Richard E. Leakey, a neves antropológus és Roger Lewin, szintén jó nevű természettudományos író 1979-ben közösen könyvet írtak Origins címmel. E könyvben, amely rövid időn belül sikerkönyvvé vált, s amelyet több más nyelvre is lefordítottak, így magyarra is Fajunk eredete címmel, a következőket olvashatjuk a Földnek s illusztris lakójának, az embernek a múltjáról. A magyar kiadásból idézek, erősen rövidítve, de semmit sem változtatva:
„Ha egyetlen, 1000 oldalas kötetben akarnánk rögzíteni a Föld történetét, a Naprendszer tagjaként való megszületésétől, mintegy négy és fél milliárd évvel ezelőttől kezdve napról napra és évről évre, akkor … az ember azonosítható ősei közül a legtávolibb (az első Hominida) mintegy három oldallal a könyv vége előtt bukkan fel, úgy tizenkétmillió évvel ezelőtt: ez a Ramapithecus. A Homo-ág az utolsó előtti lap alján jelenik meg, az első kőeszközök pedig az utolsó lap közepén. Írói tömörítőképességünket sosem látott mértékben próbára téve, a modern ember egész felemelkedését az utolsó sorba kellene belesűríteni, … a földművelés megjelenésével, a reneszánsz szellemi feszültségével, az ipari forradalom zűrzavaraival, a szuperhatalmak szembenállásával, az űrhajózás megszületésével és mindazzal, ami jelenkori történelmünket alkotja…”
Ha a Homo sapiensnek összesen egyetlen sor jutna abban a bizonyos könyvben, amelyet a szerzők s – vagy az ő hatásukra, vagy már előttük – más antropológusok is emlegetnek, akkor, gondolom én, mit sem számít az a mintegy húsz sor, amelyet én a magam hetven sorából e párhuzam kedvéért elvesztegettem. De mondom máris az életemet, nehogy a maradékot is elherdáljam!
Úgynevezett polgári család sarja vagyok, anyai ágon főleg orvosokkal, tudósokkal, apai ágon pedig kereskedőkkel, iparosokkal. A nyelv – mármint a magyar nyelv, mivel idegen nyelveket csak gimnáziumi éveimben kezdtem tanulni – már kisgyermek koromban megragadott, elbűvölt. Rejtvényeket fejtettem és készítettem, ezt is, azt is igen lelkesen. Tízéves koromban már meg is jelent egy keresztrejtvényem egy folyóiratban. Érettségim után természetesen bölcsésznek jelentkeztem, mégpedig magyar–orosz szakra – ez 1950-ben volt –, s úgy gondoltam, a német és a latin mellett, amelyet már a gimnáziumból hoztam magammal, begyűjtök egy szláv nyelvet is a tarsolyomba. Csakhogy túl jó tanulónak bizonyulhattam, ugyanis az általam tervezett ELTE helyett „jutalmul” a moszkvai Lomonoszovra vettek föl. Szerencsére volt erőm nemet mondani, s bár amikor ezt megtettem, jött is a vészjósló fejcsóválás s az azt kísérő szöveg: „ezt még meg fogja bánni”, végül mégis sikerült elérnem, hogy ne az orosz nyelv és irodalom kutatója váljon belőlem, hanem a magyaré, hiszen erre készültem, ez volt az álmom.
Mire befejeztem egyetemi tanulmányaimat az ELTE Bölcsészettudományi Karán, arra is rá kellett jönnöm, hogy bár a magyar nyelvet és irodalmat egyaránt nagyon szeretem, mégis az előbbi az, amivel további életemben foglalkozni kívánok. Ezért lettem nyelvész, nem pedig író, költő vagy magyartanár, bár képesítésem ez utóbbira szól. Az egyetemnek, majd az akkori, szovjet mintájú tudósképző formációnak, a hároméves aspirantúrának elvégzése után közvetlenül a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetébe kerültem. Egy esztendő híján három évtizedig ott dolgoztam, ez időszak első felében a legendás nyelvművelő, Lőrincze Lajos által vezetett magyar nyelvi osztály főmunkatársaként, második felében az osztály vezetőjeként. Ezután, mivel mindig is nagyon vonzott az oktatás is, váltottam, s újabb csaknem másfél évtizedet az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán töltöttem a magyar nyelvtudományi tanszék vezetőjeként. Ez alatt az idestova négy és fél évtized alatt, amelynek első fele inkább a kutatás jegyében, második fele a kutatás és ezzel együtt az ismeretek átadása s a nyelvművelés, az anyanyelvápolás jegyében telt el, szereztem egy-két tudományos minősítést, ilyen-olyan díjakat, kitüntetéseket; írtam vagy szerkesztettem mintegy harminc könyvet, megjelentettem több száz tanulmányt s ezernél is jóval több cikket; nagy számban tartottam előadásokat; vezettem rádió- meg televízió-műsorokat, lapokban anyanyelvi rovatokat; elláttam sok-sok társadalmi feladatot, vagyis azt tettem, amire huszonéves korom óta vágytam. Ezt teszem most is, de 1998-tól hivatalosan már nyugdíjasként, ami azt jelenti, hogy csak azt vállalom el, amihez valóban kedvem is van. De mi tagadás, sok mindenhez van kedvem, s ezért a napjaimat ma is kora reggeltől késő estig kitöltik azok a foglalatosságok, amelyek nekem örömet szereznek, másoknak pedig talán használnak. Pusztán az a 80–100 000 levél, amelyet munkám visszajelzéseként általam személyesen nem is ismert olvasóktól, nézőktől, hallgatóktól kaptam eddigi életem során, s amelyek 99 százalékából a levélíró egyetértése, együttérzése, köszönete, sőt szeretete sugárzik felém, örömtelivé varázsolja életemet.
Családi életemről, immár nem is dió-, hanem mogyoróhéjban! Nem büszkélkedhetek több feleséggel, mert csak egy van, de már 45. éve. Van négy felnőtt, diplomás gyermekünk, (egyelőre) tíz egészséges unokánk, s így minden reményünk megvan arra, hogy ha valamelyikünk magára marad, akkor sem lesz magányos.
Most látom, mindjárt elérkezem a 70. sorhoz. Akkor már csak ennyit: örülnék, ha a Gondviselő megajándékozna még úgy 10-15 sorral. De csak addig szeretnék részesülni ezekből a többlet sorokból, ameddig tudom, érzem, tapasztalom, hogy valamit adni is tudok másoknak.
