Horváth Tamás

Kezében jég olvad körötte
a város eget érő hét tornya
önfeledt szerelem virágzik
csodálatos pompával

tükörkép arcán évek hege
itt felejtett kézifegyverek
hevernek a feltúrt betonon
a pincében bor homok

lesütött hús bödönben
zsíros kezével haját igazítja
míg fésüli a túlírt sorokat
félrerakja a fő kérdést

mosolya oly gyenge
ó miért nem tetszik nektek
ez a béke hideg fényű
ólmos-vizes pincefalak közt


Csak a mosolya lenne valódi
ha boldognak mondja magát
ne a nevetése hiszen ó hányszor
láthattuk amint egy grimasszá

merevedik a csacsogó arc
midőn fölé úszik a fehérnek
hitt felhőpamataiból
összeálló elmúlás-felleg

és uszálya fodrai közül
elővillan a maskarás öregség
hegyeknek hiába feszülő
szellemalakja


Őrzi lépéselőnyét
napokon és éjeken át
körbe-körbe keringő
vérét a dac forralja

ha másra többé már nem
a szavakra vigyázni fog
mert mutatványa
hiába mesterien

kitervelt és éterien
áttetsző a vasrácsok
nyomot hagynak irháján
szőrzete fakul és kopik

mint régen nem vonzza
a tenyérből etetőket
s ordítása az idegen
csendet nem töri szét

[tanulna végre
az idő véste jelekből]