Mihalik Béla
„Küzdj és bízva bízzál!”
Az utolsó utáni szín
Csöndes liget, a fák lombjain
égi fény játszik. Ádám s Éva jő.
ÁDÁM
Egy múló pillantás, az, s nem több.
Vágy s szenvedély bús, pokolbéli,
Tűnő kavargása, s nem egyéb.
Ábránd, illúzió, megfoghatatlan,
S mégis örök, mert Istentől való.
Élet ez? Vagy halál?
ÉVA
Élet. Élet, mely mulandó,
De ha jóra tészed, csoda az.
Küzdelem és remény egyben,
Küzdelem egy jobb korért,
S remény az örökért.
Tedd ide kezed, érezd az életet,
Mely megfogan, csodát tesz és kihuny,
De a csoda által örökké lesz.
ÁDÁM
De a gond s a baj?
ÉVA
Pillanatnyi.
ÁDÁM
Mint az élet! Hisz láttad!
Gond s baj a lét, mit adott
Az Úr a jövendőnek.
ÉVA
A lét, mit adott Isten, az egész!
Mit megmutatott Lucifer, csak rész.
ÁDÁM
Talán.
ÉVA
Reméld s küzdj érte,
S a rossz múlik majd.
ÁDÁM
Akár az élet s a jó.
ÉVA
A jó, mely a csoda által megmarad öröknek,
S a rossz, mely az emlékezetnél mélyebbre
Zuhan.
ÉGI HANG
Kétségek közt hányódó élet
Az nem csoda,
Az igen-nem, a jó-rossz
Harca elemészti élted,
S nem lesz csodává.
Ne félj, csak higgy,
S bízz az Úrban,
Hogy jót cselekedjél.
ÁDÁM
Azon vagyok.
De ha az Úr rosszat ád,
A remény hamar kihűl.
AZ ÚR
Rosszat nem adok,
Csak mit a hitvány lény bűne ér.
De ha a lélek tiszta, az ad reményt,
S én veled leszek, bárhová mégy.
S látni véled majd az igaz jövőt,
A jót, a békét, mikor majd
Fiaid s lányaid elhozzák a Földre
Országom.
ÁDÁM
Mutass hát utat nékem, a kétkedőnek,
Mutass percnyi fényt az eljövőből.
Gábor főangyal száll le hozzá, mindent égi fény tölt be.
GÁBOR FŐANGYAL
Az ember lényének megrontója
A kíváncsi szellem, mi mindenkor a titkot lesi.
Te, az Úr magasztos teremtménye,
Az eljövendő Ádámok s Évák ősatyja,
Az első, aki vagy; láss csudát,
S mint kérted, percnyi fényt!
Fogd Éva kezét, s hasalj a fa hűs árnya alá,
Hunyd le szemed is, repülj velem,
Századokon át.
Ádám s Éva egy lugasban elszunnyad, a főangyal őrzi álmukat.
AZ ÚR
Szeretem azokat, akik szeretnek,
Megtalálnak azok, akik keresnek.
Az egek beszélik dicsőségem,
Kezem munkáját dicséri az ég.
Lássatok hát csudát, mit ember mívelt,
Oly ember, kit Isten teremtett,
Az ő dicsőségére.
Forgószél, szörnyű zsivaj támad,
Pörög-forog a világ, a mindenséget betölti az Úr szava.
AZ ÚR
Én vagyok az Alfa és az Omega,
Kezdet és vég, ki örökkön örökké él,
S uralkodik az ő teremtményei felett.
Én nyitott könyv valék, az örök idő,
Ki létet, szellemet adott az ő teremtményeinek,
Mert az én földi képmásaim ők.
Társat adtam néki,
Hogy folyóáradat indulhasson belőle,
Hogy segítője legyen,
Mert por az én teremtményem, s azzá lesz,
De ha jót cselekszik, emelt fővel járhat,
Ha megmarad mellettem, csudát mívelhet.
S ha a csuda az ember által megteremtetett,
Fölkel újra minden Ádám s Éva,
S meglátja igazam.
De addig még hetvenhétszer hetvenhétezer
Nemzedék váltja egymást, s nem látja meg a csudát,
Mit ősatyja álmodá.
Ádám, Éva s Gábor főangyal egy hetvenhét bölccsel teli
ragyogó teremben ébred.
A legvénebb bölcs középen, arany székén trónol.
ÁDÁM
Mily csudás hely! Mennyi bölcs elme!
ÉVA
S mily szép ruhák, mind finom kelme!
GÁBOR FŐANGYAL
Ész s kellem egyesül e földi házban;
E házban, a tudomány s jog otthonában!
A hetvenhét ősz szakállú bölcs itt
Teljesíti azt, miben Ádám s Éva hitt:
Béke s örök csoda együtt e falak közt,
Itt a felelet mindenre, kérjétek a legvénebb őst.
LEGVÉNEBB ŐS
Ki kétkedéssel lép e falak közé,
Kinek szívét bizonytalanság tölté,
Ostobán el nem hagyja e termet,
Elnyerve választ s kegyelmet.
ÁDÁM
Mutass hát utat nékem, a kétkedőnek,
Mutass percnyi fényt a halandó létből.
LEGVÉNEBB ŐS
Láss hát csudát, s percnyi fényt!
Az emberi szellem mióta van s él
Munkálkodik a csodán, a jóért,
Küzd, bíz és remél, nem henyél,
Mióta a földön elmével él.
Láttunk nagy csodákat, jót s rosszat,
Kicsit, nagyot, rövidet s hosszat.
Mert együtt sokra ment az elme s ész,
De egyedül?! Ah! Hozta-vitte a vész!
Láthatod a nagy folyó mentén a három kúpot,
Királyi sírokat, homokban fuldoklót.
Csoda az, s örökké lett, hirdetve egy
Eltűnt nemzedék győzelmét, éltét s végét.
Vagy a távoli nép, a nagy hegyeken túl,
Elpusztult, mert önnön dicsőségébe fúlt.
De emlékük él, mutatja a Nagy Fal.
S a kis népnek sarja, kinek jelképe a hal?
Egyszerű állat, de az eszme! Erős kősziklán áll.
Vagy a márványpaloták népe? Képe századokra hull.
Hagyományt teremtett itt s a tengeren túl.
A tengeren túl, az Újvilágban, szép világban,
Egy nagy nemzet hatalmi korában.
Vagy a forrongás hozta a szép triászt:
Egyenlőnek s testvérinek a libertászt.
De az ember önmaga ellen fordította,
Az első gonosz hadát ezzel indította.
Vérbe s forrongásba taszított embert, eszmét,
Hogy száz nap múltán okozza saját vesztét.
De az ember még vak volt, igazságtalan, önző,
Elnyomva volt sok nép, agg, gyermek s nő.
Rabszolgává tette az ember önnön magát,
S jaj! Háborúban tölté ki sok baját!
Véres lett a soha nem látott sötétség,
Megteremtve az új gonoszt s vörös öccsét!
Ezer kéz lendült egy csillag felé,
Hogy a kis nép vére hulljék a törtkereszt elé.
Jó s rossz harca kezdődött, folyt a vér,
Ember ember ellen tört, s mit se ér!
De aztán vége lett gombafelhőbe burkolózva,
Így lépett az ember egy új korba, gondolkozva!
Száz masinéria zakatolt, mindenféle furcsa gép,
De nem volt az se jó, mert még élt sok szegény nép.
S szörnyű dühhel tört a mór az Újvilágra,
Készült mindenki Isten utolsó, dühös nyilára!
Megnyílt a Föld, a kőszikla megrepedt, kitört a Nagy Vész,
Oly gombafelhőbe öltözött a világ, mit fel sem ér az ész!
Az emberek kis része élte túl, s békét akart,
S igaz, az idő leple eztán csakis jót takart.
Új, vörös föld lett egy újabb haza, lét,
S nem húzott az ember soha már szét.
Egymás ellen hadakozva nem egy egész itt a lét,
De együtt elhozták a haladást, jót s a békét.
S fölépült az új Világ, hol csuda élni,
S néha már régi ősök hangját lehet vélni,
Vágyva Isten örök bölcsességét s igazát
Találhatunk méltó létet s embernek való hazát.
A mindenséget vakító égi fény tölti be, csak az Úr szeretete és fénye látszik,
az ő hangja tölti be az univerzumot.
AZ ÚR
A jó és a rossz öröktől való,
Mióta ember és elme a Földön lakó.
Élj Isten igazát vágyva, úgy izzál,
S mondám ember: küzdj és bízva bízzál!
Felhívásunkra jelentkezett a budapesti Eötvös József Gimnázium tizenegyedikes diákja a Madách Imre Tragédiájához folytatásképpen írt plusz színnel, mely a Nemzeti Színház-avató Tragédia-bemutatóra készült számunknak is – reméljük, olvasóink is így vélik – sok komorságot oldó, optimizmust sugalló, üde színfoltja.