Kerék Imre

Anakreóni

Déli verőben sárgán
lángol a kardvirág még
madárcsőr-koppanásra
nagyfejű napraforgók
vasmagvai peregnek
részeg szőlődarázs dong
üvegfényű bilingen
még kortyolva vörösbort
ülünk a hűs lugasban
a nyár örömét röpke
szerelmeket idézve
de már utolsót lobban
ejtve szirmát a rózsa
s terített asztalunkra
bíbor levélke hullik
névjegyeként az ősznek

Négy festmény

Bruegel: A koldusok

Világ nyomorúsága egy halomban –
hány csonkabonka, savószemű jámbor
sandít feléd, hogy zsebeiden könnyíts,
mind kunyorál, gajdol, szipog, harákol.

Cézanne: Mont-Sainte-Victoire

Nem a látvány, a kép a fontosabb.
A legigazabb valóság, amit
emberkéz teremt, súlyos hegytömeggé
forrasztva össze a tér síkjait.

Roauolt: Krisztus kigúnyolása

A két poroszló szeme cinkosan
egymásba-villan. Elvégeztetett.
De Ő már lélekben távol suhan,
ami övék maradt, csupán a test.

Klee: Aranyhal

Foszforeszkáló testtel, súlyosan
lebeg az áramló, örök elemben.
Ő a középpont, minden érte van:
virágos-indás, bujazöld tenyészet,
szertecikázó apróhal-rajok.
Álomi csoda. Megnevezhetetlen.

Tükörpontyok az éjszakában

Kosztolányi témájára

Bandukolva a néptelen, kihalt
éji városon át, a csendet őrző,
komoran magasodó házfalak közt,
melyek mögül mintha minden élet
elköltözött volna rég, hirtelen
megállsz egy halkereskedés előtt,
s látod a kirakat üvegfalán túl:
mint egyetlen élők az éjszakában,
tükörpontyok kerengnek, összevissza
cikázva iránytalanul, nyüzsögve egymás
fölött, alatt a haltartó derengő
zöld vizében, csapkodva nesztelen
ezüst uszonyukkal, arany szemük
szemedbe villan a gyér lámpafényben,
s megérted akkor: ez az örökös
nyüzsgés, ez a céltalanul kavargó
tenyészet, mit életnek nevezünk,
borzalmasabb és érthetetlenebb,
mint a halál végleges csöndje és
mozdulatlan, sívó szobormagánya.