A formaadás formái

    Mindig zavart – a kifejezés nyilvánvaló társadalmi-történelmi vetületén túl – a „határon túli magyar irodalom” kifejezés. Talán azért, mert olyan megosztottságot, ellentétpárt, „bináris oppozíciót” jelez, amely egy erősebbnek érzett nyelvi-kulturális kohéziót metsz át. Nem vitatom ugyanakkor, hogy praktikus szempontból elengedhetetlenül szükséges a magyar irodalom általában e kifejezéssel jelölt, számos szempontból sajátosnak nevezhető szegmensére irányítani a figyelmet; sőt, nem lehetetlen, hogy éppen a hazai irodalommal különös, ambivalens viszonyban álló (mert azt egyszerre sajátnak és idegennek tekintő) „határon túli”, ez a bennfoglalt másság segíthet akár a „hazai” horizontján megjelenő formák körvonalazásához.
    Bertha Zoltán Sorstükör című tanulmány- és bírálatgyűjteményének (Felsőmagyarország, 2001) tárgya (bár nem kizárólagosan) a határon túli magyar irodalom, de azt hiszem, a szerző alapállása – tárgyához való viszonyát tekintve – szó szerint és képletesen is példaértékű. A tanulmánykötethez mérten is feltűnően vastag mű – Móriczról írt – bevezető tanulmánya akár egy fontos szempontot kiemelő előszónak is tekinthető: „a magyar identitás jellegzetes és klasszikus huszadik századi prózaköltője” – jellemzi a rendkívüli prózaírót; „művei a nemzeti önismeret egész tárházát jelentik, amelynek szociális, történelmi, erkölcsi, vitális-ösztöni rétegei és körei önmagukban is terebélyesen és dúsan árnyaltak…” A szokásos értelmezés/értékelés sorrendet felrúgva megelőlegezem, hogy véleményem szerint a nemzeti identitás problematikájának nyilvánvalóan fókuszáló szempontja mellett – az elvárható tudományos alaposságon túl is – éppen a „rétegzettség”-re és „árnyaltság”-ra való érzékenység, a kérdésfelvetés Móricz kapcsán említett összetettsége tűnhet fel a Bertha-tanulmányok olvasójának is.
    Az imént talán nem érzékeltettem eléggé: a bő hatszáz oldalt számláló munka annyira nagyszabású, hogy a recenzens-kritikus nem is gondolhat átfogó bemutatására, meg kell elégednie néhány fontosnak ítélt szempont felvetésével, vállalva akár a kapkodás vagy következetlenség vádját is. Hogy ezt némiképp kerüljem, vizsgálódásom középpontjába egyetlen, általam fontosnak tetsző viszonyt: a Németh László-i örökséghez való viszonyt állítanám. (Erre egyébként némi személyes motiváció is késztet. 1986-ban rendkívüli osztályfőnököm és tanárom, Vasbányai Ferenc jóvoltából Németh Lászlóról elnevezett osztályban érettségiztem az akkori József Attila – ma Szent Imre – Gimnáziumban; és most, hogy a Bertha Zoltán által idézett némethi meghatározást olvasom Móriczról: „a formátlanság formaművésze” – mintha részben osztályfőnököm egyedülálló pedagógiai módszere, illetve a Németh László-i életművel való kamaszkori küzdelem kihívása (és az életmű nagyszabású volta miatt az akkori küzdelem reménytelensége) is felsejlene.) „Nála első pillantásra nyelv, anyag, szerkezet minden amorf, de ebben a brutális alaktalanságban van valami egész, erős, széttörhetetlen, több mint a legtökéletesebben kristályosító művészkedés…” – írja Móriczról Németh; a „brutális alaktalanság” kifejezéssel, meghökkentő módon, egyfajta posztmodern fogalomhasználat (mondjuk J. Baudrillard) is helyet kaphat olvasatomban.
    Az 1990-ben írt nagy Németh László-tanulmány jelentősége – azon túl, hogy az életműsorozat Sorskérdések és Életmű szilánkokban köteteire reagálva a tisztázást sürgető és előbbre vivő módon járul hozzá az életmű értelmezéséhez – az identitásproblémával kapcsolatos kérdések felvetése is. Nem sikkad el az a szempont, hogy Németh László legáltalánosabb társadalmi vonatkozású fogalmai, mint a „harmadik út”, a „mélymagyarság” vagy az „új nemesség” egy tragikus történelmi korszakforduló kérdéseire felelnek – és nyilván teljesen más választ adnak, adnának a történelem mai kérdéseire. A konkrét történelmi helyzet elemzése vezet az (akkori) némethi gondolatig, mely szerint „az a magyar, akit leginkább a komor, ’sötét realizmus’, a sötéten látó érzékenység, a kétkedő, kétségek között hányódó borús kedélyállapot, a nyelvrontó nyelvújítás helyett a súlyos, sűrű, tömény XVI–XVII. századi – elsősorban – erdélyi magyar nyelviséghez kapcsolódó ösztön jellemez”. Az effajta ’sötét realizmus’ az „akkor” horizontján értelmezhető; mégis nyilvánvaló, hogy Bertha Zoltán erdélyi irodalomra fókuszáló vizsgálódása során korszerű és kortipikus színezetet is kap.
    A három fejezetre tagolt kötet első blokkjának nagy részét a Tamási Áronról szóló írások teszik ki; de a második fejezet (a „Psalmus Transsylvanicus”) is erdélyi irodalommal foglalkozik; sőt, a harmadik részben is többségében határainkon kívül élő szerzők munkásságát értelmezi és értékeli a szerző. Az olvasatomat orientáló, Németh Lászlóról szóló tanulmányt követő, e szempontból „átvezető” írás alcíme: Németh László Tamási Áronról. Fontos kérdés, hogy vajon miért válik a kritikus természetű Németh az erdélyi író elkötelezett kritikusává, mikor – mint maga is leszögezi – értékítélete korántsem egyértelmű: „egymás mellett rügyezik rajta csodálatos remek és naiv balfogás”. Az a gyanúm: éppen ellentmondásossága miatt. Ezt az ellentmondásosságot a tanulmányíró Bertha Zoltán a szempontrendszer összetettségével képezi le: Tamási népi expresszionizmusát, metafizikáját, társadalomképét és mitologikusságát egyaránt alapos tanulmányban közelíti meg. A szempontrendszert viszont következetesen átszövi a nemzeti identitásé: „Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen. Ez az erdélyi magyar szellem gyakorlati tanítása” – idézi (az itt szemlátomást Németh László-i módon gondolkodó) Tamási Áront. Elsősorban a minőség szempontja miatt válhat ez az alapelv egy általános (nem csupán erdélyi) identitáskérdés adekvát felvetésévé.
    Az identitáskérdés kiemelhető módon két, a kötet egészén végigvonuló kérdéskomplexumot vet fel; az egyik „a mitologikus problémája” (a társadalmi mítoszok, kiváltképp a nacionalizmus kérdésével összefonódva elsősorban a posztmodern társadalomkritika – Lyotard – felől váltak problémává); a másikat „a kulturális egyetemesség problémájának” nevezném. Lyotard Simon During által összefoglalt véleményével szemben – mely szerint Lyotard „a posztkoloniális nacionalizmust nemcsak archaikusnak, de veszélyesnek is tekinti” – Bertha Zoltán jogosan állítja szembe Luke Gibbonsét: „A faji tisztaságot és uralmat kifejező xenofób identitáseszmék könnyen keletkeznek az autoritás szokásait és a tradíciók organikus biztonságát hordozó országokban, ellenben kevéssé jellemzők olyan őshonos népek kultúráira, (…) amelyeket idegeneknek tekintenek saját hazájukban, saját szülőföldjükön”. A határon túli magyar irodalom vizsgálatának éppen ezzel a helyzettel kell számolnia. Lehet, hogy az általam fentebb sajátosnak nevezett határon túli irodalom ebből a szempontból, a nemzeti-társadalmi narratívákhoz (elbeszélésekhez) és metanarratívákhoz való viszony szempontjából kifejezetten példaértékű. Bertha Zoltán – Tamási-tanulmányában – annyiban túl is lép ezen az állásponton, hogy a kultúra sajátos, nemzeti vonásait (Frantz Fanont idézve) nemcsak az identitás, hanem az idegen horizonthoz való viszony szempontjából is alapvetőnek tekinti. „A nemzet gyűjti össze azokat a különböző, nélkülözhetetlen elemeket, amelyek nélkül a kultúra nem lehet hiteles, érvényes, dinamikus, alkotóképes. Ugyancsak nemzeti jellege teszi majd fogékonnyá a kultúrát más kultúrákra, ez teszi lehetővé, hogy hasson más kultúrákra.”
    Ez a hangsúlyváltás a kulturális egyetemesség kérdéséhez vezet. Mitikus az, ami „különösen fontos és jelentőségteljes” – idézi Bertha a nálunk leginkább bibliai hermeneutikája révén ismert Northrop Frye-t. Németh László szavaival pedig a mítosz „a teljesség iskolája”, s mint Tamási „szintetikus látása”, vagy akár a fiatalabb, erdélyi költőnemzedék alkotói munkásságukban is szintézisre törekvő tagjai a magyarországi alkotókra nézvést is példaértékű módon tudják őrizni e teljességigényt. Érthető, hogy a teljesség, a „metanarratívák” kérdésessé válása idején az abszurditást megjelenítő színpad, a színpadi játék (Páskándi, Sütő) elemzése is előtérbe kerül. Bár Bertha Zoltán könyve második fejezetének középpontjában a színjáték kérdései állnak, praktikus okból (mivelhogy ez a tőlem legtávolabb álló műnem) mégsem erre, hanem a Szilágyi Domokossal foglalkozó tanulmányok megállapításaira térek ki itt.
    A könyv három „Szisz”-szel foglalkozó írást tartalmaz, s olvasatom szempontjából mindhármat kiemelkedő jelentőségűnek érzem. „Szilágyi tehát nem egy adott valóságformától akar megszabadulni – olvasom –, hanem mindenfajta létezési kerettől, mert az egyáltalán való, eleve egzisztáló emberi létezési korlátokat érzi szűköseknek és megbilincselőknek. Számára a lehető legtágabb antropológiai vagy biológiai létkeret is kevés, mert lelkülete magát az emberi létezést mint olyant tartja kevésnek. A humanoszférában kiteljesedő élet, mint kozmikus megvalósulási forma, az önkörén belüli lehetséges leghatalmasabb szabadság-vívmányaival is eleve redukció, szorító határok közé fojtódás a költő érzülete számára.” Az effajta szemlélet (amennyiben a történelem szorításában élő ember transzcendens reménykedését és társadalmi megoldásokba vetett hitét is elutasítja, mivel „nincs átkaroló, beborító, vigasztaló horizont, élethitet tápláló és biztonságot kínáló mitológia”), egyfajta irracionális, „metafizikai ok és cél nélküli létezés”-sel való szembenézést jelent. Ebben az értelemben „Szilágyi Domokos költészete egészében tehát nem pusztán irodalmi jelenség, hanem emberi, metafizikai létpróba, életkísérlet tükrözője.”
    Szükségszerű, hogy a társadalmi mítoszok jelentőségét felismerő, de megjelenésükben problémát is látó, egyszerre mitologikus és demitologikus irodalomtörténészi szemlélet számára a történelem is problémává váljék; az identitásértelmezés ily módon történelemértelmezéssel társul. Ennek kiélezését leginkább a Móricz- és Németh-tanulmány között olvasható, 1986-ban keletkezett, Szabó Dezsőről című írásban fedezem fel. Ennek konklúziója: „…a történelem megítélésének alapja nemhogy a megvalósultság, de a jelentésessé tett, meghatározott, egyfajta – ekként lét- és szellem-ellenessé (értelemellenessé) tárgyiasított – igazság sem lehet. Hanem csak az az elv, amelyik nem tünteti el lét és érték, egzisztencia és érvényesség különbségét, sőt éppen a különbség fenntartásával késztet a mozgásra, a létszerű cselekvés és az értéktudatos gondolkodás feltétlen megvalósítására: a szabadság”, vagyis Király István tézisére (mely szerint Szabó Dezső művét „a történelem bírálta el”, az értelmezés szabadságának érvével felel; azaz „…a Szabó Dezső-kérdés sem azon fordul meg, hogy a birtokolni vélt igazság szempontjából mikor mennyi elfogadhatót és elutasítandót találunk benne; hanem hogy egészében elismerjük-e mint szabad alternatívát, a róla való gondolkodást, a vele vitázó kritikát nem az igazság, hanem saját alanyiságunk, érdekeltségünk, szabadságunk nevében folytatva.”
    Ezt a megállapítást, azt hiszem, akár Bertha Zoltán credójának is tekinthetjük.

Prágai Tamás