A tüzet az égből

Beszélgetés Jókai Annával

    – Miért olvassák olyan sokan a könyveit?
    – Amikor az úgynevezett puha diktatúrában író lettem, akkor is megkérdezték tőlem, mi ennek a titka – hiszen mindig az élet árnyékos oldalán élőkről írok. Nem lehet azt mondani az olvasmányaimról, hogy happy endet vagy könnyű boldogulást kínálnak, nagy lelki-testi problémával küszködő emberről van itt szó. Azt is mondta az egyik kritikusom, hogy a témáim alapján a legnépszerűtlenebb írónak kellene lennem, és ennek ellenére egyike vagyok a legnépszerűbbeknek. Ennek az a titka, hogy az emberek keresik, ma egyre jobban keresik és akkor is keresték azokat a könyveket, amelyekbe úgy tudnak belebújni, hogy a saját nehéz életükre vonatkozóan kapnak valamit. Tehát vagy azonosulást éreznek, vagy esetenként azt hiszik, hogy vitatkozni kell, és ehhez is sok esetben mankót találnak könyveimben. Valamit, amiben meg lehet kapaszkodni és amitől egyik napról a másikra élni lehet. Él a világban egy olyan lelki-szellemi szükséglet, amelyet ezek a könyvek megpróbálnak kielégíteni, de nem nívótlanul, nem alacsony stíluseszközökkel, hanem mindig magas esztétikai izzásban és modern formanyelven.
    – Tényleg úgy látja, hogy olyan szomorú az ember?
    – Minden embernek megvan a maga a keresztje, amit életében hordoznia kell, van, aki bevallja, van, aki tagadja, van, aki látványosan cipeli, van, aki eltitkolja és szerepeket vesz fel, hogy a másik ember ne lássa meg. Én nem hiszem, hogy olyan hősöket ábrázolnék, akik változatlanul megmaradnak a hibáikban és a bűneikben a történetek végére is. Azokat az embereket keresem – s a világban is azt látom –, hogy az ember az élete során okul. A saját butaságaiból, a saját hibáiból. Megjár egy bizonyos utat – ezt az utat szeretném a könyvekben leképezni. Nem hibátlan hősökről, hanem küszködő emberekről, akikben van hiúság, van irigység, van önzés, mint minden emberben. S megszenvedik a saját poklukat, s katarzis által némiképp megtisztulva kerülnek ki a történetből. Engem általában azok az emberek vonzanak, akiknek van erejük arra, hogy önmagukkal szembenézzenek, azok, akiknek nehezebb sors jutott, mint esetleg az átlag fölött élőknek. Sokszor úgy gondolom, hogy nekik nem is kell irodalom: jól elvannak magukban; azoknak írok, akik értelmet keresnek az egyre jobban kihűlő világban.
    – Sok értelmiségi van a hősei között. Az értelmiségi élet írója?
    – Könyveimben, regényeim és novelláim nagy részében mindig van olyan szereplő, aki az értelmiségi hőssel párhuzamosan éli a maga életét, sőt nem egy esetben segít neki. Mert egymásra vagyunk utalva. Ha sok az értelmiségi hős, az nyilván abból adódik, hogy én magam is ebben a körben mozogtam, de jól ismerem a nem értelmiségi világot is. Az én olvasóim csaknem kivétel nélkül azokból tevődnek össze, akik nem elégszenek meg azzal, hogy az életnek csak a felszínes oldalát lássák; akik az életük értelmét keresik.
    – Mi a különbség a kereső ember és a magányosság között?
    – Korunknak valóban égető, fájdalmas problémája, hogy az is magányosnak érzi magát, aki családban él. A lélek magányossága mindig visszatérő problémám volt, annál is inkább, mert az életünkben van egy bizonyos ritmus; nem lehet csak magányosságban élni. Az ember azért született, hogy emberek között és az emberek iránti cselekvésben mérhesse meg saját magát. Ugyanakkor szükség van arra, hogy az ember vissza tudjon vonulni, és ha szükséges és úgy hozza a sorsa, akkor termékeny és építő magányt tudjon maga körül kiépíteni. Az ember kiárad a világba, utána visszatér a világból – apály-dagály állapota ez a léleknek. Sok olyan embert ismerek, aki magányát úgy éli, hogy pótcselekvésekbe menekül. Ezt nem tudom elfogadni. Ha szükséges, akkor méltósággal kell megélni a magányt, nem szabad olyan dolgokra elfecsérelni ezt a rövid, életre szánt időt, ami esetleg devalválja a személyiséget. A méltóságos magányban jobban hiszek, mint a színtelen megalkuváson és sok esetben bemocskolódáson alapuló kapcsolatban.
    – Egy irodalmi mű, nemcsak tartalmi anyag, hanem formai is. A pályája elején egy kritikus úgy fogalmazott, hogy a forma inkább tradicionális, az újítás a tartalomban van. A Ne féljetek!-ben egy teljesen új formai megközelítés jelenik meg.
    – Eleinte kétségtelenül kötődtem a prózai hagyományhoz, de mindig azt gondoltam, hogy elsősorban a mondandóból kell az újnak kijönnie. Semmit nem ér az a formai próbálkozás, amelyik pusztán öltözteti a szöveget, de maga a szöveg érdektelen marad. Olyan, amilyet már ezerszer közöltünk. És közben, ahogy haladtam előre a pályán – ez különösen a regényeimben észrevehető –, észrevettem, hogy a téma maga szabja meg, milyen formát alkalmazzak. Nincs olyan formanyelvem, amelyik minden kötetemre ráhúzható lenne: attól függ, hogy mi volt az az anyag, amit meg akartam formálni. Az évszakok és az életkor szerint is más-más öltözéket ölt az ember, ami illik hozzá. Hiszen maga a tartalom belül van. A könyveknek is mindig más és más formát kell találni. A Napok című regényem – miután a születéstől a halálig egy férfi életét első személyben ábrázolja – tudatregény-fejlődésregény formát követelt meg. A Jákob lajtorjájában azt követelte meg a forma, hogy az emberpár történetéhez, ami az alsó szinten zajlik, egy szabadversszerű felső réteget tegyek hozzá. A Szegény Sudár Anna, az erdélyi regényem napló. Azért napló, mert Erdélyben nagy hagyománya van ennek a műfajnak. A nyelvezet is alkalmazkodik benne ahhoz a nyelvi gazdagsághoz, ami csak ott lelhető fel. Tehát, ha valaki elolvassa a Szegény Sudár Annát, és olvassa a Tartozik és követelnek a nyelvét, szinte nem is ismer az íróra. Egyvalamire ismerhet: mindig az érdekel, hogyan kéne jobban csinálni az életünket. Nem az érdekel, hogy hogyan lehetne jobban élni, habár tudom, hogy az is fontos, hanem az, hogy jobbá kellene lennünk. Ez a minőségi változás fontos nekem. Életem nagy ajándéka a Ne féljetek! Beavatási regény: Magyarországon tizenkét kiadást ért meg és eddig öt nyelvre fordították le. Tudomásom szerint minden előzmény nélkül jelent meg ez a formai megoldás a magyar prózában, szinte színdarabszerűen, drámaszerűen vetíti ki azt, ami a hősökben történik, és zárójelben közli a valódi cselekményt. Fordított dráma. Azt szerettem volna ábrázolni, hogy mi történik belül a hősökben. Igazában az történik az emberrel, amit gondol. A személyiség, az én, a lélek, a szellem ott fejlődik ki. A mondandó szabja meg, mibe öltöztessük. Ezért nem lehet rám fogni, hogy hagyományos író vagyok. Posztmodernnek azért nem vagyok nevezhető, mert nagyon erősen kihallik minden írásomból, hogy szeretnék valamit mondani a világnak. Ez adja az erőt, amivel egyáltalán dolgozni tudok. Azt hiszem, hogy talán amivel újabban illették a prózámat: hogy ez voltaképpen spirituális realizmus. Reális, mert aki olvasni fogja a Ne féljetek!-et, látni fogja majd, hogy mindennapi közegben játszódik, a legapróbb dolog is fontos és érdekes számomra. Mind ebben a földi valóságban éljük meg az életünket. Spirituális pedig azért, mert az indíttatásokat és a célt egy magasabb világból vesszük. Én nem tartozom azon írók és azon emberek közé, akik úgy gondolják, hogy nincs az életnek erkölcsi középpontja. Nemcsak istenhívő vagyok, hanem istentudó is. Ez erősen befolyásolja, amit írok, mert ezért írok, hogy valamit lehozzak ebből az általam megtapasztalt magas valóságból e hétköznapi közegbe, és ez látszik meg a formán is.
    – Ezek szerint úgy gondolja, hogy az irodalom válaszolni tud az élet nagy kérdéseire?
    – Azt gondolom, hogy az a jó irodalom, melyben az író elfogadja, hogy ajándékot kapott a sorsától, és ezt neki kell „szóba fordítani”. Úgy látom, hogy ma az élet nagy kérdéseire senki sem akar választ adni az irodalmon kívül. Bár az irodalomban is divatossá vált már az, hogy nincs a világban objektív mérce. Ebben én nem hiszek. Hiszek abban, hogy van objektív mérce a világban, ehhez irányítom a lépteimet, a cselekedeteimet, a gondolataimat és ez szabja meg azt is, hogy a világnak mit akarok mondani. Ha nem vállalkozhatna a továbbiakban a művészet és az irodalom arra, hogy a maga eszközeivel ne közölhessen valamit a világgal, akkor nem lenne létjogosultsága. Akkor cipőt kell talpalni, lovat kell tenyészteni. A művész és a művészet – mint valamikor a mitológiában – le kell hogy lopja a tüzet az égből, és oda kell adnia az embereknek – még akkor is, ha ezért a máját a keselyűk fogják tépdesni. Napjainkban nem az istenek tépdesik a prométheuszi alkatok máját, hanem az irigy kis keselyűk, akik úgy gondolják, hogy a világ csak a koncszerzésből áll.
    – Milyen meglepetéseket lehet várni Jókai Annától?
    – Olyan meglepetést nem fogok okozni, hogy mást mondok, mit egész életemben. Sokan mondják, hogy valójában versszerű már az a próza, amit írok. A meglepetés az lehetne, hogy ha szabadversnek titulálnák, amit mostanában csinálok. Szeretem a meghatározhatatlan műfajú meditációkat, azokat az esszéket, amelyek valóban szinte szabadversbe fordulnak. Most számomra az a meglepetés, hogy egy sci-finek címkézhető világot szeretnék ábrázolni az elkövetkező időben; de mégsem tudományos-fantasztikus irodalom lesz. Arról szeretnék írni, milyen lesz az ember sok-sok ezer év múlva, milyen lesz a testi-lelki, szellemi szervezete. Hogy ha tovább megy ezen az úton, ami a gonosz felé hajlik. És milyen lesz, ha az isteni tervet teljesíti be. Milyen lesz egy paradicsomi állapot itt a földön és milyen lehet majd a pokol. Mert jelenleg a purgatóriumot éljük, az egész emberiség egy óriási tisztítótűzben ég, és remélni lehet, hogy ebből valami jó lesz öt-tíz, akár több ezer év múlva. Szeretném úgy megírni, hogy aki ma olvassa, ráébredjen arra, hogy tulajdonképpen róla szól ez a történet is, hogy amit ő ma megél, az készíti elő azt a sok-sok ezer évvel későbbit. Mint hogy az az állapot is, amiben most vagyunk, biztos, hogy sok ezer évvel előttünk kezdődött el. Ez megint új formanyelvet kíván.
    – Nem volt még szó a halál témájáról, mint a Ne féljetek!-ben. Az emberek félnek egy kicsit ettől…
    – Ez szorosan kapcsolódik az öregedés problémájához is, de nemcsak ahhoz. Hiszen fiatalon is meg lehet halni. Az elmúlt évtizedekben annyira kerültük a halált, hogy nem adtuk meg a méltóságát. Letagadta az ember, próbált úgy élni, hogy homokba dugja a fejét, mint a strucc, és csak akkor szembesült vele, amikor már lecsapott a bárd. Ez gyáva magatartás. A nyugati típusú ember letagadta, szégyellte, kifestette halottjait. Partit rendeztek, materiálisan kezelték a halált. A keleti típusú is így cselekedett, miután úgy gondolta, hogy a halállal véget ér az emberi egzisztencia. Egyáltalán nem becsülte meg a halálnak a szentségét. Úgy hiszem, ahogy az életnek, a halálra való készülődésnek is értelmesnek kell lennie. A halál nem botrány, úgy tartozik hozzá az emberi léthez, ahogy a magnak a földben való rothadása tartozik ahhoz, hogy az új növény kikeljen. A magot nem sajnáljuk, amikor elvetjük tavasszal. A föld befogadja. Tudjuk, hogy a mag elpusztul, és egyszerre csak kihajt belőle a zöld növény. Fontos, hogy az ember korán szembenézzen ezzel. Ha olyat szeretnék írni, ami mindenkit érint, hogy ne legyen ember, aki azt mondhatná, hogy ez nem rólam szól: akkor nem tudnék jobbat találni. A nincstelen koldust, a híres embert, a kétkezi munkást egyformán eléri, és mindenkinek szembe kell nézni vele. Én hiszek abban, hogy a halál átmenet egy másfajta léthez.
    – Mi a credója?
    – Fontosnak tartom, hogy minden ember megtalálja azt a viszonyítási pontot, amihez képest méri a cselekedeteit. Akinek nincs viszonyítási pontja, annak nincs erkölcsi normája és valójában mércéje sem arra, hogy mit cselekedett. Rendkívül fontosnak tartom. Igazodási pont, ez a fajta mérce számomra a krisztusi egzisztencia. Ez valamennyi művemből kicseng. Szeretném nagyon óvatosan sugalmazni az emberiségnek, hogy próbáljuk meg megérteni, mi az, ami a világ számára nagyon fontos, és amit alapjában még nem ért a világ; vagy elsziruposítják, vagy dogmatikussá teszik ezt a nagy bölcsesség- és szeretet-erőközpontot, amit mi Krisztusnak nevezünk. Ezt tenni meg az élet vezérlő csillagának, és ehhez mérni a kis hibáinkat, hitványságainkat, botlásainkat, és ezen az úton indulni el. Nem hibátlan hősökről beszélek, nem szentekről, hanem olyan emberekről, akik határozott úton akarnak menni egy bizonyos fény felé. Nekem ez az életem rendező elve, és ez jelenik meg a prózámban különböző alakokon keresztül. Ezért nem szomorú ez a világ. Aki tudja, hogy hova tart az élete, sokat szenvedhet, de sohasem érezheti kétségbeesettnek és elhagyatottnak magát.

Kjoszeva Szvetla