Susanne Ringell


Emberi sorsok lexikona


Zavarában hízott el Adele



    Adele

    Zavarában hízott el Adele. A jégszekrényben matató ujjai egyre ügyesebbé váltak, de nem az éhség, hanem a tanácstalanság miatt. Az, hogy nem tudta, mit lehet, mit szabad nyelvével mondania, az vezette a jégszekrény konkrét valóságához. Ízlelni kiválóan tudott a nyelvével. Azt is érezte, hogyan rágnak a fogai, éppen csak beszélni nem tudott vele. Így aztán mindinkább a kelbimbó és a ropogós kolbász megítélésére szorítkozott. Egyébként maradt a jó reggelt, a köszönöm, a viszontlátásra és a szép időnk van.
    Jó időbe került, míg sikerült meghíznia. Adele nem volt édesszájú, így a kövérség jócskán váratott magára. Kénytelen volt a hosszabb utat bejárni, ami a salátaönteteken és a majonézes tojáson keresztül vezetett, de végül célhoz ért. Elérte aranysúlyát, ami hajszálpontosan annyi volt, mint összegyűjtött hallgatásának súlya. Nyolcvanhét kilogramm. Felszabadító érzés volt. Most már ő is volt valaki. Valósággal ragyogni kezdett. Először a férfiak szemében látta meg a ragyogását. Kézrátétel útján jött rá, hogy valamiféle fordított Midásszá vált. A férfiak, akik hozzáértek, arannyá változtak. Szegény kiéhezett gebék. Adele testben és lélekben egyforma lett; lágy, mégis szilárd, szelíd, csöndes és céltudatos.
    Úgyhogy szó sincs semmiféle magányosságról vagy az elhízásról szóló tragikus történetről. Adele jégszekrényhez tett kirándulásai elvezettek a szexhez.


    Egil és Folke

    Egil és Folke a vasútállomás peronján áll. Fölöttük a tiszta ég. Fölöttük a csodálatos tiszta ég. Kezükben síléc, lábuk között jókora, kitömött nejlontáska. Hideg van. A peron zsúfolt és hangos, de nekik külön kis fülkéjük van a levegőben, ami csak az övék. Folke fején piros sapka, Egil rövideket szippant a cigarettájából, mint egy külföldi. Arra gondol, milyen kár, hogy Folke nem dohányzik, olyan szívesen megkínálná egy férfias, külföldi, bajtársias cigarettával itt a peronon, a 7-es vágány mellett. A tovasiető, úton levő, várakozó emberek között, akik semmit sem tudnak Egilről és Folkéról.
    Akik semmit sem tudnak a várakozásról.
    Egilnek új nadrágtartója van, de ez most nem látszik. Később majd Folke megláthatja Egil új nadrágtartóját.
    Folke búvárórájára néz, öt perc múlva nyolc, Egil gyomrában érzi a ketyegést. Hányas a kocsink? – kérdezi Egil, mert hallani akarja, amint Folke azt mondja: 36-os. A 36-os kocsi lesz a miénk. „A harminchatos” – mondja Folke. Kurtán, de mégsem olyan élesen, hogy Egil kételkedni kezdjen, érdemes volt-e egyáltalán útnak indulniuk. Megy minden, mint a karikacsapás. Minden jó és izgalmas. Folke majdnem azt mondta, amit Egil hallani akart, nemsokára befut a vonat, és akkor következik a megbízhatóan hosszú utazás Lappföldre, és akkor lesz csak igazán izgalmas, ha megérkeznek késő este a házikóhoz, amit kibéreltek, Folke és Egil; a munkahelyükön foglalták le a prospektusokból Egil és Folke; hosszasan és alaposan érlelték várakozásaikat.
    Egil és Folke olyan útra indul, mely messzebbre viszi őket, mint ahol eddig bármelyikük járt. Amely már majdnem veszélyes. Hogy milyen messzire mennek, még nem tudják. Csak majd ha komolyra fordul a dolog. Mikor majd a lappföldi sötétben ülnek a tűz előtt, és esti grogjukat isszák. Később, amikor felszínre kerül minden kimondatlan, amit Egil remél, hogy Folke is reméli, amit Folke szinte önmaga előtt is titkol még álmaiban is, de reméli, hogy Egil szintén, mert eddig csak a síelésről volt szó, meg arról, hogy ki vigye a látcsövet és hogy vajon nem kellene-e a konzerveket mégis inkább a helyszínen beszerezni.
    Nem beszéltek arról, hogy ki tegye meg az első lépést.
    Most megtették az első lépést: Lappföldre utaznak síelni.
    Jön a vonat. Kék színű. A piros sapkás Folke üzletember. Egil közgazdász, a feje fedetlen. Az ég a pályaudvar fölött csodálatos. Két jóképű férfi, Folke és Egil. Mindketten negyven fölött, és most először ott állnak kezükben az oly könnyen eltávolítható huzatokba csomagolt síléceikkel.
    Egil elnyomja cigarettáját.
    Indulás, mondja Folke.


    Olsson és Paula

    Egy padon ülnek. Egy zöldre festett padon egy elzászi kisvárosban. A Rajna előttük hömpölyög tova, otthagyja őket. Nézeteltérés támadt közöttük. Elvileg jóban vannak, de pillanatnyilag épp nem egyeznek, barátságuk semmi esetre sem volt soha olyan, amiről érdemes levélben beszámolni az otthoniaknak. Sohasem hívják fel egymást, ha csak nincs valami közölnivalójuk egymás számára, nem vesznek össze magánéleti ügyeken, és soha, de soha nem adnak ruhát kölcsön egymásnak. Olsson L-es méretet hord, haja sűrű és hosszú, vörösesszőke, Pauláé semmi különös, közönséges hamvasszőke. Mérete valamivel az átlagméret alatt van. Olsson vékony szivart szív. Barna a foga, és enyhe calvadosillat lengi körül. Ebben a kitüntetett pillanatban Paula éppen egy kis százszorszépet szagolgat. De semmi illata sincs, amit Paula nagyon is jól tud.
    – Sétálunk egyet? – kérdezi.
    – Nem mászkáltunk még eleget? – feleli Olsson. Sajog a lába, és semmi mást nem szeretne, mint üldögélni és sütkérezni egy kicsit, de ez a Paula olyan nyughatatlan. Állandóan csinálnia kell valamit, persze este az istenért se akar elmenni egy elegáns étterembe. Annak ellenére, hogy most olyan helyzetben vannak, hogy megtehetnék. Az útikönyv szerint a hely többcsillagos, és Olsson úgy érzi, extravagáns. Igazán kár.
    Paula tulajdonképpen rendben van, csak éppenséggel nem lehetne a társaság lelkének nevezni. Inkább amolyan unalmaska, aki folyton útikönyvet szorongat a kezében. Olsson nem szereti, ha az emberek látják rajta, hogy turista. Ő otthon szeretné érezni magát mindenhol, és Paula képtelen felfogni a diszkréció szó értelmét. Például épp mostanában találkozott egy férfival; ez teljesen nyilvánvaló még akkor is, ha egy szót sem szólt róla Olssonnak, és neki nem is áll szándékában megkérdezni. Ó, istenem, kit érdekel ez a pasas, gondolja Olsson, és jól tudja, hogy Paula arra vár, hogy kifaggassa arról, hogy hívják, hány éves, mivel foglalkozik és mikor találkozik vele legközelebb.
    Micsoda hülyeség.
    Paula feláll. Elindul, a százszorszépet bedobja a Rajnába. A virág lassan, de biztosan sodródik tova a folyón. Hamarosan elfogy az utazásra szánt pénze, és eszébe jut, hogy nemsokára esedékes a havi baja. Szeretne egy nyugodt estét, de Olsson mindenáron étterembe akar menni. És Olsson Paula legrégibb barátnője. Már iskoláskoruk óta együtt járkáltak mindenfelé – ha nem is sülve-főve, ahogy a szólás tartja, csak ahogy két petrezselymet áruló lány szokott. Az azért nem a legrosszabb kiindulópont. Idővel egyre közelebb kerültek egymáshoz, Paula értékeli Olsson tárgyilagos természetét. Olssonnal a kapcsolata is tárgyilagos. Semmi csacskaság. Olyanok, mint két férfi. Együtt járnak múzeumba és időnként együtt utaznak, és ha szükséges, Olsson segít Paula bevásárló körútjain feltölteni a frizsiderjét és virágföldet visz tenyérnyi kertjébe. Viszonzásképpen Paula meghívja Olssont ebédre. A hosszú, álmos ünnepnapokon ideje nagy részét Olsson egyedül tölti.
    Hát így állnak a dolgok.
    Olsson piros arccal ül a padon ócska farmerjában. Lehúzta lábáról cipőjét, és megállapítja, hogy körmei, valamiféle elfeledett hiúsági kísérlet következtében, berepedtek. Bárkák jönnek és mennek a vízen. Egy sárga kutya kis híján belefullad a vízbe, de minden elrendeződik. A jóindulat kellemes érzés. Sétálnak egyet, megállnak egy calvadosra, és Olsson meghívja Paulát estére az elegáns étterembe. Miután becsípett egy kicsit és nagylelkű hangulatba került, levonja a következtetést, hogy talán itt szorít a cipő Paulánál.
    A negyedik és ötödik fogás között Paula a bortól csillogó szemmel csak úgy, mintegy mellékesen beszámol Olssonnak, hogy találkozott valami hülye pasassal, de úgysem lesz az egészből semmi.
    – Ki tudja – mondja Olsson könnyed nagyvonalúsággal, tudván, hogy Paulának van igaza. – Na és mikor…
    – …Hogy mikor találkozunk?
    És Paula mesélni kezdi a részleteket, miközben Olsson újra rágyújt egy szivarra, és az étterem személyzete alig tudja visszatartani magát a fintorgástól. Paula és Olsson is mindent megtesz, hogy jól érezze magát. Sokba fog kerülni, de életre szóló emlék lesz.


    Rigmor

    Éjjelente gyakran ébren üldögél a konyhaasztal mellett, sorra veszi szokásos gondolatait. Éjjelente mindig új gondolatokra van szüksége, hogy mindig újra be tudja csapni a testét azzal, hogy másra gondol. Ma éjjel a kutyák hátsó lábán gondolkozik: vajon a kutyák jobb- vagy ballábasak?
    Mármint a hím kutyák.
    Mármint a hátsó lábuk.
    Vajon vannak, amelyek mindig a jobb lábukat emelik fel, amikor vizelnek, mások pedig épp ellenkezőleg, el sem tudják gondolni, hogy ne a bal hátsó lábukat húzzák fel, amikor meg akarnak öntözni különböző oszlopokat, falakat vagy autógumikat? És vajon a gazdáik tudatában vannak ennek? Észrevesznek ilyesmit? Vajon végeztek-e már kutatásokat ezzel kapcsolatban?
    Vagy csak a vak véletlen irányítja az egészet? Nagyon sok befolyásoló tényező lehet. Arról van-e szó, hogy melyik lába van közelebb a kiválasztott célhoz, vagy arról, melyik oldalán áll a gazdája, és hogy milyen mértékben engedi meg a pórázt a canis familiaris elsődleges célja viszonylatában?
    Sok tényezőt kell számba venni a hasonló töprengéseknél. Három csésze mentatea után Rigmor belátja, hogy nem tudja a választ a kérdésre, és hogy a kutya elsősorban sokkal inkább társa az embernek, semmint problémája. Ő maga is élvezi egy kutya társaságát már jó ideje. Minden oldaláról megvizsgálta a kérdést, különböző aspektusokat gyűjtött és hessegetett el, újra és újra fontolóra vett mindent a legkisebb eredmény nélkül. Egy ilyen esetben aligha lehetséges tapasztalati kutatásból kiindulni. A valóság éppen adott pillanata sem sietett segítségére: ahogy konyhaablakán kinézett, mindössze három szukát látott, ami nem volt több, mint egy szuka egy csésze mentateára.
    Érdekes.
    Egy új ötlet merült fel. Egy új ötlet, melyet hálásan vett tüzetes vizsgálat alá: lehetséges, hogy a szukák túlreprezentáltak abban a speciális városnegyedben, amelyben ő lakik? És ha igen, vajon miért? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a szukák egészen más időpontban mennek ki, mint a hím kutyák, és ha igen, ezt vajon az állat szükségletei irányítják vagy netán a gazdák szükségletei?
    Egy napba és egy éjjelbe rengeteg kutyaóra fér.
    Még nem jött el a fájdalomcsillapító ideje.


    Walter

    Walternek zónaterápiára kellett volna mennie tizenhárom óra nulla nullakor, de nem ment, hanem a terapeuta lépcsőházában sarkon fordult, és lépteit a város egyik legismertebb étterme felé vette, mert az éhsége mégiscsak valóságos éhség volt, míg a zónaterápia feltehetően épp oly misztikus volt, mint ahogy hangzott, hiába próbálta a felesége egész délelőtt meggyőzni az ellenkezőjéről. A felesége gondoskodott mindenről, az időpontról, a helyről és a terapeutáról egy ismeretlen nő személyében. Walternak ugyanis az utóbbi időben nagyon feszültek az izmai, és elég bolond volt hozzá, hogy panaszkodjon is róla.
    Semmit se kell csinálnod, mondta a felesége, mielőtt elindult. Csak fekszel és élvezed.
    Az egyetlen zóna, amiről Walternek tudomása volt, az a háborús zóna (és még néhány erogén), ami pedig a „terápiát” illeti, azt a lélekkel és mindenféle problémával azonosította.
    Walter most az étteremben ül és élvezi a marhasültet (la Tauno Palo), hagymával és egy üveg sörrel. Tauno Palo legendás színész volt, a legnagyobb macsó a finn film világában, mindenkinél jobb hajóskapitány vagy vagabund. Jó érzés volt beleharapni abba a sültbe, amit róla neveztek el. Egy kis vér kifröccsent a tányérra, és összekeveredett a tejszínes szósszal, és Walter úgy érezte, izomfeszültsége minden egyes harapással jobban enyhül.
    Az is jó volt, hogy olyan helyen üldögélhet, ahol nem kell levetkőznie, egyáltalán, hogy ülhet és nem kell kiszolgáltatottan feküdnie, miközben fogalma sincs, mit művelnek vele.
    Nem lehet ráfogni Walterre, hogy általában mocskos disznó lett volna, de azon a délutánon a kocsma enyhe dohányfüstjében szinte tisztességtelenül tisztának érezte magát. Délután fél óra hosszat súrolta a lábát, mert a felesége felkészítette rá, hogy elsősorban a lábát veszi majd kezelésbe a terapeuta. A karácsonyra kapott új alsógatyáját vette fel, és mielőtt elindult, a fülét is kitisztította vattás végű pálcikákkal. A biztonság kedvéért megmosta minden hajlatát és rejtett zugát is.
    „Semmit se kell csinálnod? Csak fekszel és élvezed?”
    Hah!
    A feleségeknek rettentő furcsa elképzeléseik vannak arról, hogy mi megy könnyen egy férfinak.

Kertész Judit fordítása