Fábián László

Igazságok – fehérben és vörösben

    Nem volt ez az a magától értetődő barátság; az életkor, a létforma elválasztott bennünket, noha rokonszenv az első pillanattól kezdve mutatkozott, már csak amiatt is, mivel érteni látszottam néhány paraszti fogalmat, vonzódtam a tájhoz: a tóhoz, a hegyekhez, látta, kaszálom a kertet, és meglepődött. Egy alkalommal aztán meginvitált a pincéjébe. Baktattunk fölfelé a kaptatón, nézegettük az út szélén a szőlőket, olykor visszafordultunk, hogy a vízre rácsodálkozhassunk. Borát már korábban megkóstoltam, de ott, a pincében, a rizlingszilváni minden zamat-ányalata ízlelőimre telepedett, amikor pedig kiültünk az ajtó elé, enyhe zöldesen aranylott italunk a poharunkban, és ez a szín abszolút harmóniában találkozott a gazdag ízekkel.
    Mesélni kezdett.
    Mesélt, miként tartóztatták le az oroszok, hogyan ítélte el az orosz bíróság hazaárulás miatt tizenöt esztendőre, és indította útnak Románián át Szibériába, Tajsetba, magyarán: a gulágra. Huszonhat éves volt, kilenc esztendő várt rá idegenben. Mire hazaengedték, apja kuláklistára került, a hozzáillő lányok elkeltek, egy özvegyasszony ,jutott neki, ugyancsak kuláknak minősítve. Amikor én megismertem, a téeszben dolgozott, felesége meghalt, magányosan nevelte fiát. Kedélyéből még véletlenül sem lehetett következtetni súlyos múltjára: nem haragudott senkire. Úgy járhatott, mint Wordsworth lírai hőse: egy hajdani öröm pillanata végleg arcára íródott. Biztosan tudom, halálakor is rajta lehetett.
    A borát fáradhatatlan szeretettel kezelte, amikor pedig én is szereztem egy hordócskát, és vettem bele mustot, akkor azt is bevállalta a pincéjébe. De mint a mesében. Az én hordóm bizony kifogyhatatlan volt (azóta sem esett meg velem ilyen remek vásár!), bármennyit hordtam el belőle vesszőfonatos korsómban, újra meg újra föltelt. Kissé félszegen faggattam, miért csinálja, ugyanakkor sejtettem válaszát.
    – Csak nem gondolja, hogy félbe hagyom; még megromlik.
    Bizonygattam, meghálálom. Kerített rá lehetőséget.
    – Ha megy Veszprémbe, hozzon egy kiló lucernamagot, vagy amit kap.
    Az üzletben már kifogyott a választék; baltacím maradt. Tudtam, mi az, még gyerekkoromból. Vettem egy zacskóval. Vártam a sajnálkozó fejcsóválást.
    – Jó az, hogyne lenne jó. A tehenek megeszik.
    Eljött a baltacím kaszálásának ideje. Egy reggel megjelent, vállán kasza. Mondta: gyerünk levágni a baltacímot. Mit tehettem, fogtam a kaszámat, indultunk. A pincénél egy kortyintásra, de csupán annyira, megálltunk; mentünk is tovább. A vastag szárú etetnivaló bizony alaposan megrángatta a vállamat, de kínosan ügyeltem, nehogy elmaradjak mögötte. Lehet, hogy ő is. Délre végeztünk.
    – Na, most megérdemlünk egy-két pohárkával így ebéd előtt.
    A szépségét ugyan nem láttam a rizlingszilváninak, de olyan jóízűnek sem addig, sem később sem éreztem talán.

    Nem emlékszem, ki kóstoltatta meg velem a bíborló vaskeresztesi kékfrankost, vagy ahogyan gazdája autentikusan nevezi: blaufrenkist. Mindenesetre telefonáltam létrehozójának, hogy szívesen fölkeresném vásárlás céljából. Nem ellenkezett. Eladdig nem jártam ebben a Pinka menti faluban, amit akkor kezdtem igazán sajnálni, amikor mentünk fölfelé a pincéhez, láttam az országhatárra ráhajló tőkesorokat, a szépséges présházakat, még inkább akkor, amikor a méretes kulcs ajtót nyitott előttünk a pincébe. De mintha csak játszanék velem valaki, a bor fénylő amarantjába újfent belekeveredett a történelem.
    A recept is ugyanaz: kuláklista, kifosztottság. 1956-ban testvérei – pedig jó páran voltak – elhagyták az országot. Tehették, németül mindannyian tudtak a sváb eredet folytán. Ő maradt. Dolgozott a téeszben, brigádvezető lett, dolgozott a szőlejében. És visszavásárolta a családi házat, szépen gyarapodott, amikortól lehetővé vált, átrándult a határon – vendégmunkára. Végül is egyazon borvidék; a határ nem az ízeknek szól.
    Jobbára tehát az ő borát iszom, ahogyan barátaim is az ő kuncsaftjai. Ő a bort elsősorban magának csinálja. Szokás errefelé, hogy az egyívásúak időnként összeülnek valamelyik pincében, de szokás az is, hogy mindenki viszi a maga borát, harapnivalóját. Koccintgatnak, beszélgetnek, dalolgatnak. Öregurasan, noha romolhatatlan jókedvvel. Magam is azt szeretem a legjobban, amikor még a pincében vagyunk, kóstolgatunk és beszélgetünk. Ismételten elbűvöl az az emberi tartás, ami valószínűleg sosem roppanhatott meg benne. Akkor sem, amikor erőnek erejével akarta megroppantani egy rossz emlékű hatalom.
    Amikor fiam és barátja vásárolt vagy három hektárt a vaskeresztesi határban, nyomban ajánlkozott: segít nekik rendbe tenni, tanácsaira is számíthatnak. Legyen legalább olyan jó boruk, mint neki.
    Egy alkalommal mesélte, Amerikában élő fivére meghívta, írta, hogy küldené a repülőjegyet. Azt válaszolta, meg fogják látogatni feleségestül, de még nem jött össze a jegyre a pénze, az ajánlatot pedig nem fogadja el. Nos, esztendő múltán eljutott az Újvilágba, találkozott a testvérrel, de a saját költségén. Rátarti lenne? Van mire. Különben is, ha a barátok pincéjében is mindenki a saját borát issza, akkor nem illik még a rokonságon belül sem ekkora anyagi áldozatot elfogadni. A pneumatikus krómacél tartályt szintén úgy vette, hogy keményen megdolgozott az áráért Ausztriában.
    Engem azonban biztosított afelől, hogy fahordóból szolgál ki, ha netán úgy kívánom. Fölöttébb méltányolom baráti gesztusát.