Hetven év. Szép, kerek szám.
Ha arra gondolok, hogy immár öt évvel túléltem Mesteremet, Szőnyi Istvánt, aki szakmánk nagy öregje volt, a maga idejében megfellebbezhetetlen tekintély, idol, igazodási pont – nos, akkor én hol vagyok, mi vagyok? És mit akarok még?
Egyébként az utóbbi egy-két év látványosan figyelmeztetett az élet végességére: szívműtét, epeműtét, ritmuszavarok, rosszullétek… Feleségem aggódó arca, barátaim hátbaveregetős biztatásai – mindez még egy félkegyelmű figyelmét is arra az egy meghatározott, de előre nem látható időpontra irányítaná, amikor is elkövetkezik a végső elszámolás pillanata.
Kortársaimhoz képest némileg kalandosabb volt a kamaszkorom, pusztán azon körülmény miatt, hogy bár ugyanott – a Csallóközben – laktunk, hirtelen más országba kerültünk a háború után. Így aztán, hogy a győri bencés gimnáziumban megkezdett tanulmányaimat folytatni tudjam, a határon át kellett szökdösnöm – vizsgázni. A Dunán úszva, csónakon, jégtáblákon bukdácsolva, majd hosszabb győri tartózkodás után vissza, hogy szüleimmel együtt legálisan áttelepülhessünk. Jellemző, hogy Komárom és Győr között három napot kellett marhavagonban töltenünk.
A kántortanító apa által meghatározott kispolgári létforma, mint tudjuk, ebben a korszakban nem volt preferált. Ennek ellenére elsőre fölvettek a Képzőművészeti Főiskolára, ahol is életem egyik legjobb döntése az volt, hogy fölvettem a murális képzést. Ez meghatározó volt egész pályámra.
Azt hiszem, hogy saját falképfestő tevékenységemen túl valószínűleg a legfontosabb küldetésem az volt, hogy legalább két tucat fiatal művészt bevezettem a falfestés technikájába, így ez a szép, de már-már haldokló szakma túlélése hosszú időre biztosított.
Ez a küldetéstudat döntött bennem akkor is, amikor Barcsay mester kiválasztott utódjának a művészeti anatómia katedráján, és büszke vagyok rá, hogy néhány évtizedre legalább meg tudtam őrizni tanítását, egy ellehetetlenülő követelményrendszerben.
Sorsom megadta, hogy az elmúlt évszázad magyar festői közül én festhettem a legtöbb falképet, főleg templomainkba. De munkahelyeim közt szerepel az Országház is. Képet is festettem eleget, talán többet is, mint szabad lett volna. De hát ez megélhetési kényszer volt, egyébként csak egyike azoknak a kényszerűségeknek, kompromisszumoknak, melyeknek kortársaimmal együtt kénytelenek voltunk megfelelni.
Ma már leginkább az foglalkoztat, hogy képes leszek-e még így, a vége felé, valami igazán jót csinálni?
Először még a Főiskolán nősültem meg. Egy rajztanár szakos növendéket, Ittzés Máriát vettem feleségül. Három gyermekünk született, a két lány közti fiú sajnos csak félóra életet kapott. Tízéves házasság után, egy hirtelen jött leukémiában feleségem meghalt.
A gyászév elteltével feleségül vettem Holló Eszter színésznőt.
Saját első házasságából származó fiával együtt két lányomat felnevelte (hivatásáról már vagy 25 éve lemondott).
Eszter ma egyetlen társam. Szakmai segítőm. Hét unokám Nagyija, két dédunokám Dédije.
Reménykedhetem, hogy a szaldó pozitív?
