Engem sokáig nem adtak ki. Szerkesztőként is meg kellett dolgoznom. És az az érdekes az egészben, hogy csaknem mindegyik szerző a barátom lett. A kiadón kívüli együttlétből, a presszózásból, kocsmázásból jött össze igazából a könyvkiadás. De általánosabban: nagy teljesítmény volt ennek a legalább három évtizednek a könyvkiadása, beleértve a Magvető Kiadó mellett a Szépirodalmit is meg a Kozmoszt. Azért lehetett nagy ez a teljesítmény, mert az irodalom teljesítménye volt nagy akkoriban. Esztétikai terror vagy ízlésdiktatúrák persze voltak, miként ma is vannak.
Nekem az írás elsősorban nem közlendőség. Az írás maga az élmény. Hogy magamat írhatom állandóan. Én magamat kérdezem és magamat „szeretném olvasni”. A megismerés egyik módja ez… Az ember önmagán kívül mást nem akar kifejezni. Nem is tud. Elsősorban önmagának él vagy érez. Mindenekelőtt magamra vagyok kíváncsi. Régebben volt egy nagy vita arról, hogy az ember ne legyen szubjektív. De Goethe mondta azt egyébként, hogy az ember minél többet tud meg önmagáról, annál többet tud meg a többi emberről. „A magány ragyogása.” Az ember életének legnagyobb részét magányban éli.
Még a hegeliánus korszakomban gondoltam úgy, hogy az ember olyasmit hoz létre a világban, amely az idáig nem létezett. És ez igaz is. Ezt már Kosztolányi is megírta a Halotti beszédben. „Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / a múltba sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már, csak ő nem.” Vagy Pilinszky egyik korai versében: „Én nem kívántam megszületni, / a semmi szült és szoptatott”. Azt érzem, ha már élek, miután kénytelen vagyok élni, szóval azt érzem, hogy én csak ennek vagyok az állampolgára. Nem tudom, hogy ez mit jelent. Jelent-e valamit másnak. Megszülettem, nem akartam, nem döntöttem erről. Azt tudom, hogy meghalok, és van egy „közbül”. Mikor az ember szerelmes stb. Maga az Isten ez a „közbül”. Úgy gondolom, ez a szó vagy fogalom, hogy humanista, ez is kevés. Mert miután mindenki megszületik, akaratán kívül, és mondjuk akaratán kívül meghal – képviseli a mulandóságát. Ember és ember között így nincs különbség. Ugyanazok vagyunk.
Végül is, ha az ember megszületik, föladják neki azt a talányt, hogy miért született meg. Ezt megoldani úgyse lehet. Még senki sem tudta megoldani. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az élet csak talány. Nem. Élmény is, elsősorban az, és benne van mindig a talány. Ez a talányosság lehet őrületes, racionális, de nem hiszem, hogy ezt nekem keltene megoldani. A megszületésünket egyszerűen végig kell élni.
Ősi kérdés, hogy kinek ír az ember, a kozmosznak, valakinek vagy önmagának…? Én nem hiszem, hogy van teljesen szubjektív vers. Ami ne feltételezne legalább egy hallgatót. Ami ne jelezne, válaszolna neki vissza. Az ember mindenképpen dialógust folytat valakivel.
Az életnek a legnagyobb élménye az, ami állandóan mulandó benne. Nincs egzakt örökkévalóság. Az ember a másik embernek mondani sokat nem nagyon tud. Az a fontos, hogy a másik emberrel éljen.
