kitérő válasz. Megjegyzem, a parancsnok sem tudott semmit, ő csak utasításokat kapott a kontrainformátor főhadnagytól – ezt Dumitrunak hívták –, ő volt, aki diszponált efelett.
    Néhány napra rá, hogy visszahívtak a mezei munkáról, az egyik hadnagy, aki egy szobában dolgozott a kontrainformátorral, azt mondja nekem: »Hallgass ide, Misi, téged figyelnek, láttam egy olyan papírt, hogy lépésről lépésre követnek. Mikor a napokban Váradon voltál, amikor hoztad az iskola felszerelését, akkor is két személy nyomon követett. Vigyázz!« Én még akkor sem hittem az egész dolgot. Közben még jártam a városban, meg Perecsenyben, az ott volt három kilométerre. Lakott ott egy ismerős család, ki-kimentem hozzájuk, elbeszélgettünk, elmentünk a szőlőbe. Akkor a hadnagy másodszor is figyelmeztetett. Ezt már kezdtem komolyan venni. A sors ekkor hozott össze egy ellenőrzés alkalmával egy alezredessel, aki miután leellenőrizte az embereimet, s nagyon meg volt elégedve, megkérdezte, nem mennék-e át Buzăuba, az ejtőernyősökhöz? »Tudod – mondta –, nekem olyan összeköttetéseim vannak Buzăuban a parancsnokon keresztül, hogy el tudsz oda menni, most szerveznek fiatal tisztekből egy önkéntes egységet, akiket ejtőernyősöknek képeznek ki. Ha nem fog tetszeni, amikor lejár a kiképzés, visszajöhetsz ide, vagy maradhatsz máshol.« Én akkor úgy éreztem, hogy jó lesz egy időre szabadulni az egységemből, azt mondtam hát, hogy elmegyek.
    Így kerültem Buzăuba 1957 nyara felé. Ezek mind ilyen rövid szakaszok az életemből. Persze kezdtem megismerkedni mindennel. Nagyon jó volt a hangulat, a légkör, de még zártabb, mint a többi helyen. Nagyon jó élelmezés volt. Velünk kezdték az általános kiképzéseket, tehát földön, s ami kellett később, hogy kezdjük az ugrásokat. Ez a periódus már kezdett lejárni, kezdődtek volna az iskolai ugrások. Mikor az első gyakorlati repülői ugrás kezdődött volna, egyszerre csak behívattak vagy négyünket a parancsnokhoz, s az ezredes – nagyon nagy szakember, országos bajnok volt, s a bajnokokat ő nevelte, Bastannak hívták – azt mondja nekem: »Hadnagy elvtárs, itt van a miniszter parancsa, mai naptól tartalékba helyezték.« Mint a mennykő, úgy zuhant minden rám, még az se jutott eszembe, hogy megkérdezzem, miért? Másnap kihallgatást kértem, visszamentem, hogy az okokat megkérdezzem. Általános csökkentés a hadseregben – mondták –, 58 000 embert építettek le akkor, ennek a keretében kerültem tartalékba. Nem volt mit csinálni, szedjem a sátorfámat, azt se tudtam hova menjek.
    Somlyóra mentem, hogy kivegyem a papírjaimat, s leszámoljak a hadsereggel. Ott már tudták, hogy tartalékos vagyok. Ha Somlyón akarok maradni – mondták –, azonnal állást is adnak. Három állást is felajánlottak nekem, de egyelőre nem fogadtam el semmit, Szamosújvárra mentem, ahol a bátyám lakott, aki a Milícián szolgált, főhadnagyi rangban. Ő nem volt egy cseppet sem meglepődve az egész dolgon. Semmi probléma nincs – mondta –, ne rágódj, szedd össze a dolgaidat, s azonnal gyere Szamosújvárra. Én itt közbelépek, s állást fogsz kapni, ne maradj ott! Legalább ketten legyünk egy helyen, s gyere ide! Visszamondtam az állásajánlatokat, s kértem a papírt, hogy elhelyezkedem másfele. Indoknak azt mondtam, hogy Kolozsvár közel van, s beiratkozom az egyetemre. Tehát ez volt az indok, hogy miért jövök el onnan. Így kerültem oda, 1957 őszén. Rövid idő után az Union kereskedelmi egységnél kaptam állást mint kereskedelmi ellenőr, és Szék volt a központom. Tehát gyakorlatilag legtöbbet Széken tartózkodtam. Annak, hogy a megfigyelésem itt is folytatódott volna, semmi jelét nem tapasztaltam. Ott dolgoztam az Unionnál 1959. március 3-ig, amikor letartóztattak.
    Azon a napon hazajöttem Székről, mert begripásodtam, nem éreztem a legjobban magam. Éppen csak beszaladtam bátyámékhoz, s mondtam, hogy hazajöttem, azzal mentem a lakásomra, ahol laktam, az öregasszonyhoz s lefeküdtem. Valamikor 11-12 óra felé felébresztett három civil személy, az első dolguk, ahogy az ágyból kiszedtek és felálltam, a kezeim megfogták és hátrahúzták, megbilincseltek. Adjam oda az irataimat. Mondom ott van minden, a buletinem s egyéb irataim, amik vannak, a táskámban, a többi, ami papírom van, azok a szekrényben. Kettő már neki is fogott, hajigált ki mindent a szekrényből. Elég sok katonaruha volt, főleg katonaruha, mert én civil ruhával nagyon rosszul álltam, nekünk mint tiszteknek ugyanis nem volt szabad abban az időben civilben járni, s leszerelésem után anyagilag nem álltam úgy, hogy a rend ruhákat csak úgy vegyem. Mindent kihajítottak a szekrényemből, s felleltározták az egész nagy vagyonomat. Persze semmit nem találtak. Abszolúte semmit. Gyakorlatilag két-három könyvem ha volt, a kereskedelmi szakkönyvek, nekem ugyanis ez egy új szakma volt, amit meg kellett hogy tanuljak. Tehát semmit nem találtak. Amikor végeztek, a sötét szemüveget a szememre tették, az a kettő karon fogott, vittek is ki. Felültettek egy kocsiba, azt tudom, hogy IMZ volt, az ülések után ítélve. Én a park sarkán laktam, tehát a központban, s ahogy indult a kocsi ki, lépésről lépésre ismertem a helyeket. Mikor a kocsi jobb fele fordult, tudtam, hogy Kolozsvár felé megyünk. A szememről megpattintottam a szemüveget, erre a másik egyet húzott a nyakamra. Mondom neki, vegye le, mert nem látok semmit, mondom úgyis tudom, hogy hol megyünk, most megyünk el a gyár előtt. Arra egy durvább megjegyzést tett, hogy fogjam be a számat. Így vittek Kolozsvárra. Miután engem elvittek, az öregasszony meg volt ijedve, hogy mi történt, szaladt mindenfele, megkereste bátyámat, s mondta, hogy Misit elvitték. Engem – mondta – behívtak, hogy a leltárt írjam alá, hárman voltak, azt mondja, s betették egy kocsiba, elvitték, nem tudom, hova. A bátyám ekkor tudta meg, hogy mi történt. Ő persze másnap próbált mindenfele érdeklődni, de senki semmi információt nem adott. Amíg nem jött a tárgyalási nap, gyakorlatilag nem tudták, hogy hova tűntem el.
    Mikor megérkeztünk és a kocsiból kiszedtek, persze szemüveggel, nem tudom, hogy hol vittek be, mit csináltak, de azt tudom, hogy nagyon sok folyosón és nagyon sok lépcsőn jártam, amíg betettek egy cellába. Ott levették rólam a szemüveget. A cella kb. háromszor két méteres lehetett, egy ággyal, a cellaajtó kicsi lyukkal, kicsi ajtóval, s kb. egy olyan harmincszor harmincas ablak. Beton és más semmi. Az ágy be volt rendesen rendezve, tehát matrac, párna, lepedő, mint egy internátusi ágy. Egyedül voltam.
    Már reggel tíz fele lehetett. Emlékszem határozottan, hogy leültem, de nem tudtam elaludni, függetlenül attól, hogy beteg is voltam. Reggel kilenc óra fele hoztak reggelit. Nemhogy éhségsztrájkoltam volna, de nem ettem egy falatot sem, mert nem tudtam enni, beteg voltam. Ez így ment vagy három-négy napon keresztül, sehova nem vittek, csak hozták a reggelit, ebédet, vacsorát. Mondtam, hogy nem kérek, hogy beszélni akarok a parancsnokkal, miért vagyok itt, mert valami tévedés van. De senki nem jött olyan, akivel beszélhettem volna, mert közkatonák vigyáztak fel, a Szekuritáténak a katonasága. Azok pedig nem mondanak semmit az embernek. A harmadik nap úgy látszik, felfigyeltek ezeknek a jelentésére, hogy a fiú, aki benn van, nem eszik semmit. Megjelent két személy katonaruhában, az egyik, ha jól emlékszem, őrnagy, a másik egy alacsonyabb rangú. Az őrnagy kérdezte, hogy miért nem eszem? Mondom neki, hogy mikor letartóztattak már nagyon rosszul éreztem magam, s beteg vagyok. Nézte a lázamat, hát nagy volt a lázam. Akkor kimentek, rá egy pár órára már kaptam is orvosságot. Valamilyen lázcsillapítót. Az ötödik nap táján vittek fel kihallgatásra. Leültettek az egyik sarokra, kezdett ott kérdezősködni a barátok felől, hogy kikkel voltam jobb viszonyban, így finoman, bevezetésként. Mondom neki – én akkor elvtársoztam szemrebbenés nélkül –, hogy kapitány elvtárs, itt valami tévedés kell legyen, én nem tudom, hogy engem miért hoztak ide. Magamban bent, a cellában még arra is gondoltam, hogy vissza akarnak vinni a hadseregbe. A fő gondom nekem ez volt, nem ami következett. Ezek a kihallgatások nap mint nap délelőttönként ismétlődtek. Aztán kezdtek rátérni szépen az 56-os eseményekre. Hogy miért vittem be a rádiót, mi volt a célom? Aztán a következő héten kezdték: kikkel beszéltem meg a tisztek közül, hogy kimegyünk segíteni az ellenforradalmat? Ez volt a csattanó.
    Akkor ébredtem fel, hogy itt nem tévedésről van szó, hanem óriási vádról. Én már kintről, 1957-ből tudtam, hogy Mărgineanuval mi történt, azt persze nem tudtam, hogy kivégezték, de feldolgozták nekünk egy gyűlés alkalmával, hogy október 23-a után Mărgineanu ki akart szökni Váradról a katonasággal s a tankosokkal, a váradi hadsereggel a magyarokhoz, hogy segítse az ellenforradalmat. Én Mărgineanut jól ismertem, nekem osztálytársam volt Szebenben. Hogy a sorsa mit lett, azt megtudtam aztán 1959-ben, amikor bekerültem én is Szamosújvárra. Tehát Mărgineanuról kezdett kérdezni. Én mondtam, hogy nekem osztálytársam volt, hallottam, hogy letartóztatták. Én bármennyire fiatal voltam, de azzal tökéletesen tisztában voltam, hogy ha valamelyik közülünk le van tartóztatva, s egy szót talált szólni arról, hogy kimegyünk Magyarországra, ez hazaárulás, s ott csak egy marad: a golyó. Bármennyire szorítottak tehát ezzel a kérdéssel, még tárgyalni sem akartam velük. Értsék meg, hogy erre nem is felelek, mert ilyen nem létezett. Aztán ugye jöttek a nyomások, de nem vertek meg. Körülbelül két-három hét után, amikor felvittek, a főnök egy ezredes volt az irodában, s magyarul szólt hozzám. Azt mondja figyelj ide, ismered Kolozsvárt? Mondom, ismerem. Tehát láttad, milyen sarkantyúi vannak a Mátyás-szobor lovának? Mondom, láttam. Na, figyelj ide, ha nem beszélsz, azok a sarkantyúk az oldaladba kerülnek. De nem bántott. Vissza is vittek a cellába. Következő nap megint kérdezgettek, hogy kikkel voltam mindig együtt, tehát megint olyan finoman próbálták a baráti hangot felvenni. Mondom, értsék meg, hogy én mindegyikkel egyformán jó barát voltam, de soha ilyen tárgyalást senkinek a szájából nem hallottam. Azzal lecsendesedett ez a szervezés dolog. Vagy két napig megint nem vittek fel.
    Két-három nap múlva egy este belöktek egy fiút a cellába. Örvendtem, hogy legalább van, akivel beszéljek. A cellában addig egy ágy volt, de hogy betették a másikat, hoztak még egy ágyat. A meglepő az volt, hogy amint a fiú bejött, rágyújtott egy szivarra. Tőlem, amikor behoztak, vagy két-három nap, nem is tudom, mennyi telt el, amikor megkérdezték, hogy szivaros vagyok-e, s azután úgy bizonyos időszakokban beadtak egy-egy szivart, meggyújtva, ez meg a zsebéből csak úgy kiveszi a csomagot. Nekem fogalmam sem volt, hogy léteznek besúgók, akiket betesznek az emberek közé, akik finoman elbeszélgetnek az emberrel, s egy csomó dolgot kiszednek belőle. Gyanúm tehát semmi ilyen téren nem volt. Az az este eltelt. Másnap aztán elkezdte mesélni, hogy ő min ment keresztül Váradon a kaszárnyában, mert főhadnagyi rangja volt. Pontosan leírta Váradot, amit én is jól ismertem, a kaszárnyát, hogy itt gyakorlatoztak, ott gyakorlatoztak, hogy Szilágysomlyó mellett milyen jó borokat lehet inni. Tökéletes képet kezdett adni a dologról. Persze én is mondtam, hogy Szilágysomlyón voltam, hogy Váradot ismerem, sokat jártam ottan. De igen kezdte megközelíteni az 56-os eseményeket. Én elmondtam neki, meg voltam győződve, hogy azért hívnak ide, mert vissza akarnak vinni a hadseregbe, de itt mind másokról tárgyalnak. Miről? Mondom, hogy 56-ban hol voltam, mit csináltam, kikkel jártam, mind ilyesmiket kérdeznek. Te, azt mondja, csak így kezdődnek a bevezető dolgok, mindig a rossz oldalán kezdik, de nem hiszi, hogy erre sor kerülne, mert gyakorlatilag Váradon sem volt semmi. Olyan finoman beszélt, hogy – szinte hihetetlen – összebarátkoztunk az alatt a nagyon rövid idő alatt. Nekem gyakorlatilag nem volt mit mondanom. Ő meg hiába mind kérdezett, hogy mit tudom én ilyen fegyvert vettem vagy olyan pisztolyt, mind olyan dolgok voltak ezek, amire neki nem volt semmi dokumentációja. Aztán két vagy három napra rá kivették, de ez a kivitele is nagyon furcsa módon történt, mert az én esetemben nem volt olyan, hogy bejöjjenek és egyszerűen „Na gyere, menjünk!”, és nem is teszik fel a szemüveget. Így futott át az agyamon, hogy vigyázat, mert ide betehetnek beépített embereket, hogy kicsaljanak dolgokat az emberből.
    Ezt követően, amikor megint felvittek kihallgatni, egy másik tiszt volt a kihallgató. Mikor leültetett s a szemüvegemet levette, szembenéztünk, én megismertem a tisztet. Szebenben volt kapitányi rangban, amikor én ott voltam az iskolában. Pirosnak hívták. Ő is megismert. De ahogy rájött, hogy én ismerem, abban a pillanatban azt mondta, hogy valami tévedés kellett történjen, s már szaladt is az őrhöz, hogy vigyenek vissza. Következő nap megint vittek, de már egy harmadik tiszt várt.
    Akkor aztán kezdték, hogy a kollektívben mit mondtam a kvótákkal kapcsolatban, hogy mocskoltam a hadsereget, hogy én azt mondtam: az amerikai repülők jobbak. Mondtam, értse meg, én nem foglalkoztam ilyesmivel. De hát nekünk bemutatták – mondta – az amerikai hadsereg repülőit is; s hogy én azokat dicsértem, s az oroszokat mocskoltam. Mondtam, értse meg, mi tisztek nem foglalkozunk ezzel, csak az ember nézegeti, hogy ennek hatszáz kilométer a sebessége, a másik típus pedig nyolcszázzal repül s ezek a beszélgetések katonai dolgok, nem mocskolás. Persze mindent leírtak automatikusan, íveket írtak össze egy-egy nap, aztán odatették, hogy írjam alá. Persze én az egészet elolvastam, s volt, amelyikre mondtam: nem írom alá! A másikra meg: hát ezt így tanultuk, ez tökéletesen megfelel a valóságnak, ez nem hadititok, ez nem hazaárulás, s azokat aláírtam. Tehát egy része maradt aláíratlan, egy része aláírva a dolgoknak. Ez így ment április közepéig. Akkor egy nap mondták, hogy befejeződött a kihallgatás s megmondják, hogy mikor lesz a tárgyalás. Megjegyzem: se ügyvéd, senki. Én ezalatt az idő alatt a kihallgatón kívül mást senkit se láttam.
    Április 15–20-a között valamikor megint felvittek az irodába, s felolvasták a vádiratot. S mondták, hogy írjam alá, s hogy jegyezzem meg, ha nem írom alá, többet kapok, mint »recalcitrant« [megátalkodott]. Tehát jobb, hogyha elismerem azokat, amik oda vannak írva, mert kevesebbet kapok, lehet, hogy megúszom három és fél évvel. A vádpontok a következők voltak: szimpatizált a magyar ellenforradalommal; ellenforradalmi rádiót (Budapest) hallgatott; az ellenforradalmi rádió híreit társainak kommentálta; blamálta a román hadsereget; dicsérte az amerikai repülőgépek teljesítményét; tervezte, hogy alakulatával Magyarországra megy az ellenforradalom idején, amiben megakadályozták; elítélte a kötelező terménybeszolgáltatást. Mondom, csináljanak, amit akarnak, én ezeket nem ismerem el, mert annyit tudtam, hogy én lelkiismeretesen dolgoztam, nem mocskoltam a hadsereget, nem akartam sem elszökni, én egy karriert láttam magam előtt mint tiszt, s nem jön, hogy higgyem, hogy ez lett az eredménye a jóindulatomnak s a munkámnak, hogy ide jutottam. Ha nem írja alá – mondták –, nincs semmi probléma! Azzal vissza is vittek, és április 24-én volt a tárgyalás. Közben azt még mondjam el, hogy én egy taslin kívül, amit akkor kaptam a szemüveg miatt, verést nem kaptam. Hogy fenyegetőztek, az más, mert fenyegetőzés, az volt.
    Említettem, hogy nekem a bátyám rendőrtiszt volt. Ezt is előhozták: mit gondolsz, hogy marad az öcséd az egyetemen, apád a szőlészetnél? Ő a Kisküküllő s a Nagyküküllő szőlészetének volt 1947-től az intézője, egészen 59-ig, mert miután engem bezártak, meg is halt. Hogy ezek mind repülnek, tehát én tudtam, hogy ez lesz. A végén már én magam is azon gondolkoztam, hogy mindent beismerek, csak éppen velük ne foglalkozzanak. Mégis, mivel bátyám nem volt hajlandó aláírni egy nyilatkozatot, hogy megtagad mint testvérét, 48 óra alatt menesztették az állásából, az öcsémet pedig, aki a legmagasabb jeggyel felvételizett a temesvári egyetemre, »hely hiányában« mégsem vették fel, hanem Jaşiba kellett mennie, ott végzett mint vegyészmérnök.
    Aztán jött a tárgyalás. Reggel kilenc óra körül betettek egy fekete Pobedába, persze szemüveggel, s átvittek Kolozsvárra a katonai törvényszékre. Öt vagy hat tárgyalás folyt le azon a napon, én a harmadik vagy a negyedik lehettem a sorrendben, azt tudom, hogy még volt egy őrmester Zilahról, egy zenész őrmester, akinek elromlott a tangóharmonikája, és kérte, hogy hozzanak mást, de ne „Timis”-t, mert nem talál a hangja a fúvós zenekarral, hanem valami német márkát. Ezért kapott tíz évet, a technika lebecsüléséért. Mikor ezt meghallottam, akkor rájöttem, hogy én sem fogok kevesebbet kapni.
    A bíróságban három katona volt s két civil. Mikor elkezdődött, a főhadnagy, amelyik a vádbeszédet tartotta, talán semmi emberi mivoltot nem hagyott rajtam, annyi mocskot reámhordott mint katonatisztre s mint emberre, hogy az egész idő alatt semmit nem csináltam a katonaságnál, hanem csak mászkáltam, hogy információkat szerezzek, hogy bemocskoltam a katonaruhát, s ez folyt körülbelül húsz-huszonöt percet, azután felkérték a védőügyvédet, akit persze hivatalból tettek oda – egy kolozsvári, a korban jól benne volt –, aki sajnos annyit mondott csak: legyenek figyelemmel arra, hogy egy nagyon fiatal elemről van szó, s adják meg a megérdemelt büntetést. Ennyi volt a védőbeszéd.
    Akkor megkezdték a tanúk kihallgatását. Három tanú volt, tiszttársaim Somlyóról. Kezdték, mondják el, mi van a nyilatkozatukban. Erre az egyik fiú, Pădurenak hívták, nem felejtem el soha, azt mondta: »Nem én írtam, a főhadnagy írta, a kontrainformációs, velünk csak aláíratta.« »S ti valótlanságot írtatok alá?« – kérdezte a bíró. Erre már megállott a fiú. Akkor kérdezte a másikat (akkor már főhadnagyok voltak, kaptak közben egy-egy csillagot): »Mondd el, mit írtál?« »Nem én írtam! – azt mondja –, Dumitru főhadnagy írta.« És akkor már zúgolódás volt a teremben, mert nyílt volt a tárgyalás. Erre megint kérdi a bíró: »Elismered, ami a papíron van?« Ezek nem válaszoltak. Erre azt mondja: »Amennyiben nem ismeritek el, azonnal kiadom a parancsot, hogy tartóztassanak le hamis tanúságért!« S akkor ezek annyit mondtak, hogy elismerik.
    Ezeket aztán kivitték, s mondták, hogy még van három önkéntes jelentkező. Ami nagyon, de nagyon meglepett, az egyik az ezredparancsnok volt, a somlyói, ahonnan letartóztattak. Normális, hogy először az ezredparancsnoknak adtak szót, s ő egypár mondattal bevezette, hogy mióta ismer, mikor kerültem oda, de amikor elkezdte, hogy ilyen fiú volt, így dolgozott, ilyen újításai voltak, példaképe volt az egész alakulatnak, akkor már meg is állították. A bíró annyit mondott neki: »Maguk nem azért voltak idehívva, hogy védőtanúk legyenek. Azonnal hagyják el a termet!« Tehát ezek a személyek, akik tényleg jól ismertek s a valóságot akarták elmondani, nem kellettek. A másik kettőt ki sem hallgatták. Később mind nyugállományba tették őket, de ezek már a koruknál fogva is nyugdíjba tudtak menni, tehát nem volt az, hogy a mi esetünk miatt egyszerűen kihajították a katonaságtól.
    Mint említettem, ellenem 56-tal kapcsolatban az egyik vád az volt, hogy bevittem a rádiót a kaszárnyába, s hogy kommentáltuk. Meg az is, amikor rákérdeztem, hogy engem miért nem vittek ki a határszélre a katonákkal, mert nekem a katonák között volna a helyem. Ebből viszont a bíróságon azt hozták ki, hogy én informálva voltam tökéletesen, mi van a magyaroknál, és ki akartam menni a katonákkal, a hadsereggel, feltételezhető, hogy át akartam menni vagy átvinni a katonákat. Azért hangsúlyozom ki annyira – mondta az ügyész –, hogy »tökéletesen informálva volt«, mert azért vitte be a rádiót is, hogy a tiszttársai s a katonái is tudják, mi történik odaát. S amikor én azt mondtam: a tisztnek a katonái mellett a helye, ez azt jelentette: mi, a magyar tisztek, vagy többen a tisztek közül összebeszéltünk, hogy kimenjünk a határszélre, és átmenjünk a magyarokhoz. Különben még egy osztálytársam került be, akit elítéltek, egy magyarul jól tudó román fiú, ha jól emlékszem, Ciuca volt a neve, csak ő kevesebbet kapott, rá egy pár hónapra. Én már bent a börtönben, a munkatáborokban találkoztam vele, őt szimpatizálással vádolták, de mivel nem tudtak szervezetet összehozni, akkor már külön-külön tárgyaltak, illetve folytatták a kivizsgálásokat. A többieket, mivel nem szóltak hozzá, mivel nem ők vitték be a rádiót, nem zárták be, de szépen rendre mind tartalékállományba tették. Máskülönben, megjegyzem, ezzel kezdődött a magyar tiszteknek az eltávolítása a román hadseregből, tehát 56 után.
    A tárgyalás végén, amikor az egészet végighallgattam, s tudtam, hogy mi következik, én annyit mondtam, hogy a három tanú, aki nem akarta aláírni a papírt, azok nekem barátaim voltak, s meg vagyok győződve, hogy kényszer alatt csinálták vagy egy rangért, mert mi ilyen tárgyalásokat nem folytattuk egymás között, tehát az egész hazugság. Nekem semmi lehetőséget nem adtak a védekezésre, se hogy ügyvéd jöjjön be, se hogy a bátyám jöjjön be, teljesen elzártak, elszigeteltek az egész környezettől, hogy semmit ne tudjak, s maguk, akármit mondtam, úgyis mást írtak. Azt, hogy hallgattam, hogy bevittem a rádiót elismerem. Különben hogy bennem mi rejtőzött, hogy ki akartam menni, vagy nem akartam kimenni, engem egy gondolatért maguk nem ítélhetnek el!
    Az ítéletem tizenkét évi kényszermunka, tízévi jogvesztés, katonai lefokozás és a hadseregből való eltávolítás, teljes személyi vagyonelkobzás volt.
    Édesapámat, aki felment Bukarestbe, s Gheorghiu-Dejtől kérte szabadlábra helyezésemet, azzal utasították el: »Maga csak menjen haza; a fia azt kapta, amit megérdemelt.« Ő az én elítélésem után egy hónappal, 59 éves korában, meghalt.”
    Török Mihály 1964. július 29-én, az utolsó csoporttal szabadult a Duna-deltai Peripraváról. A tizenkét évből, amennyire az ítélete szólt, öt évet és közel öt hónapot ült le. Előbb Szamosújváron egy állathizlaldában, aztán a Faipari Kombinátban alkalmazták, de 1. kategóriás villanyszerelőként gyakorlatilag sepregető volt. 1965-ben megnősült, azt követően került Székelyudvarhelyre, a „Gábor Áron” (később Tehnoutilaj) fémipari vállalathoz mint villanyszerelő. Aztán a gépészeti osztályon főtechnikus lett, 1969-től pedig munkavédelmi, munkaegészségügyi és tűzrendészeti felelős. 1990-ben ment nyugdíjba, azóta is Székelyudvarhelyen él.