Banner Zoltán

művészettörténész, költő, előadóművész (Szatmárnémeti, 1932. július 12.)

    Egyszer csak úgy éreztem – a háborút még el sem felejtettük – a negyvenes évek végén, Szatmáron, tizenhét éves lehettem, hogy Mindennek jöttem, hogy ezt (az akkori) világot csak valamiféle összművészettel lehet megváltani, s mert akkor már évek óta írtam, a családban állandóan szólt a zene, a művészetekről pedig rengeteget olvastam (meg bejáratos voltam egy nagy szecessziós-expresszionista mesterhez, Papp Aurélhoz), kiszemeltem magamnak az operaszínpadot: ott fogom az irodalom, a színház, a zene, a képzőművészet olyan új műformáját létrehozni, amely értelmezi és felvillanyozza a századot. Aztán két év múlva, 1951-ben csupán a kolozsvári Zeneakadémia kapujáig jutottam – hiszen még szolmizálni sem tudtam –, szomorú szívvel választottam ezért csupán a bölcsészetet a Bolyai Tudományegyetemen – de innen kezdve új játékba kezdtem: megfordítottam a folyamatot, s az összművészeti álmot elemeire bontottam. Előbb a művészettörténetbe merültem (1953-ban meg is jelent első művészeti írásom, 1956-ban megírtam az első monográfiát, Papp Aurélról, ez azonban nem jelenhetett meg, hanem majd csak 1970-ben Máttis-Teutsch Jánosom, először persze az is csak román fordításban, hiszen hol éltünk?!), de minél mélyebbre ástam magam a tudományban, annál jobban vágyakoztam a művészet felé. 1964-ben pódiumot ácsoltam magamnak, ahonnan a XX. századi erdélyi magyar költészetet akartam világgá mondani. A pódium képzeletbeli volt (hangszerfából képzeltem el, hogy tökéletes legyen a szövegek akusztikája) de a poros, fűtetlen falusi kultúrházak, az iskolai dísztermek, a Kolozsvári Rádió hangversenyterme, a fenyőkúti Petőfi-estem gyertya- és petróleumlámpa-világítása vagy a marosvásárhelyi Színiakadémia és a sepsiszentgyörgyi színház színpada stb., s a tíz önálló estem meg a közel ezer fellépés valódiak; viszont a költő, akit a szatmári tizenhét évesek fasorában felejtettem 1951-ben, láthatatlanul és rangrejtve benne munkált minden műfajomban, minden félrecsúszott nyakkendőmben, s a hetvenes évek végén formát követelt magának: Ólomharangot (1981). Az én személyes intermediális művészetem tervét beletaposták az ötvenes-hatvanas évek sarába (mostanság minden nap újra felfedezik lehetőségeit szerte a világban), de egy megint csak képzeletbeli kilátótoronyban, a valóságos Utunk-szerkesztőség (1946–1989) művészeti rovatának az asztalánál összekutyultam az erdélyi magyar képzőművészet, zene, színház, TV-rádió, előadó-művészet stb. conceptjét, s harminc éven át hetenként adtam közre egy magára hagyott nemzetrész önfenntartásának a receptjeit; az intermedialitást nem alkotóként, hanem tanúként gyakoroltam. A tanú felelőssége súlyosabb a bíróénál, hiszen a tanúvallomások visznek mind közelebb az igazsághoz – érdeme azonban kisebb vagy nincsen. Perbe kellene fognom az Időt, amiért magával sodorta, maga alá temette tanúságom szereplőit, helyszíneit és értelmét – de ki lenne az én tanúm ebben a perben? Ki vállalhatná az én tanúságomat: könyveim, előadóestjeim, tanulmányaim, tanításaim, szerkesztéseim, kiállítási megnyitóim stb. hitelesítését? Van-e hitele annak, amit megcáfolt a történelem, s csak én tudom, hogy mégis: IGAZ?! Igaz, mint az az ég, mely évezredek óta Kolozsvár fölött ragyog. Igaz, mint a fellegek, amelyek évszázadok óta mindig visszatérnek – s mint a Szamos, amely két városom között nem állt meg s nem tért el ellenkező irányba egyszer sem ezer év alatt; amúgy a második hetven évben is azt tenném, amit az elsőben – de szebben –, és hétszer hetven év alatt is. Mert nincs izgalmasabb, mint a végtelenségig hinni önmagadban – persze ha lett volna erőm lemondani intézményesülésemről, s egyetlen úton menni, maradni, esetleg mind magasabb köröket járva, talán nem mutogatnának egymásra rajtam át: igen, Ő a legjobb előadóművész a művészettörténészek között; a költők között a legjobb művészettörténész; az előadóművészek között a legjobb költő… Tulajdonképpen minden ami volt, van és lesz: edzés az öröklétre (ha nem tettem volna meg / akkor sem tudná senkisem / hogy több vagy kevesebb a tett / mint a halál amely a tettre sem / retten vissza tőlem aki nem tehetem / hogy visszariadjak s ne lépjek / újra és újra a körbe ahonnan / hiába dobok mind messzibb körökbe / a súlyzó mindegyre közelebb / hullik le hozzám mígnem eltalál //.)