Pelyach István


Honpolgárok egyeteme


Kossuth terve a nyelvi jogok kiterjesztéséről



    Az 1848–49-es szabadságharc leverése után Európa több államába kirajzó magyar emigráció történetének első időszaka a számvetés korszaka volt. A kudarc okozta trauma megélésével és feldolgozásával szinte egy időben kellett megkeresni a „bukás” okait, hogy azokat elemezve és belőlük okulva fel lehessen készülni a biztató jövőre. A számvetést, a múlttal való szembenézést szolgálta, hogy szinte mindenki tollat ragadott, s röpiratot, emlékiratot, visszaemlékezést írt – volt, aki több változatban is. Sorban – s jelentőségben is – az első Kossuthnak már 1849. szeptember 12-én Vidinben papírra vetett múltértékelő dolgozata.
    A visszatérés és újrakezdés bűvöletében gondolkodó Kossuth munkájában egyértelműen a jövő szolgálatába állította a múltat. „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn” – szólt a megfellebbezhetetlen ítélet, amely egyébként a menekültek döntő többségének véleményét fejezte ki. Az árulási vád megteremtése egyszerre több célt is szolgált. Szinte mindenkit felmentett a felelősség vállalása alól, hiszen egyetlen emberben, Görgeiben találta meg a bukás kizárólagos és kegyetlen okozóját. Ugyanakkor hitet, erőt sugárzott az itthon maradt, a megtorlás borzalmait éppen elszenvedő nemzet felé. Üzenete egyszerű és egyértelmű: nem mi voltunk gyengék, nem az erőnk és hitünk hiánya okozta a bukást, hanem árulás. Van remény az újrakezdésre, de a jövőbeni szabadságküzdelemből ki kell iktatni az árulás lehetőségét. S volt üzenete a vádnak az európai nemzetek, kormányok felé is. A nemzet erejébe vetett hite hangsúlyozásával be kívánta bizonyítani, hogy méltók és érdemesek vagyunk a nyugati nagyhatalmak támogatására. Hiszen egyértelművé vált az is, hogy az újrakezdésnek csak akkor van perspektívája, ha Anglia és/vagy Franciaország diplomáciai és katonai segítséget nyújt az Oroszország támogatását továbbra is élvező Habsburg-dinasztiával megvívandó függetlenségi harcunkhoz.
    A jövő tervezésekor természetesen szembe kellett nézni 1848–49 legtöbb feszültséget keltő belső problémájával, a nemzetiségi kérdéssel is.
    A magyar történetírásban az elmúlt 150 évben tényként kezelték, hogy a szabadságharc „bukásának” oka Görgei árulása mellett a megoldatlan nemzetiségi kérdés volt. A törvényhozó és végrehajtó hatalmon egyaránt számon kérték a nemzetiségi jogok törvénybe foglalásának elmulasztását, szűkkeblűséggel, rövidlátással vádolták a reformkor és 1848–49 politikai elitjét.
    Kétségtelen tény, hogy a polgári átalakulás határait kijelölő áprilisi törvények között nem találunk a nemzetiségi jogokat külön körülíró törvénycikkelyeket. A törvényalkotók ugyanis – s ebben egységes volt a reformkor politikai nemzedéke – a polgári s politikai jogok általános kiterjesztésében vélték meglelni azt a módszert, amellyel hosszú távon is megoldható Magyarország – s vele együtt a térség – talán legtöbb konfliktust előidéző problémája. Vagyis etnikai, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül a jobbágyfelszabadítás mindenkire vonatkozik, a választójoggal – amelyet cenzushoz, vagyoni helyzethez kötöttek – mindenki szabadon élhet, a politikai szabadságjogokat kivétel nélkül mindenki gyakorolhatja. Nincs tehát különbség magyar, román, szerb, horvát, stb. között, a legfontosabb jogokkal mind egyaránt, egyformán bírtak. A nemzetiségek nyelvhasználata természetesen csak bizonyos keretek között vált szabaddá, hiszen 1844 óta az országban a magyar lett az államnyelv, vagyis a törvényhozás és a közigazgatás kizárólag magyarul folyhatott, s ezt a forradalmi átalakulás által ugyancsak megérintett nemzetiségek okkal, joggal kifogásolhatták. 1848 tavaszán tehát programjaikban hangsúlyos szerepet kapott a szabad nyelvhasználat követelése, összhangban a feudális terhek és viszonyok tökéletes és teljes mértékű felszámolásának igényével.
    A kritikus pont azonban mégsem ez volt a magyar politikai elit szemében. A nemzetiségek ugyanis a nemzetté válás folyamatában a történeti Magyarországon az 1840-es évek közepére-végére elértek arra a pontra, amikor már a politikai nemzetként való definiálásukat, elfogadásukat időszerűnek, megkerülhetetlennek tartották, s követeléseik középpontjába ezt állították. A XIX. század Európájában, a nacionalizmus, a nemzetállamok megerősítésének és megteremtésének Európájában azonban ez az elv sehol sem nyert teret. A nemzetállami lét alapelve ekkor az „egy állam, egy politikai nemzet” doktrínája, s ez alól az alkotmányosság terén jóval Kelet-Európa előtt járó nyugati hatalmak, például Anglia és Franciaország sem jelentettek kivételt. Sőt éppen ennek az elvnek legmerevebb, legkonzekvensebb képviselői és gyakorlati alkalmazói. Figyelemre méltó például, hogy el sem ismerték a nemzetiségi kérdés létezését, a népszámlálások alkalmával fel sem merült, hogy a nemzeti hovatartozásra vonatkozó kérdéseket tegyenek fel. A nyelvi uniformizálás jegyében pedig betiltottak minden más nyelvet, s az asszimilációs politikát közigazgatási rendeletekkel, például iskolatörvényekkel tették teljessé.
    A kollektív jogok megadása a Magyarországon élő nemzetiségek számára ugyanakkor a Szent István-i állam föderatív átszervezésének veszélyét vetítette előre, s a polgári nemzetállam megteremtésének időszakában ez természetes módon elfogadhatatlan volt a liberális reformellenzék, de általában a magyar politika számára. A reformkorban ugyanúgy, mint 1848–49-ben. A politikai érdek és az európai gyakorlat tehát nem mondott ellent egymásnak. Ha Kossuth és társai Magyarországon hasznosítható és követhető elveket kerestek az európai gyakorlatban, valójában nem találtak ilyet. És ha összevetették a joggal bírálható angol és francia gyakorlatot a Magyarországon alkalmazott módszerekkel, nem kellett úgy érezniük, hogy méltánytalanul elnyomó politikát alkalmaznak a nemzetiségekkel szemben. Nincs tehát mit Kossuth és a reformkor magyar liberális nemességének szemére vetni, maximum azt, hogy korukat nem tudták megelőzni mintegy száz évvel, s nem ismerték el önálló politikai nemzetnek Szent István államában a horvátokat, szerbeket, szlovákokat és románokat. Ilyen politikai éleslátást azonban ne várjunk el a XIX. század Európájában egy, a polgári átalakulást éppen számottevő polgárság nélkül megkezdő, a rendi nemzetből éppen hogy a polgári nemzetté válás útjára lépő, a történelmi magyar állam bűvöletében élő nemzettől s annak politikai vezetőitől.
    De kielégítette-e mindez az országban élő nemzetiségeket? Avagy valójában a magyar törvényhozó és végrehajtó hatalom által kínált megoldás csak szította az ellenségeskedést? A nemzetiségek 1848–49-es mozgalmai valóban a magyar forradalom és szabadságharc sírásói?
    A magyar kormányzatok számára a legnagyobb kihívást jelentő horvát mozgalom megítélésünk szerint 1848–49-ben nem tekinthető nemzeti, nemzetiségi célokért küzdő mozgalomnak. Jellačić horvát bán s a Horvát Nemzeti Párt 1848-ban eljutott a Habsburg Birodalmon belüli horvát nemzetállam megteremtésének igényéig, önálló, a horvát országgyűlésnek felelős kormányt szerettek volna létrehozni, s fel kívánták bontani az akkor már közel 750 éves történelmi kapcsolatot Magyarországgal. Kossuthék természetesen gátat kívántak szabni a horvát igényeknek, de amikor kiderült s egyértelművé vált, hogy a békés megegyezés lehetetlen, a Batthyány-kormány augusztusban felkínálta számukra az elszakadás lehetőségét. Tehette ezt azért, mert Horvátország nem volt a Szent István-i állam szerves része, Szlavóniával együtt csak a XI–XII. század fordulóján, Szent László és Könyves Kálmán királyaink hódításai nyomán került meghódított tartományként Magyarországhoz. Elszakadása tehát nem veszélyeztette a történelmi magyar állam egységét és megbonthatatlanságát. (Az elszakadás lehetőségéről egyébként Kossuth már az 1840-es évek elején a Pesti Hírlapban írt vezércikkeiben is többször értekezett.) Jellačić azonban nem élt a felkínált lehetőséggel, szeptember 11-én csapataival átlépte a Drávát, s hadjáratot indított az alkotmányos jogait védő Magyarország ellen. Ekkor azonban rá és seregére már nem tekinthetünk úgy, mint akik a horvát nemzeti célok hordozói és bajnokai, hiszen nem volt olyan horvát nemzeti cél, amelynek a teljesítését a magyar kormány megtagadta volna. A bán egyértelműen dinasztikus célokért vezette Magyarországra horvát határőrkatonáit, szét kívánta kergetni a magyar országgyűlést, el akarta fogni a kormány tagjait, eltörölni az 1848. áprilisi, az uralkodó által szentesített törvényeket, s visszaállítani az 1847-es birodalmi viszonyokat. Ezeket azonban nehezen lehet összeegyeztetni a horvát nemzet politikai önmegvalósításának eszméjével.
    Magyarország szlovák lakosságú felvidéki falvaiban és városaiban óriási lelkesedéssel fogadták 1848 tavaszán a márciusi vívmányokat. Szlovák lelkészek beszédeikben, költők verseikben üdvözölték Kossuthot és a törvényeket, közülük is a számukra legfontosabbat, a jobbágyfelszabadításról szólót. A szlovák nemzeti mozgalom vezetői, Miloslav Hodza és Miloslav Hurban evangélikus lelkész természetesen papírra vetették a legfontosabb követeléseket, melyek szerint a túlnyomóan szlovákok lakta megyékben a szlovák legyen a közigazgatás nyelve, az oktatás a tanulók anyanyelvén folyjon, a pesti egyetemen létesítsenek szlovák tanszéket is, illetve a magyarok ismerjék el a szlovák nemzet létét s az ország többi nemzetével való egyenjogúságát. A követelések többsége – mint láttuk – nem volt összeegyeztethetetlen a kormányzat és a törvényhozó hatalom szándékaival, egyedül a politikai nemzetként való elismerés kérése lehetett vörös posztó Kossuthék szemében. Ez azonban elégséges volt a szakításhoz. Hurbanék augusztusban Bécsben már szlovák légiót szerveztek, a nagy nehézségek árán összeverbuvált alakulatban azonban csak elvétve találunk szlovák nemzetiségű felkelőt, többségük cseh és német volt. Szeptemberben betörtek Magyarországra, de keservesen csalatkoztak várakozásaikban. A jobbágyfelszabadítással többségében elégedett, annak előnyeit élvező szlovák parasztok között semmilyen visszhangra nem talált agitációjuk, a katolikus többségű szlovák parasztok egyébként is bizalmatlanul tekintettek a mozgalom evangélikus vezetőire. A térség szlovák lakossága inkább a légió ellen fogott fegyvert, semmint mellette. A kudarc természetesen nem vette el a vezetők harci kedvét, s 1848 decemberében a légió maradványait már Windisch-Grätz tábornok császári seregében találjuk fekete-sárga kokárdákkal díszítve. Ez a nyílt színvallás azonban azt eredményezte, hogy a még korábban velük szimpatizáló csekély szlovák lakosság bizalmát és rokonszenvét is elvesztették, támogatás, bázis nélkül maradtak. Ezzel szemben 1848 nyarán, majd 1849 tavaszán több mint húszezer szlovák állt be (vagy sorozták be) a magyar honvéd zászlóaljakba, s ott következetesen végigharcolták a szabadságharcot. Szerepvállalásuk és kiállásuk egyértelműen igazolja, hogy a szlovák nemzeti mozgalom radikálisainak nem sikerült szembefordítani a Felvidék lakosságát a magyar üggyel.
    Múltjánál és helyzeténél fogva jóval jelentősebb ennél a román mozgalom. Erdélyben a XIX. század első felében a lakosságnak már több mint a fele román, de jogaik nem voltak. A polgári átalakulás időszakában immár természetes volt, hogy nélkülük vagy ellenükre ez a folyamat nehezen lehet sikeres. S bár a márciusi napokban az erdélyi románok körében is bizakodó, támogató hangok hallatszottak, az ellentétek rövidesen kiéleződtek. Ennek azonban megítélésünk szerint elsősorban gazdasági, s nem politikai okai voltak. Az áprilisi törvények gazdasági és társadalmi vívmányai Erdélyben csak az unió tényleges megteremtése után érvényesülhettek, hiszen a magyar kormány hatásköre csak ezt követően terjedt ki a fejedelemség területére. Az udvar azonban tudatosan halasztotta az erdélyi országgyűlés összehívását, így 1848 tavaszán ott nem kerülhetett sor például a jobbágyfelszabadításra, s ez komoly feszültséget keltett a román jobbágyok körében. E „mulasztást” kiválóan használta fel a román mozgalom radikális szárnya, s állította szembe májusra a román jobbágyokat a magyar földesurakkal. Mozgalmukat fegyverrel, felszereléssel, pénzzel, kiképzőtisztekkel támogatta a császári adminisztráció is, s a fegyveres ellenállás megszervezésének hatékony bázisa volt a két erdélyi román határőrezred. A román felkelés kétségtelenül komoly magyar haderőt kötött le Erdélyben, de amikor Bem tábornok honvédserege kiverte az osztrák és orosz erőket a fejedelemség területéről 1849 márciusában, az Érchegységbe visszaszoruló román népfelkelés immár nem volt képes önálló katonai akciókat végrehajtani. A román mozgalom magyarellenessége ugyanakkor korántsem volt egységes. Az erdélyivel ellentétben teljesen más politikát folytattak a szorosan vett Magyar Királyság területén élő románok. Vezetőik, köztük az az Eftimie Murgu, aki éppen a márciusi pesti forradalom alatt szabadult ki a börtönből, a magyar–román viszony fenntartásán munkálkodtak. Segítségükre volt ebben az áprilisi törvényeknek köszönhetően a magyarországi románok gazdasági s politikai viszonyainak rendezettsége, a radikális próbálkozások tehát itt talajvesztettek maradtak. Ennek köszönhetően 1848–49-ben több ezer román honvéd szolgált a honvédzászlóaljakban, s a helyzet általános megoldhatóságát bizonyította az is, hogy 1849. július 14-én Kossuth és Balcescu aláírták a magyar– román megbékélési tervezetet. A román mozgalomra sem mondhatjuk tehát sommásan, hogy teljesen magyarellenes volt, miként azt sem, hogy a magyar kormányzat nem tett meg mindent a románok megnyeréséért, megbékítéséért.
    A forradalom és szabadságharc alatt a szerb volt az egyetlen olyan számottevő nemzetiség, amely következetesen és egységesen lépett fel a magyar kormányzattal szemben. Pedig a megbékélésnek itt is voltak esélyei 1848 tavaszán. A forradalom hírének vétele után számos délvidéki szerb településen rokonszenvtüntetésekre került sor, a lakosok magyar nemzetiszínű kokárdát hordtak, a középületekre kitűzték a magyar zászlót, több helyen elkergették a bécsi udvarhoz hű tisztviselőket, Kossuthot és társait éltették. De már március második felében határozottan megfogalmazták petícióikban, hogy igényt tartanak önálló nemzeti kongresszusok tartására. Kossuthék azonban e mozgalommal szemben nem rendelkeztek olyan politikai munícióval, amellyel leszerelték volna e követeléseket. A jobbágyfelszabadítás a szerbek esetében nem volt bevethető fegyver, minthogy többségük határőrkatona volt, tehát nem tartozott földesúri hatalom alá. Az önálló nemzetként való elismerés követelésének nem volt ellensúlya a magyar kormányzat eszköztárában. Amikor tehát a szerb delegáció tagjai nyíltan és határozottan rákérdeztek erre Pozsonyban az országgyűlés utolsó napjaiban, színt kellett vallani. „Én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, kik más nyelven beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincs” – fogalmazta meg válaszában Kossuth, s ezzel a magyar politika általános véleményét fejezte ki. A szerb vezetők a vita hevében figyelmeztették, hogy ha a magyar közhatalom elutasítja kéréseiket, ők kénytelenek lesznek elismertetésüket máshol – Bécsben, az uralkodónál – szorgalmazni. S erre Kossuth száját elhagyta egy kellően át nem gondolt mondat, mely akár nyílt fenyegetésként is értelmezhető: „Úgy hát döntsön köztünk a kard.” A pillanatot akár szimbolikusnak is tekinthetjük. A szakítás ugyanis törvényszerű, az elutasítás világos és megmásíthatatlan. A szerbek ennek következtében április közepén már megfogalmazzák az autonómiára vonatkozó igényüket, s a következő hónapokban elemi erővel tör ki a polgárháború.
    Az eddig vázoltakból, úgy vélem, kitűnik, hogy tarthatatlan az az álláspont, mely szerint a forradalom és szabadságharc alatt a magyar törvényhozó és végrehajtó hatalom végzetes hibákat követett el a nemzetiségekkel szemben, minek következtében azok egységesen léptek fel a márciusi vívmányait következetesen védő – majd függetlenségét kikiáltó – Magyarországgal szemben. S amikor Kossuth 1849 szeptemberében Vidinben, majd emigrációjának különböző állomásain átgondolta, újraértékelte a nemzetiségi politika lehetséges változatait, maga is arra a következtetésre juthatott, hogy a területi elv, az állam szuverenitásának sérelme nélkül megoldható a probléma. De természetesen ő is érezte, hogy túl kell lépni a szabadságharc alatt alkalmazott elveken, hogy létrejöhessenek az együtt élő népek megbékélésének és abszolutizmusellenes összefogásának tökéletes feltételei. Ugyanakkor abban is reménykedett, hogy a szomszédos nemzetek, főképp a románok és szerbek, keresni fogják Magyarországgal a szövetségkötés lehetőségét, hiszen mint kisnemzetek, képtelenek ellenállni a térség nagyhatalmi törekvéseinek, de az erőket egyesítve, közösen sikeresen állhatnak ellent minden beolvasztási kísérletnek. Egy államszövetség, konföderáció terve bontakozott ki már az 1851-ben papírra vetett kiutahyai alkotmánytervben is, s ez ölt majd végleges formát 1862-ben a Duna-konföderációs tervezetben. A kisnemzetek összefogásának szükségszerűségében szinte minden magyar emigráns egyetértett, vitáik akörül voltak, hogy a magyarországi nemzetiségek helyzetét hogyan, miképp lehet megoldani.
    Kossuth Kiutahyában egy a népfelség elvén nyugvó elvén nyugvó alkotmány alapelveit dolgozta ki, amelyben a „népen”, minden jog forrásán a „honpolgárok egyetemét” értette, mégpedig „faj, nyelv és valláskülönbség” nélkül. Nemzetfelfogása tehát nem változott 1848–49-hez képest, államalkotó nemzeten ő továbbra is kizárólag a magyart értette. Lényegesen kibővítette azonban a nyelvi jogok használatának lehetőségét, s valójában ezzel kívánta elejét venni a nemzetiségi kérdés kiéleződésének. A községekben és a vármegyékben – tehát a közigazgatás középső szintjéig – ugyanis a közigazgatás nyelvét az ottani lakosság összetétele határozza meg, s ez azt jelentette volna a gyakorlatban, hogy a nemzetiségek által lakott megyékben megyei körülmények között megteremthették volna önkormányzatukat. Ezen túl az országgyűlésben is biztosította az alkotmányterv értelmében a szabad nyelvhasználatot, s a törvények szövegét is minden nemzetiség nyelvén ki kellett adni. Ugyancsak a vármegyék hivatottak dönteni arról, hogy melyik legyen az oktatás nyelve, de biztosítani kellett a kisebbségek számára is az iskolaállítás és választás lehetőségét. Kossuth tehát a nemzetiségi megye szintjéig biztosította tervezetében a területi önkormányzatot, továbbá lehetővé kívánta tenni, hogy a nem magyar népek is létrehozhassák politikai szervezeteiket, „nemzeti főnököket” választhassanak, „társas önkormányzati teljes szabadsággal gondoskodjanak mindazon erkölcsi és társas érdekek előmozdításáról, miknek összegét nemzetiségnek nevezzük”. Ez a kossuthi javaslat lényege. Nem hajlandó természetesen elfogadni az ország föderatív átszervezésének gondolatát, amely valóban megoldás lehetett volna, s amelyet az emigráción belül többen, így Teleki László gróf is szorgalmazott. Számára a Szent István-i állam továbbra is megbonthatatlan egységet jelentett, melyet a történelmi jogra apellálva kell megőrizni, de alkotmányos alapokra helyezve azt.