Széles Klára

Ki Sánta Ferenc?¹

    I. Író. Író, aki nem ír? – Író, aki – elég rég – hallgat? (Lényegében Az áruló óta [1966] nem adott ki új könyvet.)
    Író, aki nem jelentkezik új és új, meglepő, netán szenzációs művekkel? Ma, amikor nem ritkaság az a fajta, élő, növekedő életmű, amely papírhegyekből áll. A termékenység folyamaiból. A szó szoros értelmében súlyos kötetekből. Mű-óceánokból. Évente új opusok sorából. (Évente sokszor több, új írásművet dedikálnak.) – És hozzá kell tennünk: nem a kisebb, a jelentéktelenebb írók teszik ezt, hanem – sokszor – azok, akik közt ott a kétségtelen, kiváló tehetség. (Más kérdés az, hogy ki olvassa el mindezeket a betű-ármádiákat, hogy mi is ennek a fajta írásnak az indítéka, célja, feladata? Úgy vélem, nem lesz egyszerű ezeknek az életműveknek, magának az egész irodalmi korszaknak a tisztes feldolgozása. – S még ezen belül is elgondolkodtató maga ez a korszakos szimptóma-halmaz. Túl egyszerű „magyarázat” az: „hja, betűre fizetnek!”) Mindenesetre kétségtelen, hogy ezek, az utóbb említett – idősebb és fiatalabb kor– társak dolgoznak.
    De mit tesz Sánta Ferenc? És miért?
    (…És hát mi is az írói munka? Miért? – Ki is az író? Ki nem igazán író? – Holott ír. – Messzire vezető kérdések.)
    Sánta Ferenc olyan író, akinél mindaz, amit írt, eleve nem jelent vaskos köteteket. Néhány karcsú novelláskönyvről, regényről van szó. Ezekkel a kötetekkel sem jelentkezett szembetűnő irodalmi újdonságokkal. Formát bontott volna? Avagy új, meglepő formákkal borzolta volna fel a korabeli (későbbi?) olvasók idegeit? Keltette volna fel a feszült várakozást? Nem feltétlen. Inkább hagyományosnak mondható. – De valóban, annak?
    Írásai maguk, de még a mondatok is tüntetően rövidek. A „történetek” (ha azok) ugyancsak egyszerűek. A hősök (ha azok) inkább köznapiak, mint bármiféle különösséggel rendelkezők. Egy pásztor, néhány fegyveres, munkát kereső, kopott olasz, naiv német kisember, kiskocsmákba összejáró iparosfélék. Még ha katonákról, történelmi eseményekről van is szó: ezek sem jeles vezérek, inkább közkatonák. Maguk a múlt kor történései, jelenetei is voltaképpen talán említésre sem érdemesek.
    Vagy éppen ez a láthatatlanság, a még-csak-fel-sem-jegyzettség a fontos? Az egyik fontos? Az egyik – Sánta Ferenc számára – feljegyzésre érdemes? Rögtönözve lapozgatom, a köteteket.
    „…a középkorban és még azelőtt is… ha valaki meghalt valami nagy hitért, valami meggyőződésért, az igazságért és hasonlókért, egyéb nemes dolgokért, akkor… ott vehetett búcsút az életétől mindenki szeme előtt, és utolsó kiáltását hallhatta, hogy úgy mondjam, az egész világ! Ott állt a bitó előtt vagy a máglya előtt, vagy mit tudom én, mi előtt és a tömeg körülötte… elkísérték tekintetükkel a nagyszerű megsemmisülésig… látták, mint harapnak bele testébe a lángok, és hallhatták, amikor felkiáltott: bosszuljátok meg a halálomat, vagy értetek halok meg… vagy hasonlók… De mi van ma?”
    Igen, például egy kocsmai szóváltást követő morfondírozás azért indul csak efféle a naiv, sőt együgyű „múltba pillantással”, hogy ide jusson:
    „…De mi van ma? Felakasztják az embert valami kis lyukban, pincében vagy ilyen helyen, és a svábbogarak látják legfeljebb. Esetleg golyót eresztenek a koponyájába, a tarkójába valami mellékhelyiségben, és ráhúzzák a vizet, ha már darabokra vagdalták. Ott aztán szólhat az emberiséghez, legyen mégoly nemes cél, amiért feláldozza önmagát!”²
    Keszei fényképész meditál ekként. S jól illik mellé egy egészen máshonnan való, talán még oktondibb Sánta Ferenc-„hős” vélekedése például „trójai dologról”. Maga is előrebocsátja: „kérem, ne nevessen ki a szentségtörésért” – rabtársával beszél:
    „…engem már kamasz koromban elszomorított, amikor arra a sok halottra gondoltam, az árvákról nem is beszélve, kiváltképp a görögökre, akik, kérem, a legnagyobb hősiességgel vetették magukat a csatába, hogy úgy mondjam, egy nagy cél érdekében, és hősi halottak lettek, hogy ezzel a kifejezéssel illessem őket! Mert ugye, nem vonultak el a vár alól…”
    S ismét még tovább egyszerűsít, még tovább profanizál:
    „…a halált választották megszámlálhatatlanul sokan… És kérem, a végén kiderült… hogy az az asszony nem is volt a várban! Nem is volt ott soha!… Teljesen felesleges volt az egész. Az asszony nem volt soha Trójában!”³
    S hogy legalább morzsákból felidéződjön holmi önkényes, irodalmi intarzia, legalább néhány gondolat-törmelék Az árulóból:
    „…Hiszen gondolni sem tudok más egyébre, mint arra, hogy ki kit gyilkoljon ahhoz, hogy tisztességesnek tartsa őt a társadalom!… Bizony mondom, még azt is megteszitek majd, hogy öltök, csak mert a másiknak barna a haja, a tiétek pedig szőke vagy megfordítva!… Lassan ti magatok vagytok félő és megijesztő egy személyben… Nem tudtok rendes fedelet adni a gyermekeitek feje fölé, halomszámra veritek a vasat aranyak ezreiért, hogy ölni tudjatok vele…”⁴
    Nem könnyű félbeszakítani az áradó, egymás után kívánkozó gondolatokat. Mindezeket, amelyek ma – 2002-ben – nem kevésbé időszerűek, mint akkor voltak, amikor megszülettek. Félelmesen, fájdalmasan időszerűek.
    Tehát voltaképpen olyan íróról beszélünk, aki alapvetően tragédia-költő? Filozofikus, történelmi-filozofikus módon fenyeget, szembesít – kilátástalan kilátásainkkal?
    Van ebben igazság.
    Mégis, mindez – a háttér. – Miért, mi lehet az előtérben – ezek után, ezek közben? – Lehet valami egyáltalán?
    Igen. Persze: csupa ásatag, ómódi élmény, fogalom. Hit. Humanizmus. Tisztesség.
    II. Valamiféle vallásosságról van szó? Afféléről. (Bár jómagam be nem tudnám sorolni egyetlen tételes vagy „szabad” egyház körébe.) Ilyesmiket vall:
    „…Ha a gyermekeimről kezdtem beszélni neki, rámkiáltott, hogy annak semmi köze az egészhez! Mintha nem azoknak az érdekében kellett volna így tennem! A magasabb hatóságok be fogják látni, hogy a kötelességemet teljesítettem!… Végeredményben, azok a gyermekek inkább nőnek fel Németországnak, mint nekünk!… Az ország nem műutak, házak meg hegyek – az ország azok az emberek, akiket mind szülők nevelnek fel! És egyébként is… Az Istennek vannak törvényei, és azok, kérem szépen, az élet törvényei, és az nem egyéb: a szülő nevelje fel a gyermekeit! ENNÉL NAGYOBB TÖRVÉNY NINCS!”⁵
    Hosszan kínálkozna a hasonló idézet-, vallomássor. Egybevág. A hit, a tisztesség, az etika: hűség a tisztességhez – amely: a család, a gyermek – AZ EMBERI FELELŐSSÉG.⁶
    Micsoda divatjamúlt szavak, fogalmak! – Vagy mégsem? Vagy netalán: élettények? Netalán életünk-halálunk döntő határai, tényei?
    III. Végül is: ki hát Sánta Ferenc? Író. – De talán még inkább, ember.⁷ Olyan ember, akiről úgy vélte a költő: „…egyre kevesebb”. Író, aki szüntelen gyakorolja is azt, amit ír.
    Persze, tudjuk, az író megteheti azt, hogy „csak” ír. Megteheti netalán azt is, hogy írja a „jót” és teszi a „rosszat”. De – netalántán időnként mégis – megesik – megeshet –: valaki, valamely író – jót is ír, meg még: teszi is azt a bizonyos „jót”. (Petőfi, Tolsztoj – s még akad példa.)
    A kérdés – persze – összetettebb. Az adott korszak, az adott, történelmi helyzetek és kényszerhelyzetek megkerülhetetlenek. Az alternatívák többször – abszurdak. Eleve embertelenek?
    („– Mit akar? – kérdezte a vendéglős. – Becsülni önmagát vagy élni?”⁸)
    Az író válasza: Az ötödik pecsét Gyurica órásmesterének felelete. Kínok, vívódások közt inkább megtenni a látszólag leggyalázatosabbat akár, a látszólag önmagát meghazudtolót, hogy ártatlanok csapatát mentse meg, próbálja megmenteni. (A titokban bújtatott zsidó gyerekeket.)
    Hogy milyen ez a válasz a köznapokban? Például a hatvanas évek személyes emlékei szerint?
    Talán ez is megérdemli a feljegyzést.
    De talán külön történetbe kívánkozik.
    Sánta Ferenc: az író, az ember – lehet, hogy 75 éves. De inkább: időtlen.

¹ Író. Az az író, aki miatt irigylem Vasy Gézát, mert – tudtommal – ő írta az első monográfiát Róla. Egyúttal elnézést kérek minden Róla író kollegától. Lassan fél évszázados gyakorlatomtól eltérően most nem idézem pályájának tetemes szakirodalmát.
² Az ötödik pecsét. 1963, 240–241.
³ Farkasok a küszöbön. 1961, 114–115.
⁴ Az áruló. 1960, 100–101.
⁵ I. m. 1961, 116. Kiemelések: Sz. K.
⁶ Lmft. Ua.
⁷ Martinkó Andrást kell idéznem – véletlen – közös, régi, kedves barátunkat. Azt mondta egyszer: „Klára! Azt hallottam ez elébb: – egy ember – gondoljon bele. Én nem osztogatnám ezt a kifejezést. Ismert már »embert«? Hányat?”
⁸ I. m. 1961, 279.