Filip Tamás

Hódolat egy mesternek

Ó mennyi szín van itt:
játék és komolyság,
forró s hideg hullámok
a lábaimat mossák.

Egyszerre félek tőlük,
s vagyok mégis nyugodt,
egyszerre vagyok bátyád,
és halott kishugod.

Szalmaszálon át szívom
verseid fénylő tejét.
Megmentenek szavaid
mint éhezőt a kenyér?

Kertedben páva sétál,
de vasból a virágok,
s a támadó viharnak
ablakaid kitárod.

Te nem félsz se orkánt,
se bömbölő zivatart.
De nem is üvöltsz velük,
mert valami visszatart.

Már a fövenyen fekszem
és arcomon a könyved,
átjárja testem a fény
ettől valahogy könnyebb.

Habvers

hableány habcsókja
habszifonból habzott
habsburg habitüé
habszivacsot habzsolt

habár habilitált
habókos volt kicsit
habtestű asszonyát
habfürdőbe viszik

habgumit habartak
habarcsos a hátuk
szájuk habverőként
habozza a nyáluk

mentek habanéra
vívtak habitusát
de észre se vették
elszállt az ifjuság

Avantgarde

(Nyírfalvi Károlynak)

Még bontatlan bálákban áll a rakomány,
még nincs, aki átvágja rettentő kötelét.
Még őrzik a hajót. A raktér
megközelíthetetlen, de az egész
város beszéli, hogy megérkezett.
Még a régi árut szívjuk, bár
unalmas füstjéből kihalt a mámor.
Nemsokára megfenik a kést, és jön
valaki, hogy felvágja, ami most
zárva van még. Addig csak álmodunk
arról, hogy mi van a bálákba rejtve.