Jari Järvelä

Forró kutya

    Pontosan olyan vagy, mint amilyennek egy igazi kutyának lennie kell, mondtam neki. Egyik füled fekete, a másik fehér. Nem vagy túlságosan nagy, és fogad sincs sok.
    Megsimogattam foltos bundáját. Heves farkcsóválásba kezdett.
    Letérdeltem. A mellkasomnak feszítette magát. Végiggurítottam a labdát a folyosón. Utánalódult, de túlszaladt rajta. Ahogy fékezett, karmai megcsikordultak a kövön. Szikrák pattogtak.
    Szájába kapta a műanyag labdát, harapdálta, majd visszahozta hozzám, és nagyot szusszantott. Nyelve vidáman lifegett. Aztán úgy akartam elgurítani a labdát, hogy ne tudja elkapni. A labda nekiütődött a korlát vasának, és irányt váltott, átcsúszva a kutya hasa alatt. Az megpördült és utánavetette magát.
    A lift ajtaja kinyílt, s a kutya belerohant.
    – Mit csináltál? – üvöltöttem. Apa a liftajtóban állt, kezében pénztárca és tósztkenyér. – Elcsaptad az ajtóval!
    – Mi van?
    – Nem mozdul!
    Apa körbe-körbenézegetve óvatosan végiglépdelt a folyosón.
    – Most rajta állsz! – tört ki belőlem a zokogás.
    Apa felemelte a lábát.
    – Mi a fenén állok?
    – A kutyámon. A másik lábod alatt van.
    – Jaj, bocs – lépett arrébb apa. Odafutottam a kutyához, és az ölembe kaptam. Farka megrezzent. Megvakargattam az álla alatt.
    – Milyen fajta? – érdeklődött apa.
    – Kutya.
    – Hogy hívják?
    – Kutya - válaszoltam.
    – Megsimogathatom?
    Belesúgtam a kérést Kutya lelógó fülébe, aztán ujjaimból szócsövet formáltam a pofája elé.
    – Nem akarja, hogy megsimogasd. És amikor az előbb rajta álltál, ötször beléd harapott. Rém büszke rá.
    – Mióta van nálad?
    – A biciklitárolóban találtam, amikor együtt jöttünk haza. Beszorult a hólapát mögé.
    Apa szőrrel szemben megvakargatta Kutya állát.
    – Szerintem rendes nevet kellene adni neki – jegyezte meg, és a lakásajtóhoz lépett. Kulcsával a zárat kereste.
    – Van rendes neve. Kutya. És büszke a nevére!
    Hétvégén az unokatesómékhoz mentünk. Két éjszakát töltöttünk náluk. Milla kézenállt, bár ragtapasz volt a hüvelykujján. Amikor hazaértünk, nyomban ellenőriztem, az ágy alatt van-e. Semmi. Csak a legósdoboz volt ott, túl keskeny ahhoz, hogy Kutya el tudjon rejtőzni mögé.
    Megvizsgáltam a gardróbot, bár tudtam, hogy Kutya nem érzi jól magát a hosszú kabátok között. Bedugtam a kezem a csizmába. Szőrcsomót tapintottam.
    – Ne félj, csak én vagyok.
    Összegyűrődött talpbetét volt.
    Belopakodtam a nappaliba, bekukkantottam a fikusz mögé. Apa a kanapén feküdt. Gyors mozdulattal félresodort valamit az öléből, és golyóstollával döfködni kezdett egy papírlapot.
    – Nem láttad Kutyát? – kérdeztem.
    Apa homlokát ráncolva bámult rám, ajkát a toll külső burka sárgára festette.
    – Ja hogy a kutyát? Máskor sem mászkált idebent.
    – Azt parancsoltam neki, hogy vigyázzon a házra, míg megjövünk. Hahó, Kutya! – szólongattam. Négykézlábra ereszkedve belestem a kanapé alá, megvizsgáltam a videokazetták dobozait.
    – Ha időben adtál volna nevet neki, most azon hívhatnád – jegyezte meg apa. – Rögtön tudná, milyen hívásra válaszoljon.
    – Az a neve, hogy Kutya.
    – Vauvau. Vau. – Apa köröket rajzolt a papírlapra. Anya fényképe volt a papír alatt. Gyakran nézegette, lopva, hogy én ne lássam.
    Puszit nyomtam apa arcára.
    A hólapát! – jutott hirtelen eszembe. Zokniban szaladtam le egy emeletet a biciklitárolóhoz. Két kézzel ragadtam meg az ajtókilincset és megrántottam. Résnyire nyílt, besurrantam.
    A hólapát a tároló hátsó falához volt támasztva, a betonpadlón nedves folt terjengett.
    Félelmében bepisil!
    Félrelöktem a hólapátot. Egy sor kerékpár ringott a mennyezeti kampókon.
    A hólapát helyén magányos hócsomó olvadozott. Rácsaptam.
    Bassszus! – sziszegtem.
    Újra átkutattam a lépcsőfordulót. Megkérdeztem a házgondnokot, nem látott-e egy kutyát. Fekete fül, fehér fül. A gondnok azt válaszolta, hogy a lépcsőházban nem szabad kutyát tartani. Amikor Reetta szomszéd kilépett a kalitkából, gyorsan bekukkantottam, nem maradt-e bent Kutya véletlenül a liftben.
    Jéghokibottal megszurkáltam kint a hókupacokat. Ha valaki havat hányt rá, agyoncsapom. Apa azt mondta, még csak korizni sem tudsz.
    Benéztem a sütőbe, aztán kimentem az erkélyre. A sarokban eldugva egy konzervdoboz lapult. Belémhasított: Kutya bebújhatott a konzervdobozba. Előkerestem a csavarhúzót és felfeszítettem a doboz tetejét. Apa azt mondja, vigyázz, fiam, a csavarhúzóval, éles a hegye. Besűrűsödött sárga festék volt benne.
    Bassszus!
    Figyelmeztető ugatást hallottam. Kihajoltam a korláton. Felülről nagy csomó hó hullott a nyakamba. Felnéztem, a következő halom már az eresznél tartott. A ház legtetejéről jött.
    Kiszaladtam az előszobába, felrántottam a cipőm. Halkan húztam be az ajtót, amilyen halk a tündérek hangja.
    A lépcsőfordulóhoz mentem, ahol a lépcső kezdődik.
    Tudtam, hogy fent van a ház legtágasabb erkélye, ahol a szőnyegeket szokták porolni. Jártam ott anyával. Az erkélyről látni lehetett egy csér hátát.
    Soha nem mentem fel oda lépcsőn. Anyával lifttel mentünk.
    Felléptem az első lépcsőfokra, hátranéztem. A lépcsőforduló a helyén volt. Öt lépcsőfok és még mindig ott volt.
    Visszamentem a mi lépcsőfordulónkra, hogy kiszuszogjam magam.
    Újra nekivágtam. Elértem a következő lépcsőfordulót. Megkapaszkodtam a korlátba és egyszerre két lépcsőfokot léptem. Újabb lépcsőforduló. Éppen olyan, mint a miénk. Megrémültem, hogy túlmentem a tetőn.
    A következőnél állt a lift, keskeny ablakából ferdén hullt a fény a padlóra. Felugrottam, hogy belássak a kalitkába.
    Nem szabad beszállnom a liftbe.
    Hetedik ugrásra új forduló. Ugróegér, kőszáli kecske, bolha, mind remek ugrók. Én vagyok a legjobb. A fordulóból nem indult több lépcső. A falból több ajtó is nyílt, egy kivételével valamennyin lakat. A lakat nélküli ajtó más volt, mint a miénk. Vasajtó. Nem találtam csengőt, megkopogtattam hát a vasat. Fájt az ujjam.
    Elfordítottam az ajtó gombját. Megcsikordult és – szezám, tárulj!
    A nyílásból először csak hideg áradt, aztán már ki tudtam venni a szürke szőnyegállványt és a korlátot. Kimentem az erkélyre, kihajoltam a korláton.
    – Kutya! – hívogattam.
    Át volt fagyva, ugatni sem tudott. Átvetettem a lábam a korláton, és leugrottam a lapos tetőre. Bokáig süppedtem a hóba. Alatta jég volt, elvágódtam. Apa azt mondja, még korcsolyával sem tudsz ügyesen siklani, úgy tapogatózol, mint vak a kút káváján. Nincs igaza.
    Csúsztam bizony.
    A tető közepén egy láda meredt az égnek. Nálam is nagyobb volt, három busz is elfért volna benne. Eltakarta a szemem elől az egész tetőt.
    Megindultam, hogy körbejárjam. Megkocogtattam a falát, nem kartonból volt.
    – Kutya! – hívtam, ahogy megkerültem a sarkot. – Csóváld meg a farkad, hogy észrevegyelek!
    Sötét volt, kézen fogtam magam.
    A hó hullámos kupacokban halmozódott fel. Tudtam, hogy Kutya a következő saroknál vár rám. Gyorsabban szedtem a lábom, csak úgy porzott a hó.
    – Kutya! Hahóóó – kiabáltam a sarokról. A legközelebbi szellőzőcső hangosan zúgott. Mögötte nagyobb területen érintetlen hó. Belerúgtam a bádogszellőzőbe: lábamról lerepült a cipő és lecsúszott a tetőről. A csokornyakkendőn vacak a csomó. A borsóleves birizgálja a számat. Sebesen gázoltam az antenna felé.
    Megbotlottam egy hó borította kupacban. Épp akkora volt, mint egy kutya.
    Ujjaimmal kapartam le róla a havat. Ujjam kisebesedett, kezem téglát markolt. Mindkettőt hosszan néztem. Bokámat égette a hideg.
    – Kutya! – kiáltottam és körbetapogattam az újabb sarkot. Előttem ismét érintetlen hó. Ujjammal óvatosan megtörtem a felszínét, s aztán még egyszer. Két kerek nyílás a hóban: nagy szemek.
    – Szia – mondtam nekik. – Anya – kérdeztem –, mit akarsz csinálni télen?
    – Hé! – hallatszott a sarkon túlról, és Reetta szomszéd feje bukkant elő. – Ki van ott? – kérdezte rémülten. Közelebb botorkáltam hozzá.
    Reetta a szőnyegporoló erkélyről hajolt ki. A poroló mögött Reetta szeme egyre nagyobb lett.
    – Azonnal gyere ide! – parancsolta. A korláthoz húzódtam. Megragadott a hónom alatt, és a rúdon lógó, szőrös szőnyeghez taszított. Szeme tányér nagyságúvá nőtt. Havat vettem a számba, szopogattam.
    Reetta újabb adag havat szedett össze a korlátról, és az arcomhoz dörgölte. – Nesze, egyed, ha ez kell neked!
    Szorosan fogta a csuklómat, lecipelt a lépcsőn, és egy emelettel lejjebb hívta a liftet. Harisnyanadrágján sötét virágok díszelegtek.
    – Miért vannak virágok a lábadon? – kérdeztem.
    Behúzott a liftbe, majd az ajtónk elé vitt, csöngetett. Apa kinyitotta az ajtót. Hóna alól láttam a telefont, a kagyló a szőnyegen. Nagy lesz a számla, ki a manó fizeti?
    – Reetta szomszédnak virágok vannak a lábán – újságoltam.
    Apa beküldött a konyhába. Fülemet a padlóra szorítottam, nyolc kanyaron túlról hallom, amint kattog a vonat a síneken. Reetta azt mondta: „Kis majom”. Apa nemsokára bejött. A tányéron volt egy horpadás.
    – Arra nem gondoltál, hogy a tetőről le is lehet esni? – Megráztam a fejem. – Most telefonáltam a rendőrségre, úgy aggódtam, hogy eltűntél. Érted? – Bólintottam.
    – Mit kerestél ott?
    – Kutyát.
    – Azt a Kutya nevűt?
    – Hallottam az erkélyről, hogy fent ugatott.
    Apa arcán furán rángott egy izom. Megtapogattam, hol van az én arcomon hasonló. Ring-ráng. A kezemtől hófoltos lett az arcom. Kértem zsebkendőt. Apa ehelyett répát vett elő a hűtőből.
    – Amikor az unokatestvéreidnél voltunk – szólalt meg apa –, elegem lett ebből a kutyából, délelőtt hazaugrottam és megragadtam és megroppantottam a derekát, így ni. – Apa kettétörte a répát. Közepéből lepattant egy szögletes darabka, végiggurult a padlón a szennyeskosár mellé. – Aztán kidobtam az udvaron álló kukába, fölösleges tovább keresgélned. Világos?
    Apa fogai között ropogtatta a répavéget. Megnyaltam a felső ajkam.
    – Így ni. – Apa a maradék répát is kettétörte. – Reccsen, mint a rice crispie. Kérsz rice crispie-t?
    – Nem.
    – Soha többé nem mész a tetőre!
    – A telefon a földön maradt – mondtam. – Fel kell szedni.
    – Eredj a szobádba, és el ne mozdulj onnan, a mindenit, megértetted?
    Az ágyamhoz érve észrevettem, hogy az egyik cipő még a lábamon van. Leültem a szőnyegre, lehúztam a vizes zoknikkal együtt. Nem jutott eszembe más, mint hogy hihhóhihhóhihhóó.
    Tudok lábujjhegyen állni. Sokkal nehezebb, mint a kézenállás.
    Apa bejött a szobába, nyitott könyvet szorongatva.
    – Itt van neked valami az igazi kutyáról. Elolvasod, és addig ki nem mész ebből a szobából, míg szó szerint fel nem mondod nekem. Kívülről.
    Apa elvette az ujját a könyvlapról. Két hasáb szöveg volt. Az elején piros tussal körberajzolt szó: A kutya.
    – Azt hittem, okos fiú vagy, hisz nem voltál még ötéves, amikor megtanultál olvasni. Tévedtem – mondta apa.
    Közelebb emeltem a könyvet a szememhez és lassan szótagolva olvasni kezdtem. Kicsi és dőlt betűs szöveg volt.
    Kutya. Canis. Micsoda? Familiaris. Aha. Kutyafélék családja. Mi? Amely valószínűleg. Eredetét tekintve. Nem egységes. Egy részük. A sakálból. Fejlődött ki. Mások talán. A prérifarkasból. Legrégebbi. Csontmaradványok. Kik? A kőkorszakból.
    Felpillantottam. Apa már eltűnt. A szoba ajtaja becsukva. Az ujjamtól hófoltos lett a papír. A nedves részek kipúposodtak. Kőszáli kecskéket rajzoltam köréjük.
    A szukánál. Mintegy három. Hét tüzelési időszak évente. Kétszer kihordási időszak. De hisz az előbb tüzelési időszak volt! Hatvan.
    Az oldal aljára ugrottam.
    Nemesítés. Kié? Segítségével igyekeznek. A kutyafajták bizonyos. Tulajdonságait. Tovább fejleszteni. Bővebb információ. Nézd meg. Hol? Az ágy alatt. A berkenye fölött. A kutya betegségei.
    Legóból kutyát készítettem, hat lába volt és öt különböző színű feje. Valamennyi fej nyüszített és fénylett a homlokuk. Néztem.
    Nem lesz jobb, ha nézed. Ez sem.
    A kutya, kezdtem elölről. Canis. Kutya canis. Familiaris.

Pap Éva fordítása