Hát igen.
Belém sűrűsödött a század.
A történelem.
A század egyharmadán születtem, 1933-ban.
Második világháború – Budapest és lelkeink ostroma – majd ébredező Remény, utána 1949! és tovább, az ’56-os forradalom hite és akarása – a halkuló szívverés – a Csend Ideje, 60-as, 80-as évek – a remélt konszolidáció? Istenem! ’91! az oroszok kivonulása – és Hit máig Magyarország talpra állásában – hogy megtalálja megérdemelt helyét a Világban – az Egymásra találásban – a – mondjuk ki hangosan – a Szeretetben – Képességben, Erőben és Férfiúi becsületben és vállalásban – az Idők végezetéig.
De egy időben, a felejthetetlen gyermekkor, – Anyám-Apám varázsa,
a kert ezüstfenyőivel,
a zongorám és Rácz Aladár Yvonnal,
a Toldy Gimnázium boldogító évei,
Apám mellett az építészet gyönyörűsége,
a kint és bent – az árnyékok és fények – a látás, a megismerés,
a távoli kontúr bűvölete és a közeledés – a Megérintés szelleme,
a Teljesség és a részletek.
A vonalak imádott futtatása a papíron – a Mesterek – a Tanítványok – Fiaim és Lányaim – gyermekeim és gyermekeik – a Barátságok és a Szerelem – óh Istenem – és a vonalak imádott futtatása a papíron – mert felkelnek – és házakká válva fogadnak be jó ölükbe.
Csoda ez! Higgyétek el nekem.
Van társam. Isteni az út. Hív. Követem.
