Kikötő

Jegyzetek éjfél után

    Testbörtön – énünk labirintusa. Korányi Gábor grafikái a Gold Art Galériában. Egyik önvallomását kísérve a művész Lao-cetől Az út és erény könyvét idézi: „Lét és nemlét szüli egymást, / nehéz és könnyű megalkotja egymást, / hosszú és rövid alakítja egymást, / magas és mély kulcsolja egymást, / sok hang összeolvasztja egymást, / korábbi s későbbi követi egymást.” Véletlen-e, hogy Korányi Gábor egy filozófushoz, a Konfuciusz idősebb kortársaként a Krisztus előtti VI. században élt Öreg Mesterhez fordult? Tanácsért? Lelke megnyugvásáért, hogy ami Analízis-sorozatában (eme grafikák olajkép előzményében is) izgatja, az egyszerre ókori és XX. századi sors, az emberlétből következő bizonytalanságérzet velejárója?
    Nem szükséges a végső dolgokig (lét–nemlét) visszanyúlni, akkor is érzékelhetőek eme grafikák érzelmi (érzéki?) tartalmai. Hiszen, már-már önismétlő monotóniával, a Férfi–Nő viszonyról van szó. A test, az egymásba fonódó – egymást kiegészítő? – test börtönéről. A „börtönről”, ami a lapok tanúsága szerint katedrális is. Az állandóan borongónak, századvégi-ezredvégi el-elbizonytalankodónak megcsöndesedést nyújtó menedék, ahonnan újabb és újabb csatába lehet indulni.
    A Nő, a vágyott, a sohasem elérhető, a lelki izgalmakban utolérhetetlen társ meghódítására? Arra is, de leginkább önmagunk megismeréséhez kínál ez a filozofikus – egy kicsit érzéki, egy kicsit fanyar, némi groteszk jelleget is magában foglaló – szemlélődés segítséget. Hogy merjünk a hangzatos, nagy szavaktól a hősi (a világot megmagyarázni akaró) erőfeszítésektől egy kissé elszakadni. Hogy tudjuk, a Nagy Egésszel szemben ott a mikrokozmosz: a személyes én, érzékiséggel megáldott-megvert énünk labirintusa. Egy hatalmas – néven alig nevezhető – érzelemvilág, amely döntéseinket (etika) ugyan irányítja, de át meg át van szőve a bennünk lakozó szörnyeteg hullámzó kedélyállapotával, bevallott és bevallatlan gyöngeségeinkkel.
    A támaszt kereső keres eme lapokon magának fogódzót; nem kevéssé avval a szándékkal, hogy kutatása a közösséget is megérinti. Természetesen nincs ez így tételesen kimondva (a szobrászi képzetet keltő test-tömb és a kontúrjaiban ugyancsak éles test-háló még a leghaloványabban sem hordoz politikai tartalmakat), ám az egymáshoz való kötődés intenzitása és mélysége, a közös vállalásban kiteljesedő akarat a grafikáknak ilyen holdudvart (is) kölcsönözhet.
    Analízis, elemzés, sorsképlet? Grafikai confiteor, melyben a vallomásosság a vonal- és időrétegek szándékoltan kusza mögöttesében is a két dimenzióban megragadható érzéki valóság mint létállapot erejére, tisztaságára utal?
    Az átvilágított, nem egyszer a dekorativitás határáig elmerészkedő alakok – hangsúlyosan festői módon megoldott test-játékkal, ám statikájukban szinte robbanva – magukba fogadják egy másik test szerkezetét is. Nem az elfordulás – az elforgatás – által létrejött egyszerre figuratív és nonfiguratív alak vaskos bája, a plasztikusságukkal kiemelt testrészek (csípő, kebel, tompor stb.) torzítottan is érzéki vonása az érdekes, az egyik testbe rejtélyesen (hol vonallal, hol folthatásában izgatóan) beletáplált másik test megsokszorozódott Ősanya (némely nyelv szerint Világárok) volta, hanem a festészet hatásmechanizmusával, például a visszafogottságában is izzó kolorittal stb. megérzékített-teremtett grafika világa.
    A barnás szín melankóliája, még sárgával erezetten is, az őszutó tépelődő búcsújára, a konstruktivitást megszaggató – önemésztő? – emlékezésre utal, de mindemellett, épp a Férfi-Nő egymásra találásának bizonyságaként, ott a test-szobrot tartó, némelykori groteszkségében is életes szerkezet.
    Mitől organikus ez az építmény? Attól, hogy benne nem csupán bűn lakik a bűnben és jóság a jóságban, hanem egymással elkeveredve korok dévajsága, gyötrelme, iszonytató pikantériája az anyaság, a születés, az élet: a gyermek (a mű!) kihordásának véghetetlen élményével. Ölnek vagy ölelnek bennünket, amikor szeretünk? S a mindannyiunkban lakozó másik én – kitörése viszonylagos – ölthet-e olyan alakot, amely a másikban nem szerető társat lel, hanem csak küzdelemre ajzó tárgyat?
    A kérdések nem egy grafikus, hanem a test-világegyetemet mozgató filozófus kérdései. A Hamlettől kölcsönzött mondat – a grafika címe: Lenni vagy nem lenni – s a megannyi analízis arra utal, hogy a korábbinál intenzívebb figuralitás sem tolta háttérbe a kutató kételkedésre való jogát. „Dörmögései” – nyilak a megbonthatatlannak, feltörhetetlennek hitt lét páncélján. Fullánkos világmagyarázatok (Analízis-töredékek, 1999) és a töretlen fejlődést némi malíciával nyugtázó hars keserédesek (Evolúció, 1996). Ez utóbbi, horizontálisan három részre osztott grafikán – egy kis túlzással – az emberiség menetel. Csakhogy az arcok és a felsőtestek épp a járás irányával ellentétesek, mintha a menet a Londonban élő Határ Győző drámájának, az anti-Madáchként is értelmezhető Golghelóghinak esszenciáját (befejező mondatát) sugallná: „hátrálvást – előre!” Az Evolúció – fájdalommal bíró létkacaj.
    Az igazi művész bátran töri – szereli – szét a képszerkezetet, hogy a tudatosan ilyenné alakított torzó – paradox – új minőséget, új egészet mutasson. Korányi ÁdámÉvája (1999), eme különleges triptichon épp attól izgalmas, hogy a grafikus a korábban megszentelt-megszentségtelenített testbe, a férfi és a nő alakmását vegyítve, egy határozott kontúrú maszkot is belelát. Hogy ezen keresztül szemlélődhessék? Hogy eme test-maszkkal közölhesse hímnős világunkról az ítéletét.
    Egy ezer évvel ezelőtti keresztény gondolkodó-látnok, Hildegard von Bingen írta a misztikus testről: „Azután láttam egy asszonyt, amint a feje búbjától a bokájáig hófehér, kristálytiszta fény ragyogta körül. Egy másik vörösen csillámló ragyogás torkától az öléig folyta körül az alakját. Egészen a melléig hajnalpírként izzott ez a fény, lejjebb viszont a bíbor és a jácint színeiben játszott. Onnan, ahonnan az alkonypír fénylett, az alak a menny legbensejéig árasztotta dicsőségét. Ennek a fényútnak a közepén akkor egy kegyes leányka tűnt fel. A feje fedetlen, a haja sötét, majdnem fekete. Piros, gazdagon redőzött tunika burkolta be a testét egészen a lábáig. És én hallottam, ahogy egy hang szólt az égből: »Ez a mennyei Sion virága. Anya lesz és mégis Ő a völgyek rózsája és lilioma. Ó virág, te a leghatalmasabb királlyal házasodsz, és ha megerősödtél, ha időd elérkezett, a legfénylőbb szellemű gyermek anyja leszel.«”
    Higgyünk a misztikusoknak – és higgyünk a grafikus látomásainak!

    Forgáselemekből újrateremtett világ. Németh János kerámiaszobrai a veszprémi Mestermű Galériában. Németh János, ez az istenáldotta tehetség sok felől töltekezett: a népművészetből – családi örökség – éppúgy, mint a műveinek szimbólumrendszerét igencsak gazdagító mitológiából. A „cserép” nála nem egyszerű kerámia, hanem – és itt jön a színek általi sugallat – római cserép, de még inkább szobor. Egyszerre mutatja Toscana (és Peru?) utánozhatatlan hagyományvilágát, barbár szépségét – nincs az a kis forma, ami ne hatna monumentálisnak – és a zalai dombságban rejlő hullámzást.
    A mitológiába és a Bibliába a jelképek igézetében Németh úgy jár vissza, mintha valamelyik ősének munkáját csodálná. Elsősorban a teremtés mint létállapot ragadja magával. Ott – a hiedelemvilágban és a mesében – a csaknem plasztikus képiséggel megjelenő tudás mint élettapasztalat, itt – az udvarházak szépre „rajzolt” kályhacsempéin – meg az anyag lelkületében rejlő robbanás.
    Némethnek kell mindkét háttér, hiszen művei – az agyagban kiteljesedett látomások – attól egyediek, hogy egyidejűleg vaskosak és légiesek. A színes, gyakran díszítő funkciót (is) ellátó kerámiák közül azzal emelkednek ki, hogy valódi szobrok. A hagyományos kerámiához mint műfajhoz csupán a fölhasznált anyag: az agyag, a kaolin és samott, és a technika (kiégetés 1000 fokon) szerint köthetők. Hogy egyedi, megismételhetetlen példányok – miként egy Borsos Miklós-plasztika vagy egy tömörségében is megrázó Brâncus¸i-szobor –, az az értéküket is jelzi.
    A fejlődésnek, mint minden életműben, természetesen itt is megvannak a fokozatai, hiszen a művész elmélyülését, tudatosodását mindennél jobban mutatja, hogy a korai színezett – fedőmázas – kerámiák (Lajos bácsi, 1961; Háry János, 1958) helyét lassan átvették a máz nélküli (vagy csak kevés festéket hordozó), még vidorabb formájukban is drámaiságot, az anatómia torzulásaival feszültséget keltő szobrok. Már nem az életkép egy-egy derűs, a hagyományos plasztikai megformáláshoz közelibb pillanata érdekes, hanem az egyszerűsödéssel járó többlet: az egy tömbbé válás dinamikáját, a korongolt részek (csövek, hengerek, kúpszeletek) egymáshoz való illesztésének komor fenségét a legkisebb körplasztika (Bagoly, Bivaly) éppúgy sugallja, mint a már klasszikussá vált – régebbi – Gondolkodó, Műlovarnő vagy a legfrissebb köztéri remeklés, a zalaszentmihályi műemléktemplom harmóniáját kisebb távolságból is folytató, gótikus ablakba (keretbe) állított arkangyal, a Szent Mihály.
    Öröm látni azt a mesterségbeli tudást, az anyagalakítás mellett az anyag szeretetét is magában foglaló műgondot, ami nemcsak a morális munkákat, köztéri szobrokat és reliefeket létrehozó művész sajátja, hanem a bibliai jelképekkel „domborító” korsók, butéliák, falitálak és a kisebb-nagyobb méretű plasztikák (a barbár szépsége mellett filozofikus tartalmakat is fölvillantó Gondolkodó, a nyugodtságában is fölkavaró Szent Ferenc, a testén hullámzó dombocskákkal az érzékiségre mint életünket meghatározó élményre utaló Fekvő merengő, az életvidámságot groteszk módon fölvillantó Műlovarnő stb.) szobrászáé is.
    Ez a kéz – Németh János agyagosan is átszellemült keze – akár paradicsomi állapotot teremt, akár a Megfeszített corpus – mindannyiunk testének – fájdalmát érzékíti meg, a gyökerekig nyúl vissza. Szobraiban a göcseji fazekasság invenciója és a törzsi művészet egyszerűségében is barbár szépsége találkozik. Hát persze hogy a háttérben ott van az égetett siena – a matt vörösbarna – mellett Toscana ragyogása is; s legkivált az a hosszan tartó folyamat, ami a névtelen római „cseréptől” indul, s a Picasso jegyezte kerámiákat is magában foglalva (paradox, akarva-akaratlan az innen vett alakrajzot dúsítja Németh János vérbő testiséggé) eljut a csak rá jellemző kifejezőerőig.
    Ebben az univerzumban a Nap, a Hold s a Csillag mutatja az irányt, s a „hősök” pedig: egy Sárkányölő Szent György (a szobrot egy friss keletű, tálat formázó dombormű is követi), egy Szent Ferenc, egy, a névtelenségben is megdicsőült Pásztor (például az újdelhi magyar nagykövetségen lévő monumentális szabadtéri plasztika), vagyis a mitológiából vagy éppen a népéletből kisarjadt isten-emberek tartást adnak az egyidejűleg égi és földi kollekciónak. Sosem az alakítás megannyi formája az érdekes, hanem maga a teremtés. Ahogyan a korongoló kezére álló anyag, a látványt (a valóságosat és a képzeletbelit) forgáselemekből újrateremtő világ egyszer csak élni kezd, költészetté emelve a legkisebb tájelemet és a legapróbb emberi gesztust is. A megálmodott forma – legyen az céhkorsó (Cantata profana; Kiűzetés a Paradicsomból) vagy ülő (Gondolkodó), álló (Pán), netán fekvő alakzat (Neptun) – a virtuóz alakítással válik szoborrá.
    A szombathelyi életműtárlaton (1999) sokadszorra is meggyőződhettünk arról – amit a hatvanöt kiállított kerámiaszobor ugyancsak bizonyított –, hogy Németh János, a hajdani Borsos Miklós-tanítvány a kortárs magyar (kerámia)szobrászat egyik legkarakteresebb alkotója. Valódi, teremtő ihlettel megáldott művész. Egy kisebb – de csak a művek számát tekintve kisebb – kollekció, mint a veszprémi, ugyanazt az erőt tanúsítja. Ha eme szobroknak van – márpedig van – kisugárzásuk, az a művész lelkületéből ered. Nála a kész mű, sok egyéb mellett, boldogságforrás is.

Szakolczay Lajos