Somos Béla

Nem bírom elhajítani

Nem sajnálnám a fabatkát
De nem bírom elhajítani
Rám ragadt mint valami vád
mintha hajdani

álmok roncs-temetőjében
bóklászva csupa rozsda lenne minden
s elfutna a szégyen
hogy a fehér zoknim, az ingem

is csupa rozsda már
mit tehetnék, ott kell tovább is élnem
a roncstelepen, otthonosítva talán
egy zugot, s vízen meg kenyéren

kihúzni azt az időt, amit a fagyok
meg a forró nyár közé szorítva
valaki rám szabott
amíg kiderül a titka

ennek a furcsa környezet-
kímélő roncstelepnek
a tékozló fiúvá lett
bigéző gyereknek

A varázslat

A zsonglőr úgy tesz mintha tányért dobálna
hármat előbb majd ötöt és hatot
körülötte ülve és állva
bámészkodó halhatatlanok

A mutatványos úgy tesz mintha rendjén volna
minden a porondon kívül és belül
két keze mozog mintha motolla
lenne a cirkuszban ő van egyedül

úgy tesz mindig mint aki csinál
valamit a tányérok láthatatlanok
figyel dobál megáll és föl-le jár
majd fölemel egy cserépdarabot