Gyurkovics Tibor

Raoul Dufy

Feldíszített utca

Musée National d’ Art Moderne, Párizs (1906)

Már jön felénk a felület
a lebegő a lobogó
az ablakokon az üveg
– az utca mint egy nagy folyó

és a sodródó kalapok
vihogó sárga színei
az ismeretlen alakok
között úszkáló Szinyei

a kékek és a vörösök
között hányódó unalom
a dobozok és az örök
utrillok Susan Valadon

tégla alakú ablakok
ismétlődő uszonyai
ritmusaiban fölragyog
Raoul Dufy s maga Vaszary

és Vincent van Gogh kavarog
hol a semmi már semmilyen
barna bennszülött malacot
hajszol egy nővel Paul Gauguin

mind egybe áll pedig csak ég
csak szín csak egybeolvadó
és végtelen keserűség
tartózhatatlan folyó

A pöttyök s piros páholyok
égig lebegő foltjai
fekete denevértorok
– és kezdenek kiáltani

ütemesen üregesen
a fölvilágló nap alatt
ügyetlenül és pépesen
halad alul a sok alak

Egybetorlódik szín a szín
de pontosan elkülönül
női lábon egy mandarin
színű mokaszin egyedül

kipontozódik Paul Signac
és megreszket André Derain
és szétfolyik mint a konyak
aranybarnán a semmiben

vonalzó húzta házak és
különös kőkemény utak
mentén maga a szenvedés
Braque bölcsességén lábrakap

s Paul Klee kis kockái között
az infantilis és vidám
tekintetű nép hömpölyög
túl minden filozófián

és lepedőnyi lobogók
között ahogy egy indián
békepipával fölragyog
királyként maga Mondrian.

Hubert Robert

Park látképe, szökőkút

Louvre, Párizs (1783)

Mint égi fallosz lövell föl az égre
meredeken az isteni szökőkút
magát az izzó fényre fölfeszítve
és fölülmúlva amíg oda följut

egyetlen őrült és ezüst rohamban
próbálja meg az ég ölét elérni
hol a nyalábban mag mögött a mag van
és föltorlódik milliónyi férfi –

szikrázva száll szét robbanó magányban
az ölelés hatalmas pereméig
a szerelemben napfény és halál van
a belső csúcsot soha el nem érik

de az orgazmus rángó örömében
átbujdokolva egy ki tudja nyitni
a nagy kaput hiába ha szemérem
is rejti el – és megtermékenyíti