A csavargó vár

    Hetvenöt éves volt nemrég az író. Kortársak írtak róla, hosszan elemezték titkait, elhallgatásának miértjét. Engem nem érdekel, miért hallgatott el. Az ő dolga. Sokkal jobban érdekelt, miért szólalt meg. Milyen kor volt az, amikor megszólalhatott. „Sárga virág, kék virág”. A novellában ül a csavargó a patak partján, és nem gondolja, hogy kapcsolatot kellene teremteni a Világgal. Érkezik egy kislány, és megpróbálja rávenni, foglalkozzon vele. Énekel, beszél, kedves hozzá. Átmegy összerakott, hosszú lábain a patak felett. Sokáig tart, amíg a csavargó felenged. De megérzi a látszólag boldog, ragyogó kislányban a belső tragédiát. Megérzi a hasonlóságot. És hogy nem szedhet magának virágot. Virágot a kislányoknak más szed, a fiú, a Herceg, a Királyfi, vagy valaki. Ha nem szednek neki virágot, pedig kéri, meghal. Hát elindulnak a mezőben. Együtt.
    A csavargó nem fejezi be a középiskolát, bányász, nevelő, gyári munkás. „Munkás” mondjuk a szót, és különös illat tapad hozzá. A mezítlábas, sűrű szagú cigaretta illata. A nyelvre tapadt dohánydarab, a vörösen izzó, még valódi papír, a valódi dohány. Büdös, erős, de valódi. A filterrel már megjelent a megalkuvás. Az önámítás. Hogy filterrel jobb. Nem olyan káros. Nem olyan büdös.
    Büdös, erős, de valódi. Mint a munkáslét. A bányászlét. Amit friss ELTE szökevény soha nem fog megismerni. Viszont mélyen lenézi. Vagy szánakozik rajta, és szociografizál. De Sánta nem elemzett. Megélte. Megélte, és megélés közben úgy gondolta, meg kell szólalnia. Kellett ott lenni valami tragédiának, mint a kislány figurájában a patakparton, kellett ott lenni valami tragikus szépségnek, a marósban, az esztergályosban, a kiugrott igazgatókban és párttitkárokban, Igazgató Jóskában, Varga Sándorban, Balogh Antiban vagy Kocsis Béniben. Valami, amit ők nem tudtak kimondani, kiüvölteni, valaki kell, aki mellettük él, aki figyeli őket, aki kiüvölti őket. Mi ez a tragédia? A kor tragédiája? A szocializmus állítólagos szennyes hazudozásai? Vagy az, hogy az eszme tisztán lebegő, hófehér inge, és a földi valóság nem álltak összhangban egymással? Vagy az, hogy a világtörténelem egyik legszeretetreméltóbb kísérletét rossz emberek képviselték Magyarországon, a Szovjetunióban, vagy máshol? Akárhogy is, ott volt a marósok, esztergályosok, bányászok lelkében a kétely és tragikus gondolat. Nem tudtak róla. Sánta megérezte. Ahogy a csavargó is. Hát megszólalt. Nem bántuk meg. Olyan „hüvely” ő, akiben a többiek tragédiája összesűrűsödve megjelenhet. Kijöhetett volna ez máshogy is. Zeneműként, festményként, szoborként. De nem hiszem, hogy Sánta ismerte ennek speciális eszközeit. És nem is érdekelhette. Maradt a szó. A bányász, az esztergályos, a marós és a többi mond valamit. Szavakat. Összeadódnak az íróban. Más, mélyebb értelmet nyernek. Aztán kihányja magából ezt a masszát. És ott vannak mind a Jóskák, Sándorok, Antik, Bénik. Többször jön föl a gyomrából a korszak. Háromszor-négyszer. Maradandó alkotások. Talán nem tehet róla. Sánta Ferenc tananyag. Hiába hallgat a fene tudja, hány éve, Sánta Ferenc az Sánta Ferenc. Ahogy élnek még azok a melósok, vagy legalábbis a fiaik, lányaik. Miért nem írt többet? Kit érdekel. És ki mondta, hogy kellemes hányni? Persze, megkönnyebbül utána az ember, de törekedni nem kell rá. Film, színdarab készült a művekből. Figyeltek rá. Pedig szembenézés volt. Nem szocreál mese.
    A Jelenkor egyik érdemes, „fiatal” szerkesztője egyszer elrikkantotta magát, és kidobta a magyar irodalomból Sánta Ferencet, Fejes Endrét, Vészi Endrét, és még jópárukat. Hülyeség. Több millió ember szavai keveredtek bennük. Több millió büdös, valódi illat. A legszeretetreméltóbb, alkotó létezés. Amit könnyen hívunk „egyszerűnek” az „egyszerű emberek létezésének”. Akik éltek, akik élnek ma is, vagy élnek fiaikban, lányaikban. A történelmet nem lehet kidobni az ablakon, mert visszajön. És holnapra megfordítja az egész világot…
    Na de most! Most megint jön a gyomor, vagy nem, kedves Sánta Ferenc? Nézem a mai maróst, esztergályost, átvert, kisemmizett embereket – vagy mégsem? Lehet, hogy ez a demokrácia a megváltás számumra? Mint ötven évvel ezelőtt. A szocializmus lelkesítő. Szép dolog. Csak a módszer… ahogy itt van… ez vezet dilemmákhoz, a dilemmák dühöngésekhez, a dühöngések tragédiákhoz. A demokrácia lelkesítő. Szép dolog. Csak a farkastörvényekkel működő „imperializmus” korában /tényleg az, vagy nem, mi nem, megmondta Lenin, vagy hülye vagyok ezzel a kérdéssel, korszerűtlen barom állat, helyett, hogy örülnék/, szóval ennek a perializmusnak a korában mintha ugyanígy támadnának fel az emberekben a dilemmák. A dilemmákból a dühöngések. A dühöngésekből a tragédiák. Félek, hogy újra jön a kislány hozzád, Csavargó. Megáll mögötted, és akar valamit. És neked mondanod kell. Írnod, kiáltanod.
    Nem kell még hánynod, Sánta Ferenc?

Pozsgai Zsolt