Gyurkovics Tibor

Marc Chagall

Vityebszk fölött

Museum of Modern Art, New York (1915–1920)

Ferde fényben száll egy ember mint akinek szárnya van
hogy viselje szívrepesve mindazt ami hátravan
és eljusson majd Vityebszkbe hol a szülőháza van
ha egyáltalán a messze égi tájon van olyan

így kalimpál vándorolva hátán viszi púpjait
kampós botja mint az orra könnyen megmutatkozik
és úgy nézi álmodozva a falut mint egy mozit
integet a földi hóba hogy ő ide tartozik

de a szellő csak sodorja párosával csüng a láb
mintha könnyű pernye volna hadd maradjak legalább
három hétre három hóra amíg megenyhül a hát
hadonászik ordítozva mint az istenostorát

úgy fogadtak pedig én csak égi híreket hozok
karjaim már elalélnak ahogy fogom a botot
azt se tudom merre észak merre az északi fok
félek amíg hazaérek hogy az égben megfagyok

úsznak alattam a tornyok úszik a zöld kerítés
nem voltam még soha boldog nem maradt meg annyi rés
ég és föld közt úgy adódott hogy enyém a szenvedés
szállok úszok és sodródok csak az Isten fele és…

Ilja Rjepin

Váratlanul

Treyakov Képtár, Moszkva (1884)

Abba marad a moszkvai uzsonna
mintha a perc vak lábakon osonna
az asztalon a torta félretolva

Finom fehér fény zuhan be a kertből
azt lehet hinni hogy most minden eldől
és meglátjuk az Istent szinte szemből

A lépte csosszan már a lába húzza
és rogyadozik mint valami muszka
nem emlékeztet csak egy vén manuszra

kit ismerünk és mégis sose láttunk
az oldalán takarva az a pár luk
köpenybe vonva a csatát az ágyút

Elmozdulnak a falakon a képek
mik idézik a család életének
emlékeit mielőtt végetérnek

A kislány már kibontotta a másnit
A kotta áll és áll a rézpedál is
és van ebben valami teátrális

A szolgáló a férfira mered még
és elfelejti mondani hogy tessék
az ajtófélfán megreped a festék

mint Koponyák Hegyén az Isten útja
mi fölvezetne pedig a tejútra
ha tudna – a szobában áll a muszka

még a bot is kiesik a kezéből
ahogy a múlt az emlékezetéből
amint a régi kerti fény felé dől

Jelen van e – vagy tegnap este volt itt?
a nagymama kölniillata bódít
és aztán az uzsonna folytatódik.

Diego Velazquez

Férfiportré

(Francisco Pacheco – Após?)
Prado, Madrid (1618–1622)

A vörös arc a habzó nyakfodor
a fekete fejjel a képre forr
mint stanicliból kinyomott tojáshab

a mantilla fekete sürüsége
fölött a merev ében képbe égve
mutat – mi vagyok – engem óriásnak

Ilyen az ember Élve ötven évet
azt érzi közben minden fényt elérhet
ami egy óriásnak csak kijárhat

de belül sejti titkos rezzenésben
hiába lehet minden fényt elérnem
a lényeg: mente nyakfodor tojáshab.