Dörgő Tibor
Kötéltánc – iránytűvel
Karinthy meglepetése egy régi Madách-centenáriumra
„Hát gyönyörű volt nagyon, s ha lesz pénzem, megnézem még akár 10-szer is!” – ujjongott a tizenkét éves Karinthy Frigyes naplójának tanúsága szerint, miután életében először megnézhette Az ember tragédiáját. Az előadás napján 1900. január 28-át mutatott a naptár, és a helyszín a Nemzeti Színház volt. Nem tudjuk, Karinthy végül is életében hányszor látta a dráma előadását, mindenesetre a színházi élmény előtt már biztosan olvasta.
A gyermekkori lelkesedés és nagyrabecsülés megmaradt később az írói pályán is. Ismert, bár az életmű egésze szempontjából feldolgozásra vár az a meghatározó élmény, amelyet Az ember tragédiája jelentett a számára. Magam is igyekeztem elősegíteni ezt a folyamatot, amikor Szalay Károly megsejtésével egyetértve Karinthy Frigyes Kötéltánc című regényének és Az ember tragédiájának a szoros kapcsolatára hívtam fel a figyelmet.1
Karinthy 1923-ban, a Madách-centenárium évében jelentette meg ezt az első olvasásra különösnek ható regényét, melynek kulcsa az, hogy Az ember tragédiája felől érdemes megközelíteni. Nagy segítséget nyújt ehhez, hogy az év elején Madách címmel a Nyugatban nagy ívű tanulmányt közölt2 – melyben részletesen elemezte a Tragédiát –, s ennek több megállapítása helyet kapott a Kötéltáncban, illetve ezek fényében megvilágosodik a regény számos eleme. Bizonyos tehát, hogy Karinthy merész írói becsvággyal Az ember tragédiájának „folytatását” írta meg, saját korának jellemzőit fűzve hozzá, ugyanakkor az egész történelmet ő is bevonta a mű világába.
Az olvasói értelmezést megnehezítette, hogy Karinthy nem tette nyilvánvalóvá a szándékát azzal, hogy rögtön elmagyarázta volna: most Ádám cselekszi ezt meg ezt, ilyen és ilyen nevezetes személyként jelenik meg stb. Talán ellenérzést váltott volna ki, felháborodást, hogy is mer valaki beleavatkozni egy klasszikus remekmű szövegvilágába. Így a képzettársítások, az intertextualitás (az egyik szöveg jelenvalóvá tesz egy másik ismert szöveget) útját választotta. A Kötéltánc szavai bevonják a mű világába Az ember tragédiáját, jelenvalóvá teszik, sőt azonosítják vele. Megvalósult tehát a szerves „folytatás”, és ezen nem szükséges valamiféle eszmei adalékot értenünk: Karinthy ugyanis – mint ezt a Madáchban kifejtette – teljesen egyetértett, eszmeileg azonosult a dráma mondandójával.
Valószínűleg nem beszélhetünk pontos szerkezeti megfelelésről, hiszen Ádám tíz történelmi személyiséggel azonosul, míg a Kötéltánc főhőse három nevet vesz fel. Viszont a regény 12 fejezete is felosztható 2+1 keret- és 4+1+4 alakváltozatos fejezetre. Az 1. fejezetben egy pilóta szerepel, aki repülőgépet vezet, majd leszáll. Nincs megnevezve, csak valaki, egy ember. A 2. fejezetben bemegy a Városba, egy lakásban nőkkel beszélget. Majd következnek a XX. század jellegzetes alakjai: A 3–6. fejezetben mint Jellen Rudolf, híres pszichiáter tevékenykedik. A név Karinthy ötlete, de a kor valóban hangos a lélekelemzők, a lélekgyógyászok nevétől, elsősorban Sigmund Freudot emlegetik már-már rajongva. Jellen nem azonosítható Freuddal – Karinthy különben nem értett vele egyet –, csak tipikus személyiség. A 7. fejezetben Darman Dénes lesz, a spiritiszta. Talán kissé meglepő, hogy a tudománytisztelő író jellemzőnek és komolyan vehetőnek mutat be ilyesmit. Azonban a tudományról megvolt a maga külön véleménye: „A tudomány istentől való, a régi istentől, aki a világot megteremtette, és aki még nem ismerte az embert. De az ember megjelenésével nagy zavar és baj érte a világot, amit a tudomány megteremtett, mert az ember akar valamit, és ez az akarat szembekerül a dolgok folyásával”3 (231.). Láthatjuk, ebben a fogalommagyarázatban is „benne van” a Tragédia. Másrészt magát a szellemidézést nem a szokásos módon magyarázta, hanem mellőzve a szellem külön egyéni létét, őket az összes korábbi őst megőrző emberi tudatalattiból hívta elő. Emellett olyan világirodalmi alkotások is komolyan tárgyalták ugyanebben az időben a spiritiszta jelenségeket – csak kiragadott példaként említem –, mint Thomas Mann novellája, a Willi, a médium (1923), és regénye, A varázshegy (1924), Kosztolányi regénye, az Aranysárkány (1925). A 8–11. fejezetben mint Raganza, politikai-katonai vezér szerepel. Itt az első világháborút követő zavaros, olykor viharos átmeneti időszak tárul elénk. Szinte egyik pillanatról a másikra az ismeretlenségből a hatalom csúcsára kerültek „népszónokok”, aztán néhány hónap múlva eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Raganza alakjával Karinthy – bár valószínűleg nem tudatosan „jósolt” – a jövőbe is látott: őt még elsősorban Napóleon, a nagy politikai és katonai hatalommal rendelkező hódító jellemzőivel színezte – az elkövetkező években aztán Mussolini, Hitler, Sztálin és mások megvalósították a XX. századi népvezérség újabb, hasonló változatait.
Lassabban érdemes olvasni a Kötéltáncot, mint egy „átlagos” regényt. Inkább úgy, mint egy verset. Állandóan figyelve, mit hívnak elő a szavak, milyen képzetkörök indulnak mozgásba, milyen ismert szövegek kelnek életre. Önértelmezésnek értékelem a mű ezen részletét: „…ez regény volt, színház és költemény”. Különösen még egy mű jelentkezik gyakran, a Biblia. Pontosabban a Jézus Krisztusra vonatkozó mondatok, szavak. Pl. amikor Jellen Rudolf az egyedülvalóságát bizonygatja, ezeket a szavakat is kiejti: „az én országom…”, de nem tudja folytatni, mert közbeszól a Nő; az olvasó azonban folytathatja: „…nem ebből a világból való” (Jn 18,36). Karinthy tehát az Ember vizsgálatába belefonta a keresztény hit szerinti legkülönlegesebb ember – mert ugyanakkor valóságos isten – személyét is. Ám a főhősben egyesek az ördögöt látják; hanyatló szakaszában, egy szellemidézéskor tudata mélyéből a kegyetlen Sade, a „sátánok Krisztusa” jelentkezik. A személyek összefonódásának igencsak bonyolult, lélegzetelállítóan vakmerő, de fájdalmasan igaz változatait alkotta meg. Napjainkban a rengeteg Tragédia-elemzés ismeretében köztudott, Madáchnál is a szereplők többszörös hasonmások: Ádám és Lucifer együtt lázadnak és keresik a boldogulást, Lucifer „már-már az embertől végtelen távol tartózkodó Úr humanizált eszközévé válik”.4 Éva pedig – elnézést a fogalmazásért – mégiscsak Ember. Karinthy szerint Madách „mindent önmagából teremtett”, és annyit mindenki hallott róla, hogy feleségének magatartása netán befolyásolta Éva olykor előnytelen megformálását.
A Kötéltánc írója ezért bátran vállalta saját személyes kapcsolatainak, egyéni élményeinek műbe ötvözését. A főhőst útján elsősorban két nő kíséri, az író elhunyt és jelenlegi felesége. Az első nő – inkább eszményi alak – időnként mint fehér gyolcsba burkolt halott, néha mint hasonló megjelenésű élő személy jelenik meg. (Ez a regény álomszerű, vágásos cselekményszövésű menetébe illeszkedik; mert hát a Tragédia nagy része álomban történik!) A másik nő, Erna, szeretetreméltóságában és gyarlóságában közvetlenebbül hasonlít Évára. Ő ad nevet és ezáltal útirányt mindháromszor a főhősnek, ezzel a vezető szellemőrhöz, Luciferhez idomul. Még sokáig lehetne boncolgatni az összefonódásokat, mindenesetre az „isteni” és az „ördögi” tényező egyaránt belejátszik a szereplők alakjába.
Karinthy tehát egyetértett Az ember tragédiájának mondandójával, de ez nem azt jelenti, hogy saját meglátásait nem fűzte hozzá. Hogyha elvennénk a Tragédiából egy történelmi színt, bár sajnálnánk a veszteséget, még nem változna a mű végkicsengése. Ugyanígy, ha hozzáteszünk „folytatást”, megmaradhat az alapgondolat. Amikor például azt a meglepő, egyéninek vélhető megállapítást olvassuk a Kötéltánc utolsó fejezetében, hogy „az elítélt nemcsak abban hitt, amiben hinnie kellett, hanem sok minden egyébben is, sőt, úgy látszik, mindenben, amiben sok ezer éven át, sokféle tájon és vidéken valaha is hittek férfiak és nők és gyermekek”, csak a Madáchban magállapított tételt alkalmazza: „…minden vélemény összessége ez a munka, hitetlenség helyett a mindenhivés alkotása”. Karinthy valószínűleg nem is valamiféle „eszmét” kívánt bizonygatni, hiszen azt tanácsolta említett tanulmányában, ne az elvont „filozófiai”, „eszmei” tartalmat szűrjük ki a műből, hanem szembesüljünk az Ember lelkivilágával. A főhős Raganzaként döntést hoz, elbúcsúzik önmagától, vagyis lemond személyiségének mást kereső, „égbe” vágyó részéről, és az emberek között kíván maradni, ami Erna személye által valósulna meg; úgy véli, számára a Nő igazi otthont tud nyújtani. Azonban a Nő elhagyja. Szembesül tehát a feloldhatatlan ellentmondással: ami létébe van oltva, az otthonra találás vágya, nem teljesülhet.
A Kötéltáncban a Férfi a mennyei, égi kiindulópontból megérkezik a földre. Vele van a Nő is. Lezajlik a három alakváltozatban az életlehetőség keresése, közben a fő- és mellékszereplők társalgása, vitája, töprengése mérlegre teszi az Ember és így a történelem alapvető kérdéseit. Mindezt szellemesen, egészséges humorral, de érzékeny komolysággal. A cselekmény álombeli történésként is felfogható, illetve egy pszichikailag tompa állapotként, amiből fel lehet ébredni. A regény visszatérő szókapcsolata az „ordítva ébredés”, a Madáchcsal egyezően: „Ádám […] végre, lerázva a lidércnyomást, egy ordítással felébred” (66.). Karinthy szerint a Tragédia cselekménye a jövőt illetően „semmivel sem biztat” (77.); nála a mű elején Jellen Rudolf „úgy ment ki az utcára, mint aki börtöncellába lép” (241.), majd az utolsó fejezetben a főhős börtönben ébred, és kivégzik. A halál felé haladó emberi életet, regényét Karinthy az akasztás kíméletlen eseménysorával zárja. A „bízva bízzál” reményét az utolsó mondat visszafogottan képviseli: „Azután mozdulatlan arcok voltak ég felé fordulva, figyelmes, várakozó tekintettel.”
Szintén jelképes Ádám–Éva történetet mutat fel az író kötetben 1924-ben megjelent Iránytű című elbeszélése. A Férfi azt gondolja, hogy trópusi lakhelye ugyan táplálékban bővelkedik, de a világ Gazdája még biztosan rejteget előle valamit, és vezetőt követel tőle, aki elviszi még kedvezőbb helyre. Csak egy kis vasdarabot kap, az iránytűt, mely aztán északra vezeti. Útjában a Nő (két alak- és jellemváltozatban!) hiába marasztalja, ő továbbmegy, s ahol az iránytű nem mutat már előre, a jégmezőn élete végéhez is elérkezik. Az utolsó mondat rokonítható a Kötéltánccal: a Férfi még látja az ismeretlen Fényt, mely „onnan indult ki, ahol ő állott, és sugárzó ívben görbült a határtalan sötétség felé, mint valami híd, ami kivezet Isten világából, a Határtalan Börtönből, hol élet van csak és halál”.
A Kötéltáncban a megidézett Szókratész azt bizonygatja, hogy életen és halálon kívül, mert mindkettőt rossznak véljük, kell valami jónak is lennie, „van egy harmadik állapot” (295.). De a „hol vannak a halhatatlan istenek?” kérdésre már nem válaszol, eltűnik. Karinthy sem tudhatott a lehetetlenre válaszolni. Amikor Madách Ádámját a halál gondolata nyugtalanítja, az Úr felel neki. Számunkra sem marad más lehetőség, mint amit Karinthy a tanulmányában megállapított: „Himnusz tehát ez a költemény, a szó legvalódibb értelmében, himnusz az Istenhez, nyílt kérdés, ég felé fordított szemekkel – íme, uram, ez történt, s te mondd meg annak, akinek kedvéért történt, mit jelent s miért volt”.
1 Dörgő Tibor: Karinthy Frigyes Kötéltánca és Az ember tragédiája, ItK, 1995/5–6, 533–541.
2 Karinthy Frigyes: Madách = Címszavak a Nagy Enciklopédiához, Bp., Szépirodalmi, 1980, I.
3 Uő.: Utazás Faremidóba; Capillária; Kötéltánc, Bp., Szépirodalmi, 1976. (Kiemelés az eredetiben.)
4 Szegedy-Maszák Mihály: Történelemértelmezés és szerkezet Az ember tragédiájában = Világkép és stílus, Bp., Magvető, 1980, 330.