Juhász Tamás
„Ifjúság”
Joseph Conrad és a tranzakcionális irodalom jelensége
Noha Horáciusz szerint eget cserélhetünk, de lelket nem, a világirodalom és az emigrációs hivatalok számos dokumentuma jelzi, mennyien is próbálkoznak mindkettővel. A képzelet és bíróságok szülte beszámolók egy része a puszta lakhelyváltozáson kívül olyan egzisztenciális döntést örökít meg, melyet a kalandvágy, a gazdasági érdek, netán a kétségbeesés motivál, s amely végletes esetekben név-, sőt nyelvcserével is járhat. Joseph Conrad (Korzeniowski) egyike volt azoknak, akiknél a fönti megfontolások szövevényes összjátéka egy új, családi és nemzeti hátterét tekintve példa nélkül álló önazonosság létrehozását eredményezte. A lengyel anyanyelvű, oroszul és németül egyaránt értő ifjú arisztokrata szabad akaratából hagyta el Lengyelországot, s lett először franciául beszélő matróz francia hajón. Pár évvel később a brit hajóskapitány szerepében bukkan fel, hogy végül a gyermekként egyáltalán nem beszélt angol nyelven, választott nemzete prózairodalmának kimagasló alakjaként, a Nobel-díj esélyeseként és egy visszautasított lovagi cím kitüntetettjeként haljon meg 1924-ben.
Mindez persze nem ment nehézségek nélkül. Conrad visszatérő depressziójának, alkotói tehetetlenségérzetének egyik oka az állandó pénzhiány volt, melyhez szemmel láthatólag olyannyira hozzászokott, hogy idős, végre sikeres és viszonylagos jómódban élő szerzőként is gyakran panaszolta (pedig ekkor már egyedülállóan magas, a Ulyssesét például jelentősen meghaladó áron vásárolták meg kéziratait a gyűjtők). Nem mintha különösképpen merkantilista szemléletben nőtt volna fel. Ellenkezőleg: az őt többé-kevésbé egyedül nevelő apja a lengyel nemesség azon részéhez tartozott, melynek politikai-irodalmi elfoglaltsága mellett alig jutott ereje efféle, osztályuk tradícióitól amúgy is távol álló, gyakorlatias tevékenységekre. A hazáját elhagyó fiatal Korzeniowski éppoly váratlanul került kapcsolatba a pénz és kereskedelem világával, mint a tengeri hajózáséval. A két kapcsolat többé-kevésbé egyszerre jött létre, hiszen az ifjú szerencsejátékkal, sőt egy alkalommal fegyvercsempészettel próbálta kiegészíteni a csupán időszakos alkalmazások miatt szűkös jövedelmét. E rövid és az életrajzírók által alig hozzáférhető korszaknál azonban lényegesebb az a bőségesen dokumentált, tulajdonképpen a szerző haláláig tartó folyamat, amelyet az anyagi javak meg- vagy kiírásának nevezhetünk. Az első fázist az apja halála utáni gyámmal, Tadeusz Bobrowskival folytatott levélháború jelentette, melyben Conrad a pénzt kérte, Bobrowski pedig, kötelező dohogás és erkölcsi feddések közepette, folyósította. A szinte kizárólag verbális szinten folyó küzdelemben annak a függőségi viszonynak az előképét ismerhetjük fel, melyben a magánleveleket lassan felváltották a kiadók és irodalmi ügynökök jóindulatát kereső üzleti levelek, kéziratok, esetenként követelések. Bobrowski helyére Edward Garnett, majd James Brand Pinker lépett, s miközben az utóbbit Conrad egy-egy gúnyos megjegyzése mint szűkmarkú pénzembert jellemez, maga sem veszi észre, mily nyilvánvalóan építi be a kereskedelem profán, adok-kapok viszonyrendszerét abba a bontakozó művészi világába, melyet számos helyen éppen e rendszer ellentéteként, saját integritásának alapköveként aposztrofál.
Ez miért éppen a századforduló tájékán, miért éppen angol nyelvterületen, és miért egy emigráns íróval történik? A kérdésegyüttesre csak egy külön, a jelenleginél hosszabb tanulmány tudna válaszolni. Poundtól Joyce-ig, számos irodalmi alkotás lenne alkalmas annak bemutatására, miképpen váltak az üzleti világ egyre erőteljesebben kiterjedő struktúrái a művészi vízió egészét meghatározó, szövegszervező elemekké. A szereplői magánéletét folyton a pénzvilág adok-kapokon alapuló, egyezségek és feltételek által szabályozott kontextusába helyező Henry James csak egyike azoknak, akik következetesen a gazdasági életben zajló folyamatok formális újrajátszásával bontakoztatják ki sajátosan modernista ábrázolásmódjukat. A sort mindenképpen kiegészíti Hardy, Lawrence, Joyce és Forster, kikhez még számos név csatlakozik a kései modernizmus korszakából. Formanyelvük minden különbözősége ellenére is gyakran ugyanaz a paradoxon ismerhető fel „kereskedelmi érdeklődésük” mélyén. Ennek egyik eleme a modernizmus egyénközpontúsága, azaz a korábban használt nagy közösségi kategóriák – nemzet és osztály – állandóságába vetett csökkenő hit. Másik eleme az egyén újbóli meghatározhatóságának alternatívája. A fojtogató közösségi minták elől menekülő, a magánélet szférájába visszahúzódni próbáló egyén akaratlanul is olyan viszonyrendszert épít ki környezetével, mely sok szempontból újjáteremti a gazdasági élet, s ezáltal a társadalmi lét mintáit. E minták vonzerejét a pénzváltás és szabad kereskedelem alapját képező konvertálhatóság jelensége adja, ez ugyanis összemossa a modern gazdasági mozgástér rugalmasságának tényét az egyéni önazonosság megváltoztathatóságának és kiterjesztésének vágyával. E két terület formális, ugyanakkor nagyon is valós, a modernizmus alatt kiteljesülő, de arra semmiképpen sem korlátozható összjátékának szövegszerű megjelenéseit nevezhetjük tranzakcionális irodalomnak.
Gazdasági mozgástér és az önazonosság kérdése sehol nem nyer akkora jelentőséget, mint éppen az emigráns irodalom esetében. Az „Ifjúság”1 című, egy kereskedelmi hajóutat leíró Conrad-novella számos ponton mutatja be valós útirányok, közösségi erőterek, hely-, érték és egyéb cserék együttesen megnyilvánuló szövegszervező erejét. Az életműben ekkor debütáló Marlow története sikertörténetnek éppenséggel nem nevezhető, azonban ekként mondatik el. Ez nem csupán a mű alighanem legfontosabb értelmezési kérdését veti fel, hanem egyben a központi tranzakció szerepét is betölti. Marlownak sikerül ugyanis egy kevésbé vonzó fabulát, narratív nyersanyagot egy vonzó szüzsé csomagolópapírjába helyezni, s ezáltal hallgatóiból az őszinte elfogadás gesztusát kicsikarni. E két réteg viszonyának megértéséhez érdemes röviden áttekinteni a főbb eseményeket.
Az „Ifjúság” kezdete azt a helyzetet írja le, amelyben a fő történet elhangzik. Öt ember, köztük a mesélő ül egy kerek asztal körül, és figyeli társuk, a negyvenéves Marlow beszámolóját élete első igazi kihívást jelentő tengeri kalandjáról. A frissen kinevezett, húszéves másodtiszt a Judea nevű hajó fedélzetén indul Londonból Bangkokba, hogy társaival eljuttasson egy „nyomorult hatszáz tonnás kargót célállomására” (81). A második hét végén kitörő vihar miatt bekövetkezett károk egy hónapos várakozásra kényszerítik őket, majd mikor új legénységgel ismét elindulnak, a sötétben szinte azonnal összeütköznek egy gőzhajóval. Újabb javítás és újabb várakozás következik, s mire elérik a nyílt tengert, két és fél hónapos a késésük. Itt egy hosszan tartó tengeri vihar éri el őket, s miközben kétségbeesetten pumpálják a hajó belsejébe került vizet, szivárgást fedeznek fel a testen. A parancsot megtagadó legénység miatt vissza kell fordulni, a lyukakat be kell tapasztani. Immár egy harmadik legénység indul Bangkok felé, de a Judea újra és minden eddiginél jobban szivárog, amely elriasztja ezeket az embereket is. Marlow szerez Londonból egy hozzáértő „ügynököt” (89), aki rendbe hozza a hajót, Liverpoolból pedig megjön a negyedik legénység. Amikor a trópusokat végre elérik, a szénrakományban öngyulladás történik. A hiábavaló oltási kísérletek után a szállítmány váratlanul felrobban, ám a „fedélzet nélküli, szánalmas, lecsupaszított, parázsló hajótest” (95) így is folytatja útját Bangkok felé. Mielőtt a Judea végképp elégne, a tisztek egy része csak utolsó, lángok között elköltött étkezése befejezése után száll a csónakokba. Marlow a többórás evezéstől kimerülve, a partszakasz szépségétől megbabonázva éri el Jávát. Itt egy pihenő hajó fedélzetéről angol nyelvű szitkok tömkelege zúdul rá. Az ezt követő, szinte hipnotikus csend leírása után Marlow megkérdezi hallgatóit, vajon nem ezek voltak-e a legjobb évek mindannyiuk életében. A válasz egyetértő, néma fejbólintás.
Conrad szövege úgy viszonyul a narratív irodalom egy részét jellemző, klasszikus kereséstörténetekhez, mint az öreg, parázsló, lassan szétmálló hajótest a Judea egykori, újonnan épített önmagához. Felismerhető benne a műfaj legtöbb kötelező ismérve, a térbeli előrehaladás, az akadályok leküzdése, a cél elérése, majd a helytállásért járó jutalom, azaz a főszereplő végső boldogsága. Jelen van annak a szóbeliségnek az imitációja is, melyet Walter Benjamin mint a klasszikus történetmondó helyzetet ír le.2 Ez nem csupán az elbeszélés szóbeliségét kívánja meg a hiteles és bölcsességhez vezető kommunikáció érdekében, hanem a jelenlévők társadalmi pozíciójának megadását is. Az „Ifjúság” hallgatóinak helyzete mintha csak Benjamin meghatározásának szemléltetése lenne: ő példaként céheseket, kézműveseket, vándorkereskedőket és tengerészeket említ, Conrad pedig külön mondatban hangsúlyozza, hogy mind az öt szereplője a tengeri kereskedelem pályáján kezdte. Marlow joggal nevezheti tehát elmondandó kalandját a „létezés szimbólumának”, hiszen társai „tudják”, mindez mit jelent. A mitikus képzetek hangsúlyos jelenléte pedig – ilyen a civilizációk határait átlépő hajóút, a narcisztikus ifjú és a fulladásos halál fenyegetése, majd a szinte szó szerint tűzben történő újjászületés motívuma – formai szempontból azokkal az elbeszélésekkel rokonítja az „Ifjúság”-ot, melyek alapja a térbeli és lelki progresszió, zárulása pedig egyfajta beteljesedés.
Sikert sugall tehát számos műfaji ismérv, számos szókép, és maga Marlow is. A hajós analógiát megismételve azonban észrevehető, hogy a dicsőség építményén éppúgy lyukak tátonganak, mint a Judea testén. A szöveget a legelső soroktól kezdve átjárják a kudarc, az üresség és a halál szóképei, melyek közül az egyik egyenesen a hajóút teljes sikertelenségét vetíti előre. Hiszen Marlow harmadik mondata szerint „[A]z ember küzd, dolgozik, izzad, szinte belepusztul, néha bele is pusztul, csupán hogy elérjen valamit – és nem ér el semmit” (81). Szavai pontos igazságát később az az elejtett, megmagyarázatlan mondat jelzi, mely szerint a Judea legénysége valóban nem éri el Bangkokot: partraszállásuk helye Jáva szigete. Noha a lenyűgöző helyszín olyan, mint valami „rejtélyes gyönyör elsuttogott ígérete” (103), a kábultság és elmúlás képzetei a szépségbe való beletemetkezés veszélyeit jelzik. „A rejtélyes Kelet nézett velem szembe, illatosan akár egy virág, csendesen akár a halál, sötéten akár egy sír” (103), meséli e modern Odüsszeusz, s az önfeledés csábítása eléri társait is, kik összekuporodva […], a halál gondtalan pózában”(106) alszanak a csónakpadlón. Az embrionális testhelyzet felhívhatja ugyanakkor az olvasó figyelmét a halál jelenlétének egy másik, kevésbé explicit, ám hatását tekintve erőteljes területére. Jáva minden egzotikuma ellenére is az epizódban rejlik a hazaérkezés, a felismerés élménye, melynek csak egyik, de markáns példája az érkező hajósok egyszerre barátságtalan és családias angol nyelvű fogadtatása. Megannyi kitérő, akadály és kényszerpihenő után a szereplők a nyugati világból a nyugati világba jutottak, öregedés helyett gyermekké váltak, szimbolikus visszatérésük egy korábbi pontra pedig kis híján átlépte a nemlét határát. Marlow felismerésélménye itt könnyen kiegészülhet a pszichoanalízis iránt érdeklődő olvasóéval. Az elbeszélésben ugyanis felfedezhető az a Freud által jellemzett mechanizmus, melynek lényege a pszichés energiák legnagyobb örömöt biztosító, de ezért paradox módon csak ismétlések által, késleltetve történő levezetése. Amikor Peter Brooks a narratív szövegek általános érvényű sajátosságaként sorolta fel az érdekesebb és teljesebb befejezést szolgáló cselekménybeli kitérőket, késleltetéseket és ismétléseket3, Freud halálösztön-elméletének azon pontjára támaszkodott, mely szerint minden élet célja a halál, de csakis a maga megfelelő, késleltetett, a létfenntartási ösztön által „védett” formájában.
E mechanizmus erőteljes jelenléte a szinte csak kitérőkből és ismétlésekből álló főtörténetben akár önmagában is magyarázhatná Marlow hallgatóinak meglepően kedvező reakcióját. De ha csak egyetlen – bármennyire is sokat ígérő – szerkezeti analógiára támaszkodunk, a szöveg számos egyéb elemének szerepe tisztázatlan marad. Miért hajóútról, és miért éppen kereskedelmi hajóútról van szó? A sikeres keresést, a mitikus képzetekkel átszőtt győzelemérzetet, illetve a „vonzó halál” jelleget pedig változatlanul ellenpontozzák a kimerültség, nedvesség, tehetetlenség, váratlan halál taszító trópusai. A két minőség közötti választás, illetve ezek összjátékának megértéséhez hasznosnak tűnik a visszatérés Conrad – és emigráns kortársai – cserékben, egyezségekben, üzleties törekvésekben bővelkedő élményvilágához.
Marlow közönségének választása látszólag indokolatlan és önkényes, s ez a tény arra az absztrakt mozzanatra hívja fel a figyelmet, mely része minden kereskedelmi folyamatnak. Noha az „Ifjúság” nem közvetlen pénzforgalomról szól, a szállított szén ellenértékének láthatatlansága, a „pénzvilág” valamint a „könyvelés emberének” (106) jelenléte közvetlen módon sugallja az űrt, mely minden pénzalapú fizetőeszköz és annak fedezeti értéke között van. Noha az utóbbi szigorúan behatárolt, a konvertálhatóság pontos iránya teljességgel önkényes, és megannyi egyéni kombinációra ad alkalmat. A mechanizmus irodalmi jelentőségét az a többek között Schopenhauer által is leírt4 idealizmus adja, melynek lényege a pénz és áru távolságának áthidalhatóságába vetett hit, s mely hasonlóképpen megfigyelhető szó és jelentés összekapcsolásakor. A fedezeti érték, azaz a lehetséges jelentésmező ez utóbbi esetben is társadalmi megegyezésen alapul, ám még az általános érthetőség határain belül maradva is szinte végtelen számú egyéni jelentés kialakítása válik lehetségessé. A két terület rokonsága szerkezeti jellegű, éppen ezért nem korlátozható gazdasági természetű események szövegszerű megörökítésére.
Mindennek fényében talán nem túlzás azt állítani, hogy Marlow hallgatói több értelemben is szakmabeliek, kiknek tetszése csak részben szól a történet bizonyos elemeit alakító sikerpaneleknek. Szakmabeliek abban a triviális értelemben, melyet a közös kereskedelmi múlt ad, de szakmabeliek e háttér elbeszélői megjelenítésének szempontjából is. A történetben önmagukat látják – aligha véletlen, hogy az elbeszélés szó szerinti középpontjául szolgáló asztal fényes felületébe mint tükörbe pillantanak. Itt nem csupán a tengeri hajózás örök, a mítosz erejével ható és személyesen is átélt élményvilágát ismerik fel, hanem a saját szakmai életüket és személyiségüket egyszerre meghatározó hely- és értékcserék sorozatát is. A két terület szinte elválaszthatatlannak tűnik. Az öregedéssel járó változás tényét feldolgozó, mitikus beszédmódokban gyökeredző motívumok alakítják az ábrázolt üzleties világ eleve (át)váltásokon alapuló képzetvilágát is. Ilyen a kiszámíthatatlanság ősképének számító tenger, mely a sok szempontból szintén kiszámíthatatlan kereskedelmi folyamat színtere. Ilyen az irányítás, cél és odüsszeuszi ügyesség gondolataival társított hajós-képzet, mely a legénység gyakori kicserélése által mint ennek ellentéte, a szabadon helyettesíthető munkaerő jelenik meg. Ilyen a többszöri átalakuláson átesett s további transzformációk lehetőségét hordozó szén motívuma, mely egyszerre utalhat sok keresés-történet egyedi és ritka jutalmára, a gyémántra, és az ipari forradalom idejének nélkülözhetetlen, nagy tömegben hozzáférhető energiahordozójára. S ilyen a Judea szénrakományának váratlan átalakulásából származó tűz. Megannyi irányba kiterjedő jelentéstartományait már Herakleitosz egy töredéke is egyforma súllyal kötötte úgy a mítosz, mint a kereskedelem területéhez: „Minden dolog egyenlő csereérték a tűz számára, s a tűz minden dolog számára, miképpen az áruk is azok az aranynak, és az arany az áruknak.”5 A mondat nem csupán a felhasznált példák miatt lép kapcsolatba Conrad szövegével, hanem a filozófus által választott retorikai alakzat miatt is. A kiazmus tükrözésen, átfordíthatóságon alapuló puszta szerkezete olyan jelentéssel egészül ki egy cserefolyamatot leíró kontextusban, mely Marlow mondandójának nem egyszerű hordozója, hanem központi fontosságú eleme. A tűz kilobbanásának bejelentése után így fogalmaz: „Sorsunk az volt, hogy vizet nyomassunk a hajóban, a hajóból, a hajóba, és miután azért zártuk el a víz útját, hogy ne fulladjunk meg, most kétségbeesetten azért engedtük be a vizet, hogy ne égjünk meg” (92). A mondatnak csak egyik érdekessége, hogy az utazás veszélyeihez kapcsolódó, ellentétes minőségeket egyetlen szekvenciába sűríti. A másik e minőségek lényegi hasonlóságának, tükörképszerű vázának, alapvetően behelyettesíthető jellegének érzékeltetésében rejlik.
A cseresorozatban szereplő elemeken keresztül tehát a történet elmondásának módja, mesélői mikéntjét is feltárul, s ez olyan terület, melyre a közönség szakértelme kiterjed. Marlow hallgatói azért képesek kellő hozzáértéssel figyelni társuk irodalmi műsorát, mert a történetmondásban rokon szakmát látnak. Elfogadó gesztusuk nem a hajóutat jellemző kudarcsorozatra irányul, hanem arra a narrátori ügyességre, mely a konvertálhatóság, a behelyettesíthetőség és elcserélhetőség önnön életüket is szabályozó mechanizmusait felhasználva éri el eredményét. Conrad több eszközzel teremti meg az értő közönség képét. Először is fellazítja a történetmondót és hallgatóit hagyományosan elválasztó határvonalat. Mindenkit egy hangsúlyosan kerek asztal köré ültet, mely egyfelől részlehajlás nélkül tükrözi az öt arcot, másfelől hasonló fizikai helyzetet biztosít. Megnevezi a szereplői szakmai hátterét jelentő közös múltat s a tenger mindannyiukat összekötő „erős kötelékét” (81). Az arcok későbbi – és egyetlen – jellemzésekor így nem meglepő, hogy ezek mind ugyanannak a valamit kicsikarni akaró, ezért ellenszolgáltatásokra hajlandó életnek a nyomait viselik, melyek Marlow beszámolójának lényegi részét jelentik: a munkáét, a kiábrándulásét, a sikerét és a szerelemét (106). A meghallgatott szöveggel való azonosulást jelzik a hallgatók szóbeli, esetenként családiasan goromba közbeszólásai is, melyek a főtörténet szaggatottságának, a folytonos újraindulás motívumának más szintű ismétlései.
Az „Ifjúság” szövegét központozó tranzakciósornak természetesen több a tétje, mint a főtörténet puszta elfogadása vagy visszautasítása. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a szavakkal ügyesen bánó Marlow vitatható tartalmú beszámolója kedvező fogadtatásra talál, hanem arról, hogy az öregedés motívumán keresztül ábrázolt széthullást és csöndet be tudja váltani egy összefüggő, a folytonos újrakezdések energiáitól átjárt narratívára. Ha csak közvetett módon is érzékeltetett, mégis ez a szöveg legfontosabb csereaktusa. A mesélő elhallgatásai, alkoholt követelő felmordulásai, korának kesernyés megállapítása azt az űrt láttatják, melyet a felkínált történet – úgy is mint gesztus, úgy is mint tartalom – elfed. „Cselekedj, vagy halj meg!” (82), olvasható a Judea orrára kifüggesztett jelmondat, melynek e mindent elnyelő tenger partján beszélgető cimborák ösztönösen, a narratívák keletkezésének legmélyebb gyökereiig visszanyúlva, a „Mesélj, vagy halj meg!” szellemében tesznek eleget.
Irodalom:
1 Youth. In: Heart of Darkness and Other Stories (Ware, Hertfordshire: Wordsworth Classics, 1995). Az esszében végig saját fordításomat használtam, a zárójelekben feltüntetett oldalszámok a megadott angol nyelvű kiadásra vonatkoznak.
2 Walter Benjamin: Der Erzhäler: Betrachtungen zum Werk Nikolai Lesskows. In: Illuminationen (Frankfurt a. Main: Suhrkamp Verlag, 1955) p. 411.
3 Freud’s Masterplot. In: Reading for the Plot. Design and Intention in Narrative (Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1984)
4 Arthur Schopenhauer: The World as Will and Representation. Ford. E. F. J. Payne (New York, 1958). 2:7–8.
5 Fragment 90. In: Fragmente der Vorsokratiker. Ed. H. Diels. (Berlin, 1934) Saját fordítás.