Praznovszky Mihály
Madách és a siker súlya
Ma már biztosan tudjuk, hogy Madách Imre nem írt drámát Az ember komédiája címmel. De akkor vajon miért hitték azt kortársai? Miért terjedt a sajtóban a hír már 1863 novemberétől? Hogyan jutott el odáig a várakozás, hogy a halála után már azt is közölték, hogy a darab teljesen készen van. Jókai lapja, A Hon 1864. október 12-én ezt így közli az olvasóival: „Az ember tragédiájának fájdalom, korán elhunyt lángeszű szerzője, Madách Imre, említett munkájának ellendarabját, Az ember komédiáját a végszakokig befejezve hagyta hátra, s az egészen, úgyszólván csak a végső simítás hiányzik.”
A kérdésre sokféle szempontból megfogalmazható választ adhatunk. A legkézenfekvőbb természetesen az lenne, hogy a korabeli magyar olvasóközönség várta az új Madách-művet. Nem értette a hirtelen kitörés jelenségét, a minden előzmény nélküli hatalmas és egyértelmű sikert. Eszébe juthatott néhány korábbi irodalmi csillag feltűnése is, akik aztán folytatták remekművekkel azt, amit remekművekkel elkezdtek. Petőfi naponta közreadta vers-csodáit, az olvasók nem győzték kapkodni a fejüket vagy örömükben vagy mérgükben (utóbbiak zömében a kritikusok voltak). Arany János hasonlóképpen futott fel, beteljesítve azt a várakozást, ami a Toldi után övezte őt. Nem természetes-e tehát, hogy Madáchra is így néztek, tőle is így kívánták remélni a folytatást. Ezzel persze hatalmas terhet raktak a költő vállára, s az egyébként is gátlásos személyiségű alkotót meglehetősen nehéz, ha nem éppen válságos helyzetbe hozták. Kiváltképpen azzal, hogy mindenki a Tragédia folytatását várta, ha tartalmilag nem is, de minőségében mindenképpen.
Barta Jánosnak Madáchról írott monográfiájában van egy fontos, ámbár némileg vitatható megállapítás erről a sikerről s Madáchnak ehhez való viszonyáról. Madáchot felkészületlenül érte a siker. Ami vele 1861 előtt történt, az maga volt az élet-közhely. Tanulás, megyei politikai szerep, egy-két alkalmi hírlapi cikk tollpróbának, házasság, gyerekek születése – itt megbicsaklik az átlagos sors: börtön, családi tragédiák. De tudjuk, ez nem csak vele történt meg. Ezreket ért hasonló életkudarc ezekben az években. Aztán a csend, a magány, a falusi élet. S hirtelen és váratlanul (a siker természetrajza ez) rázúdul az országos elismerés. Először a politikában, noha még nem olyan túlzott mértékben, ahogyan életrajzírói állítják, mert azért az 1861-es országgyűlési szereplés mégiscsak egy felszólalásból állott, a többi néma csend. (Noha ebből a parlamenti szónoklatból is kitűnt felkészültsége, no de hány kiváló s nagy jövő előtt álló magyar államférfi kapott akkor még szót a májusi-júniusi szócsatákban.)
S aztán jön az irodalmi siker, amelyet nagyban elősegített az irodalomban akkor mutatkozó vákuumos tér, Arany János remek bevezetése az irodalmi közéletbe, ma azt mondhatnánk: a hatásos piár-munka, amellyel felcsigázta a kedélyeket, az érdeklődést a szerző és műve iránt.
Barta János szerint Madách nem tudta elviselni a sikert. Majdhogynem azt olvassuk soraiból: Madáchnak szerencséje volt, hogy meghalt, mert tehetsége korántsem nyújtotta volna újra a Tragédia magaslatú műveket, s ezzel mindenképpen ő is meg a Tragédia is sokat veszített volna valódi értékéből. Barta keményen fogalmaz: „A sors mindvégig megtagadta tőle a helyes önismeretet. Nem volt még most sem tisztában költői tehetsége természetével. Nem tudta azt, hogy egyéniségének termőereje lassú, s hogy lelkiélete megint csak hosszú évek alatt tudna anyagot gyűjteni alkotásvágyának. Azt hitte, a nagy művel megtalálta az alkotás bűvös kulcsát, s most már ki-be járhat a múzsák országában.”
De vajon valóban így volt-e? Madách akarta-e az újabb sikert, vagy csak a természetes alkotásvágy dolgozott benne, amely már addig is versek százait termette, és drámákat az asztalfiók számára. Vagy volt reális önismerete, felismerte-e gyengéit, tartott-e a kedvezőtlen olvasói, kritikai visszhangtól?
A siker egyértelműnek látszott. Hatalmas sajtóvisszhangja támadt a Tragédiának. Nem volt magyar lap – s ekkor már százával mérhető a számuk – a fővárosban és a vidéken, amelyik ne tudósított volna a Tragédia feltűnéséről, megjelenéséről. A szalonokban Madách volt a téma s nem az új párizsi divat, s a legtöbbször elhangzó kérdés: olvastad-e már a Tragédiát? A Vasárnapi Újság közreadja arcképét és rövid életrajzát. Az 1863-ik évi nagy képes naptár szintén közli a portréját és a biográfiáját. Márpedig ez már nemcsak a feltételezett igényes olvasóközönséghez jut el, tehát népszerűsítése most már tömegesnek mondható. Hírt kaphatott arról is, hogy készül a Tragédia német, francia, szerb fordítása. Több újság kér tőle anyagot tisztelettudó szerkesztői levelekben. Majdhogynem sorban állnak a sztregovai kapu előtt. Tagja lesz az irodalmi társaságnak, az Akadémiának, Németországban folyóiratokban írnak róla és művéről. Már vannak hívői, akik verseket írnak hozzá s a Tragédia hatása alatt támadt gondolataikról. Than Mór hatalmas festményben örökítette meg a Tragédia egyik jelenetét 1863-ban, amit aztán nyomatban bárki megvásárolhatott az országban. Sőt, ebben az évben már azt is olvashatta, hogy a népszerű, bár szakmailag kevéssé elismert színidirektor, Molnár György a Tragédia színpadra állításának tervével foglalkozik. És egy év múlva már megjelenik a mű második, javított kiadása is.
S a Tragédia meghozza számára a belépőt az irodalmi életbe is. Arany János barátságával kínálja meg. Jeles kritikusok, írók, költők azonnal és fenntartás nélkül befogadják a céhbe az új alkotótársat. Antológiákban jelenik meg, noha azért vegyes minőségű alkotások között. De a tartalomjegyzékben ott van Petőfi, Arany, Jókai, Vörösmarty neve mellett az övé is.
S mondhatjuk, ez a tárgyiasult elismerés. A szellemi sem jelenéktelen. Arany még 1861 nyarán azt írta Tompának – nem kis sebet ejtve a betegesen féltékeny és érzékeny hanvai pap lelkén –, hogy Petőfi óta legnagyobb tehetség tűnt fel. Nagy Iván, a jó barát, amikor 1861-ben levelében beszámol az első, egyelőre még zártkörű felolvasásokról s azok sikeréről, igencsak elültetheti Madách lelkében az öntudatos boldogság érzetét. Ilyeneket ír: Toldy Ferenc azt mondta volna, hogy „Vörösmarty az első, most Te vagy a magyar irodalom második fényes csillaga”. Greguss Ágost is felsőfokon dicsérte őt. Úgy vélte, a Tragédia jobb, mint a Faust, s a mű „világhírűségét jósolja”.
El lehet-e viselni mértéktartóan ennyi dicsőséget, ilyen nagy és váratlan sikert? A Nógrád megyei köznemes egyszerre nagyon messzire kilép osztályos társai közül, gyakorlatilag mindenkit elhagy a környezetében. El lehet-e ezt viselni mértéktartóan? S el az irigységet is? Ami minden bizonnyal bőven jelentkezett környezetében, noha a többség bizonyára inkább csak hallott a műről, mintsem olvasta volna. (Az első kiadás egyébként is kis példányszámban jelent meg, csak a Kisfaludy társaság tagjai kapták afféle tagsági illetményként.)
Akkor nézzük meg, vajon Madách tudatában volt-e önmaga értékének, azaz volt-e helyes értékítélete saját műveit illetően. Szerintünk volt, s nem is kevés. Sőt, talán túlságosan sok gátlás dolgozott benne. Nemcsak most, általában mindig minden írását erős kétkedéssel fogadta. Nevezhetjük ezt félelemnek is, amely már több volt, mint egy írástudó önként vállalt erkölcsi felelőssége a leírt szó hatása iránt érezve. Számtalan bizonyítékát leljük ennek a Tragédia megjelenése körüli hetekben, hónapokban.
Erdélyi Jánosnak 1862. szeptember 13-án írja, hogy milyen igényes önmagával szemben, sőt kérlelhetetlen kritikusa műveinek. „Nem tartozom azok közé, kik a kritika előtt fülüket bedugják vagy elbizakodottságukban magukat annak fölébe képzelik.” Gyulai Pálnak 1863 februárjában küldött levelet, s abban két ízben is megfogalmazza aggályait. Egyrészt nem mer Aranynak küldeni új műveket, mert nem akarja a Toldi szerzőjét kellemetlen helyzetbe hozni. Bírván Arany barátságát, aki ezen érzelem alatt talán nem elég szigorú az ő műveivel: „félek őt terhelni holmi hitványsággal, hogy ismert szelídsége s irántami baráti hajlama csak bajt szerez neki”. Majd Gyulai Pált is arra biztatta – őt aztán nem kellett erre késztetni! –, hogy legyen szigorú írásaival szemben: „nem vagyok elbizakodott s az itészet legszigorúbb szavát is szíves örömmel befogadom”. Szász Károlynak 1862. március 18-án írott levelében feltűnik a már ismert gondolat: „nem tartozom én azok közé, kik fülöket a kritika előtt bedugják”.
S ha bárki azt vélné, ezek udvariassági formulák Madách részéről, elég végigolvasni Aranynak írt leveleit amelyekben szinte mindegyikben ott a már-már idegesítően udvarias bocsánatkérés. Joggal írhatta ezeket, mert kitől várhatott kritikát, igazat és őszintét, ha Aranytól nem? Aki egyébként sem ismerte az irodalom értékrendjében az elnézést, legfeljebb olykor árnyaltabban fogalmazott, mint tette azt Madáchcsal is. Madáchot azonban nem lehetett becsapni. Olvasott a sorok között. Így írt Aranynak 1861. november 2-án: „…tőled is mindég a legegyenesebb igazságot reménylem, sőt mentől bunkósabb … lesz, annál jobban látom hogy szeretsz.” (A kimaradt rész Csák Máté drámájára vonatkozik, erről később.) 1862. február 20-án már frivolabb hangulatban, de hasonló tartalommal kéri Arany szigorúságát. „…ne hidd, hogy talán oly érzékeny vagyok a kritikában, mint egy szűz leány, ki mindjárt elpirul. Az én bőröm e tekintetben vastag, s beszélhetne nekem sokat valaki míg sértve érzeném magamat.”
Mindezek után azt hihetjük, Madách tartózkodó, nem publikál, várja a baráti bírálatokat, s szokása szerint hosszú ideig érleli műveit, amíg előállhat velük. Ezzel szemben az az igazság, hogy alkotókedve megnő, és közönség elé lépési vágya megerősödik. Mondhatnánk azt, hogy magabiztos lesz, de szerényebben ítélkezve úgy szólhatunk: élvezte a sikert, és újabb részt kívánt belőle. Ha kérnek tőle kéziratot, hát küld. Arany többször is szerkesztői üzenetben sürgette őt, miért nem érkezik anyag a Koszorúba. Madách küldött bőven, s várta a megjelenést. 1863-ban még kevesebbet, de 1864-ben már többször jelenik meg a lapokban. A Koszorú előfizetői elolvashatták az Elveink, a Könnyek, A rab család, Borbálához (1–3), Két kérő című verseket, értekezését a nőről és a Kolozsiak című elbeszélését. A Fővárosi Lapokban megjelentek az Emlékkönyvbe, A költő és kedvese, Csalódás, Egy nőhöz című versei. A Vasárnapi Újságban A világ baja, Petőfi (1–2), az Otthon. A részvét könyve című antológiában három verse jelent meg: Önmegtagadás, Megnyugvás a sorsban, Télen. Ez igen szép eredmény, s a megjelenések döntő többsége 1864-re esik. Ez még akkor is nagyszerű, ha Madáchnak azért látnia kellett, hogy a megjelent versek többsége rövid, azaz mintha a szerkesztők nem válogatnának a hosszabb, értekező, gondolati fogantatású verseiből, s csak a tömör, néhány soros, csattanós, epigrammaszerű verseit kedvelnék. Valószínűleg érezhette, hogy kifogásuk elsősorban stilisztikai s nem gondolati mérlegelésű.
Madách tehát ez idő tájt valóban aggasztó betegsége ellenére igen aktívvá vált utolsó évében. S akkor még nem is említettük a műhelymunkát a sztregovai dolgozószobában, az Oroszlánbarlangban. Elsőként előveszi a Csák Mátét, és elküldi Aranynak. Mindjárt megismerkedésük után, 1861. október 3-án!
Szándékában áll beadni a darabot a színi bíráló bizottmányhoz, de szeretné, ha előbb Arany átnézné, „képes-e színpadon hatást tenni”. Ha nem felel meg, akkor küld egy másik színdarabot Aranynak, s ha az sem jó, akkor befejezi, nem ír többet drámát: „keresek más utat, mellyen valamit birok, semmi esetre sem csüggedve”. Ez a másik valószínűleg a Mózes lehetett volna, de azt végül mégsem küldi el Aranynak, hanem Nagy Ivánon keresztül, az utolsó percben beadatja az éppen aktuális drámai pályázatra. Az 1861. december 23-án kelt levelében azt is kéri Nagy Ivántól, ugyan keresse már ki az Akadémián a még ifjúkorában pályázatra beadott Férfi és nő című drámáját, mert neki nincs példánya, s valami új ötlet motoszkál benne, ehhez kellene a szöveg. Ahogyan írja: „most hasonló tárgy terve foglalkoztat”. Két hét múlva, az új esztendőben, január 14-én már reklamál is: még nem kapta meg a Férfi és nő kéziratát, pedig abból „sok eszmének most hasznát venném egy hason értelmű dolgozatnál”.
Időközben Arany persze reagált az elküldött Csákra. Nagyon finoman és tapintatosan azzal utasította el, hogy várjanak vele addig, amíg a Tragédia meg nem jelenik, mert a közönség elé először ezzel a remekművel kell lépni. Madách persze értette a szót, visszaírt Aranynak, hogy nyugodtan dobja tűzbe a kéziratot, de azért majd mondja el a véleményét, hadd tanuljon belőle. Arany nyugalomra inti: „A Csák úr autodaféjével sohse siessünk oly nagyon. Megmondom, ha kell, de még nem kell.” (Madách tényleg tűzbe dobta azon kéziratait, amelyekkel nem volt elégedett! Ez nem üres fenyegetés nála!)
De foglalkoztatta őt egy másik, frissen támadt gondolat is, amely már nem csak idea, hanem valóságos munka: sajtó alá rendezte költeményeit. Ezt is Aranynak írta meg 1864. március elsején: „kisebb költeményeimet is csiszolom, rendezem”. Nagy Iván már februárban tudta ezt a tervet, hiszen Madách akkor írt neki levelet „De apróbb költeményeim gyűjtésével s javításával most foglalkozom, mik Petőfy (!) kiadásának formájában körülbelöl teendenek annyit, mint annak két kötete.”
Azt aztán egészen biztosan nem lehet mondani, hogy Madáchnak nem jött meg az önbizalma. Még akkor is, ha bizonyos zavaró jeleket azért észlelt. Aranynak le is írja 1864. március 14-én. Egyrészt kéri továbbra is szigorú bírálatát :„ Vágj le, ölj meg ha kell mindég – de taníts…” Ugyanakkor finoman, de egyértelműen panaszkodik, hogy nem kapott választ tőle a beküldött kézirataira. Utal a Kolozsiak című novellára, néhány versre. Nem tudja, miért nem közli ezeket Arany, vagy legalább nem ír róluk, mert így nem tudja, mi az elutasítás oka. Talán rosszak lennének ezek a művei? (Mint az igazi pályakezdő szerző. Hetek, hónapok múltak el, és sehol semmi válasz a kéziratokra …)
S a költői magabiztosság nyilvánvaló jele a készülő Tündérálom című dráma. Hajlandóak vagyunk azt hinni, hogy a Nagy Ivánnak írt 1861. decemberi levélben említett „hasonló tárgy” már ez a mű lenne. Igen ám, de a Tündérálomról 1864. január 2-áról származik Madách következő említése. S akkor is, mint kiderült, még csak egy színnel van készen, a többi vázlat, terv. Mit csinált egy esztendeig? Bizonyára dolgozott a darabon, s bizonyára beszélt is, írt is róla barátainak, talán éppen Nagy Ivánnak, hiszen 1863. november végétől jelennek meg azok a sajtóhírek, amelyekben a készülő Az ember komédiájáról van szó. A cím és a téma ilyenfajta megjelenítése azért is érdekes, mert éppen Arany lapjában olvasható a hír ilyen formában: „Madách Imre, mint mi is tudjuk, Az ember komédiája című művön dolgozik, mely Az ember tragédiája ellendarabja lenne.” Figyelemre méltó a kitétel: „mint mi is tudjuk”. A szerkesztő, Arany tudta így? Madáchtól tudta így? Vagy változott Madách ötlete, s valóban volt egy ilyen terve? Egészen biztosan nem, hiszen a következőkben ez kiderül majd más forrásokból. Akkor is furcsa, s akkor is elegendő volt a szenzáció továbbvitelére, hiszen ha Arany is úgy tudja, akkor az egészen biztos lehet.
A hír annyira tartja magát, hogy még 1864. január 31-én a Vasárnapi Újságban is az jelenik meg, hogy a Kisfaludy társaság február 6-i közgyűlésén Madách részleteket olvas fel. A Koszorú február 14-i számában azonban már ott van a pontos beszámoló. A Társaság közgyűlésén néhány új, most készülő irodalmi alkotásról adtak számot. Köztük Madách Imre Tündérálom című drámájáról is.
S ettől kezdve elhallgat a sajtó, nem kerül szóba (egyelőre) Az ember komédiája. Talán azért is, mert végre lehetett olvasni a Tündérálom első részletét. A Koszorúban jelent meg 1864. augusztus 7-én, Arany megjegyzésével. „E töredék egy készülőben lévő mű darabja, melyet, hogy a szerző bevégezzen, a t. olvasók éppen úgy óhajtani fogják, mint alulirt.”
Madách ekkoriban írt leveleiben, ha közvetetten is, de szóba jön a Tündérálom. Nagy Ivánnak írta 1864. február 17-én: „Ami most készülő nagyobb munkámat illeti, miről a lapok szóltak, azt, ha a Kisfaludy társaság érdemesnek nézi s akarja kiadványai közé felvenni, háládatosságból annak adom.” (Ez nem lehet más, a meg nevezett nagyobb munka, csak a Tündérálom.)
S Madách halála után újra megszólal az újságok kórusa. Kivétel nélkül szinte mindegyik említi Az ember komédiáját. Tudni vélik, mint említettük korábban, hogy teljesen készen van a mű, csak itt-ott kell igazítani rajta. Mások félbe maradt remekműnek titulálják. A Magyar Sajtó újdondásza mind a kettő meglétét említi, hogy egyiket sem engedte a halál bevégezni. A Hölgyfutár is két drámaként ismeri. A megbízható Vasárnapi Újság is ilyet ír le: „Az ember komédiája mint egy bevégezetlen szobor maradt utána…”
Ketten tudták, hogy miről volt szó. Természetesen a Koszorú az egyik, ahol az U. jelű szerző hosszú és tökéletesen pontos nekrológot írt, bizonyára Aranytól kapta az életrajzi adatokat. Urházy György – őt jelölte a szignó – így foglalta össze a Tündérálom ismereteit: Madách „folyvást dolgozott egy nagy művön, a Tündérálom címűn, melyet néhány pesti lap Ember komédiájának nevezett el. Ezelőtt egy pár hónappal azt írta egyik barátjának, ő is csak a lapokból tudja, hogy ily című művön dolgozik, az igaz, hogy ír valamit, de az nem Az ember komédiája. Azt sem tudhatni bizonyosan: vajon bevégezte-e a Tündérálmot, hanem annyi bizonyos, hogy ezelőtt egy évvel egy pár rész már kész volt belőle.” Ami biztos: e bizonyos levél, melyet egy barátjának írt, nem maradt fenn. Talán Arany lehetett a címzett, akitől Urházy információi származnak. Azt viszont Arany sem tudhatta, mi rejtezik a sztregovai dolgozószobában a kéziratok között. Ma már tudjuk, csak töredékek.
A másik nógrádi, Bérczy Károly, az Anyegin fordítója ugyancsak tudott a Tündérálom és a komédia összekeveréséről. 1866. február 6-án mondott búcsúbeszédet Madách felett az Akadémián, s abban említette meg, hogy ő ismeri a Tündérálom megmaradt részleteit, illetve inkább csak a vázlatát. Kiváltképp sajnálja, hogy Madáchnak nem maradt ideje befejezni, mert véleménye szerint bizonyos tekintetből jobb lett volna, mint a Tragédia! „Az ember tragédiájával ellenkezőleg az életet vidám, könnyű oldaláról, s az embert, mint a lég tündérei tréfás szeszélyeinek játékét akarta festeni, első nagy művének méltó mellékdarabja lett volna, sőt …a versek gördülékenysége, a rímek könnyűsége és játszisága tekintetéből felül is múlja.”
Ezt már sem cáfolni, sem bizonyítani nem fogja senki. Pedig ha hiszünk a korabeli sajtónak, nagyon nagy érdeklődés, mondhatnánk kultikus beállítódású érdeklődés várta Madách új drámájának megszületését. Mindenki halhatatlan remekművet várt tőle, kevesebbel már nem érték be. Egy ilyen nagy elvárásba valóban bele lehet halni.