Székely László

díszlettervező (Budapest, 1932. október 2.)

    Fiatalságom a háborús készülődések által okozott feszültségek között telt el. Ennek ellenére, szüleim jóvoltából gyermekkorom örömteljesnek mondható. Egy nagy család egyetlen gyermeke voltam, a vele járó összes pozitív élménnyel. Ma már tudom, hogy hatása egész eddigi életemben elkísért. Mint minden fiatal, sok minden akartam lenni – az oroszlánszelídítőtől az orvosprofesszorig. A művészeti témák nem nagyon érdekeltek, bár a rajzolás egész kisgyermekkoromtól nagy kedvvel töltött el.
    A háború befejezése után különböző iskolákban folytattam tanulmányaimat. Nagyszüleimnek Gödöllőn volt házuk, és én a nyarakat ott töltöttem. Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor barátságot kötöttem az ott élő Remsey Jenő festőművész három fiával. Az egész családot a művészet szelleme hatotta át, és a fiúk aktívan művelték is azt. Különösen rajongtak a színházért, készítettek bábszínházat, díszleteket festettek, bábokat faragtak, és számomra fantasztikus bábszínházi produkciókat hoztak létre. Ez a kapcsolat nagyban befolyásolta további életemet. Érdeklődésem egyre inkább a színházművészet felé fordult.
    Anyai nagybátyám baráti viszonyban volt az Oláh családdal. Fiuk, Oláh Gusztáv már a negyvenes években az Operaház vezető díszlettervezője és rendezője volt. Nagybátyám említést tett neki színház iránti érdeklődésemről, és általa alkalmam nyílt egy személyes találkozásra 1950 tavaszán. Ő már akkor a Magyar Iparművészeti Főiskola akkor indult díszlettervező szakán tanított, az ugyancsak kiváló képességű nemzeti színházi díszlettervezővel, Varga Mátyással együtt. (Itt jegyzem meg, az utóbbival a mai napig is személyes jó barátságban vagyok.)
    Oláh világosított fel, hogy mi az útja továbbtanulásomnak, ha színházi területre akarok kerülni. Elvi segítségével 1950-ben jelentkeztem a Főiskolára, ahová felvételt nyertem. Úgy látszott, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Az 1956-os események előtti politikai állapotok nem igazán kedveztek különböző társadalmi rétegű fiataloknak. 1953-ban eltávolítottak a Főiskoláról. Az elkövetkező esztendők kemény, de számomra hasznos tapasztalatok időszaka volt. Voltam műszaki rajzoló, rajzszakkör-vezető. 1956-ban megnősültem, 1958-ban született meg lányom. A kitaszítás éveiben sokat festettem, rajzoltam, készültem arra, hogy talán újra lehetőségem lesz választott hivatásom művelésére. 1959-ben egy kiállításom kapcsán kapcsolatba kerültem Hincz Gyula festőművésszel, aki akkor az Iparművészeti Főiskola rektora volt. Az ő segítségével rehabilitáltak, és visszakerültem a főiskolára, ahol 1960-ban diplomáztam, mint díszlettervező művész.

Erkel Ferenc: Bánk bán

    Első szerződésem az egri Gárdonyi Géza Színházhoz szólt. Az itt töltött időszak szakmailag nagy iskolát jelentett. Az első évben több mint nyolc színpadi műhöz kellett díszletet terveznem. Ez komoly nehézségeket okozott, mert az akkori általános gyakorlat az volt, hogy az előadásokkal különböző vidéki városokban kultúrotthonokba ment a társulat vendégszerepelni, és a díszleteket úgy kellett megtervezni, hogy szinte minden körülmények között használhatók, illúziókeltők legyenek. Ez nagy iskola volt, melynek hasznát a mai napig élvezem.
    Egri munkáim sikeresek voltak, ennek köszönhetően a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője, Komor István és híres zeneigazgatója, Vaszy Viktor szerződtetett. Vaszy vezetése alatt a szegedi színház fénykorát élte. Számomra egyre-másra jöttek a szebbnél szebb tervezési feladatok. Az itt töltött évek alatt lehetőségem volt a Szegedi Szabadtéri Játékok számára is tervezni. Folyamatos remek feladataim fogalmazták meg bennem azt a gondolatot, hogy érdemes lenne színházi munkáimból egyéni kiállítást rendezni. Az első önálló kiállításom Szegeden volt, melynek sikere további kiállításokra buzdított. Szegedi éveim alatt alkalmam nyílt más színházak számára is tervezni.
    A hetvenes évek elején jelentkezett először az a fiatal rendezői gárda, kiknek törekvése egy új színházi szemlélet kialakítása volt. Munkatársa lehettem többek között Székely Gábornak, Ruszt Józsefnek, Csiszár Imrének, Ascher Tamásnak.
    Szeged után a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződtem. Az itt eltöltött esztendők tervezői arculatom kialakulásának fontos korszaka volt.
    A hetvenes évek végén ért az a megtiszteltetés, hogy a Magyar Képzőművészeti Főiskolán induló díszlet- és jelmeztervező tanszékre meghívtak tanárnak, ahol később tanszékvezető lettem, és ahol jelenleg is tanítok.
    Színházi munkásságom elismeréseként 1997-ben Jászai Mari-díjat kaptam.
    A hetvenes évek végén a szolnoki, illetve a kaposvári színház művészeti vezetését kérték fel a budapesti Nemzeti Színház irányítására. Ezt követően a Nemzeti Színház tervezője lettem, a budapesti Katona József Színház megalakulásáig. Az itt töltött időszakhoz művészi munkásságom több kiemelkedő csúcspontja kötődik, gondolok itt Büchner: Danton halála, vagy Shakespeare: Troillus és Cressida, vagy Szuhovo–Kobilin: Tarelkin halálának díszletterveire.
    Nemzeti színházi működésem elismeréseként kaptam meg az érdemes művész kitüntetést.
    A budapesti Katona József Színház megalakulásakor e színház tervezője lettem. Ezen időszak legemlékezetesebb tervezései Füst Milán Boldogtalanok, Shakespeare Coriolanus, Ahogy tetszik és Bulgakov Menekülés című darabjának látványtervei.
    Az igazgató-főrendező Székely Gábor távozása után én is elhagytam a színházat. Visszaszerződtem a Csiszár Imre vezetése alatt álló Nemzeti Színházba.
    Egy esztendő múlva az akkor alakuló Budapesti Kamaraszínház vezetése felkérésének tettem eleget, amikor elvállaltam a színház vezető díszlettervezőjének feladatát, és amelynek nyugdíjba vonulásom óta is tagja vagyok. 1994-ben ért az a megtiszteltetés, hogy a Magyar Köztársaság kormányától több évtizedes munkám elismeréséül a Magyar Köztársaság Érdemérem (polgárai tagozata) kitüntetést vehettem át Göncz Árpád köztársasági elnöktől.
    A jövőt tekintve az egyik legfontosabb tevékenységem az oktatói munka, hogy művészi és szakmai tapasztalataimat a jövő generációja számára át tudjam adni. Az külön öröm, hogy tervezőművészetemre színházaink a mai napig is igényt tartanak.