Franciául (is) létezők
Timár György magyar költői antológiája
Megjelent egy francia nyelvű magyar költői antológia, melyről írni kénytelen vagyok. Az antológia ugyanis minden képzeletet felülmúl. Jellegében maga az istenkísértés, valóságában világos, fantasztikus tény. Beszélni róla muszáj, számomra beszélni jogtalan. A képtelenség csúcsa.
Miért merem mégis szóba hozni? Mert létrejött (elmondhatatlan szellemi erőfeszítés során), mert írni róla, hogy úgy mondjam: nemzeti kötelesség. Magyarul való címe: Esőcseppek. Alcíme A XX. századi magyar költészet. Pontosabban: Válogatás a XX. századi magyar költészetből. Az antológia létrehozója szerint ez volna a leghelyesebb: Az én magyar költőim. Csakhogy ezt már más is így írta, mégpedig egy nem kevésbé jelentős francia költő (Guillevic: Mes počtes hongrois). Vele szemben a magyart válogatta, fordította, bevezette Timár György.
Nézzük ennek a fantasztikumnak az előzményeit. A „disszidens” Gara László Párizsban a nagy hírű Seuil kiadásában 1962-ben megjelentette az Anthologie de la Počsie Hongroise-t. A XII. századtól napjainkig ívelő, több mint 450 oldalas franciára fordított magyar nagy versgyűjteményt. A csodát, melyet az 1956 utáni történések szellemén ihletődve francia költők fordították le, hadd hangsúlyozzam, bizony, franciák, Gara László némi rábeszélésével, mégpedig Gara mellett Albert Pál és számos magyar költő vagy versszerető nyersfordításai segítségével.
Hogy ez mit jelentett? Álljunk meg egy pillanatra! A francia költők nem szeretnek fordítani. S ha egyesek mégis fordítanak, akkor se formahűen teszik. Igazából nem érdeklik őket az idegenek, még a klasszikusok se. Csak egy példa: Guillevic azt mondta Párizsban beszélgetés közben, mellékesen Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza jelenlétében: „Minek olvassam én T. S. Eliot verseit, elég gazdag nekem a francia irodalom.” És azt is ő mondta, amikor Budapesten Nemes Nagy Ágnes egy versét formahűen le szerette volna fordítani franciára: „Most három rímlehetőségem van az eddigiek szerint, melyiket választja közülük? Könnyű maguknak rímelni az agglutináló nyelvükkel.” Mire Nemes Nagy Ágnes: „Fordítsa le rímtelenül!”
Igen, de Timár György rímmel fordít. Mellesleg Weöres remekét, a Valse triste-t Robert Sabatier is így tolmácsolta, mint Timár. Jó volna a két fordítást összevetni. Bizony jó volna, ha a huszonkét évesen írt csodálatos magyar verset francia változatban tudnánk énekelni. Csakhogy itt van már a bökkenő.
Gara László nagy antológiája a kezdetektől máig (1962) foglalja egybe költészetünkből, ami összefoglalható. Hol rímelve, hol rímtelenül. Elér az újholdasokig és valamelyest tovább: Nagy Lászlóig, Juhászig, Csoóriig. Timár György viszont nagyszabású antológiáját Adyval kezdi, és elér az érvényes máig. Érdemes felsorolnom: Lackfi Jánosig, Szabó T. Annáig, Peer Krisztiánig, még Karafiáth Orsolyáig is, aki pillanatnyilag Petőfi-korban van, huszonhat éves. Csaknem elképesztő: 376 oldalon tolmácsol, ha jól számolom 131 költőt. Itt vannak a XX. századi klasszikusok, a kimagaslók és akik majd kimagaslók lehetnek. Meg a kimaradtak, olykor fájdalmasan. Timár is nyomatékkal megjegyzi, hogy a határokon túli jelentősek kimaradtak, s csak velük teljes a magyar irodalom. S a Parnasszus folyóirat őszi számában megírja (2001), hogy rajta van a munkán. Teljessé teszi kezdeményét.
Igen, de itt van az igazi bökkenő, a nyelvi árnyalatosság telje. Mikor és melyik nyelvi használat érvényes? Bár a francia hagyományosabb, mint a magyar, mégis mi módon szólal meg Timár? Korunkban – és nem kell az úgynevezett nyelvújításról beszélnünk - elképesztő, hogy változik a magyar nyelv, éppen most, nemzedékről nemzedékre. Egy példa csupán: ott van Vörös István, igazán tehetséges fiatal költő és esszéíró. Azt írja Lator Lászlóról egy kritikában – kipécézve néhány szóból –, hogy használt magyar szavai nem léteznek. Például ott van ez a szó: „liha”. Mit jelent? Én ezerszer hallottam és persze használom a szót: könnyű, vékony (kötés). Általában valami laza, bizonytalan. Vörös nemzedékéből lehet, hogy már kiesett.
Igen, de mi a helyzet a fordított, a magyarból franciára alakított nyelvvel? Mi lesz a magyar költőkkel Timár György fordításában? Ő csinált – csodamód – egy tolmácsolható, elevenné tett nyelvet franciául. Tudjuk-e George Timár tónusait, hangsúlyait, rímötleteinek egyediségét, szuggesztív jellegét? Tudhatja a Radnótit fordított Jean-Luc Moreau, George Karsai, Fernard Vargaftig, Francois Gachot és persze még számos francia költő, tudhatja Albert Pál, Fejtő Ferenc, Karátson Endre, és persze Somlyó György, Tóth Judit, Lackfi János, Tóth Krisztina és mások is, akik – nyomatékkal mondom – a költői franciát tudják.
Persze lehet, hogy fölösleges a kérdésem. Ez az ámulatosan nagyszabású kötet s ez az általa talált költői nyelv George Timáré. Ő mondja az igazat, én csak idézem vallomását a Parnasszusból. „A Gouttes de pluie kötet, pontosabban a létrejöttéhez vezető út óriási, lelkesítő kaland, csodálatos, egy egész életnek értelmet adó kihívás volt. Megfelelni neki maga volt a küzdelmes gyönyörűség. Köszönöm a sorsnak… hogy Gérard Bayo által belém szuggerált álom ily módon lényegében beteljesedett.”
Mit mondhatnék még? Köszönjük a magyar irodalomnak.
Lengyel Balázs