Alig hatéves kislány kihajolt a vonat ablakából, mondták neki, hogy ez már Magyarország. Figyelmesen nézte a fákat, szántóföldeket, sürgönyoszlopokat, semmi különlegeset nem látott, kivéve a vasutast, aki vigyázzban állt a sínek mentén. Kezében piros zászlót tartott, barna, kerek fejű ember volt, más, mint amit addig Belgiumban látott. Csodálkozva, kerekre nyílt szemekkel nézte a fiatal embert, akinek nevetős huncut, mosolygós szemei voltak. A vonat továbbrobogott, mindössze egy pillanat töredéke volt, hogy találkozott a tekintetük. Az volt a kislány első találkozása Magyarországgal.
Nem akart leszállni a vonatról, ott állt az egész rokonság, mind a két nagymama, nagynénik kérlelték, hogy szálljon le, de neki mindenki ismeretlen volt. Rokonok jöttek érte, ő leszaladt az egyik ajtón, a másik ajtón fel, egy darabig így tartott a kergetőzés. Előkerült a nagydarab, kövér rendőr, lehajolt a kislányhoz, közel az arcához, óriási bajusza volt. Mondott valamit, amit nem értett, megismételte. Ő meg csak nézte a nagy bajuszát, ilyet se látott még, nem is tetszett neki. Újra felszaladt a vonatra, és kezdődött minden elölről. Nővére illemtudó kislányként állt a nagymamák mellett, és flamandul kérlelte, hogy jöjjön le, mert megérkeztek. Ő megmakacsolta magát, állt a vonatablakban, onnan mondta:
– Gyere, menjünk vissza, nézd, milyen kormos fekete angyalok vannak itt. – És rámutatott a pályaudvar csarnokának főhomlokzatára, ott volt a koronás magyar címer két angyal között. Minden hatalmas és fekete volt. A kislány addig úgy tudta, Belgiumban azt mondták, hogy az angyalok fehérek.
Történt mindez ezerkilencszázharminckilenc nyarán, szüleik nyaralni küldték haza a kislányokat a nagymamákhoz.
Egy hónap múlva kitört a második világháború. A németek lerohanták Belgiumot, megtámadták Franciaországot, majd Lengyelországot. Édesanyánk, ahogy lehetett, utánunk jött. Apánk nehezebb helyzetbe került, nem tudott jönni. A megszállók hadimunkára vitték a Ruhr-vidékre, közös szállásuk volt, fizetést is kaptak, ünnepnapokon eltávozást, de munkanapokon minden reggel jelentkezniük kellett.
Elhatározta, hogy megszökik. Vasárnap volt, aktatáskájával és lejárt magyar útlevelével felült a Berlinbe tartó gyorsvonatra. Félt, tudta, hogy szökésben van. Ahogy közeledtek a német–magyar határhoz, annál jobban elhatalmasodott rajta a lebukástól való félelem. Családjára gondolt, két kislányára, nemrég vásárolt vendéglőjére, amiért oly keményen megdolgozott Belgiumban. Szerencséje volt, csak a magyarok ellenőrizték útlevelét, észrevették, hogy lejárt. Apám kimagyarázta magát. Átjutott a határon, megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy szál öltönyben, egy aktatáskával érkezett meg Magyarországra.
Akkor kezdődtek az éjszakai berepülések, a bombázások, az elsötétítések. Gyakorlatlanok voltak az emberek, az óvóhelyet még nem alakították ki. Ők a kertben a nagy gesztenyefák alá húzódtak. A kislány anyja ölében kucorgott, nagyon félt, főleg a titokzatosan piros fényű Sztálin-gyertyától (a nép így nevezte), ami mozdulatlanul állt az égbolton, világított, olyan volt, mint egy hatalmas kézilámpás. Rettegve gondolt arra, hogy elindulhat házuk felé, bevilágítva őket, a kertet, az egész környéket, és mindent látni fog.
Az igazi nagy bombázások még odébb voltak. Negyvennégy nyarán. Jöttek az amerikai és az angol repülők, rendszerint a déli órákban. Még ma is hallani vélem félelmetes zúgásukat, bombáik becsapódásait, láttam, ahogy kötelékben nagyon magasan repültek, elöl a vezérgép. Jöttek ezüstösen, hidegen csillogva a tiszta kék égbolton.
Apám politizált, neki támaszkodva a biliárdasztalnak magyarázta törzsvendégeinek, hogy a németek miért is fogják elveszteni a háborút. A német megszállás után óvatosabb lett, főleg, hogy megelégelték „háttér”-magyarázatait, és behívatták a rendőrségre. Így az ostromot a körbezárt Pesten a hetedik kerületben, az óvóhelyen éltük át. Hallottuk a katyusák félelmetes vijjogó hangját, fényeit, az ágyúzást, a becsapódásokat, a repeszszilánkok fémes hangját. A villanyt időnként kikapcsolták, az utolsó héten egyáltalán nem volt. Mécsessel világítottunk, priccseken aludtak egymás mellett a ház lakói. Víz szűkösen, kenyerünk nem volt. Az oroszok a Városliget túlsó felén voltak, harci szünetekben onnan küldték „zenés üzenetüket”, többször is hallottuk a „Kár összeveszni velem” című akkori népszerű slágert. Reménykedtünk, hogy talán mégsem lesz olyan rossz, mint amit hallottunk róluk; aztán megérkeztek…
Ezerkilencszáznegyvenkilencben államosították kertvendéglőnket. Apámat is, mint annyi iparost, kiskereskedőt, kispolgárnak, osztályidegennek bélyegezték. A nagypolgárság után elkezdődött a társadalom széles rétegét átfogó kispolgárság felszámolása is. Az apáról fiúra öröklött tisztes ipar, kiskereskedelem megszüntetése, a parasztság szétverése, kulákság címmel az elitjének az üldözése.
Apám nem kapott munkát, ismét bányászként dolgozott, mint egykoron fiatalon, Belgiumban. Így lettem munkáskáder. És nem is hazudtam. Fiatalok voltunk, de hallgatni hamar megtanultunk.
Amikor ezerkilencszázötvenben az utcai telefonfülkéből felhívtam az MTI Fotó elődjét, hogy fotóriporter szeretnék lenni, másodikos gimnazista voltam. Meglepő, sőt szokatlan volt akkor, hogy valaki ismeretlenül telefonáljon. – Jó napot kívánok, Molnár Edit vagyok, fotóriporter szereznék lenni – mondtam a kamaszok naivitásával és bátorságával. Meglepődtek, kíváncsiak is lettek, vajon ki lehet ez a nő? – tűnődtek el. Másnap ott álltam előttük iskolaköpenyben, copfjaimat fejemen feltűzve viseltem. Nagy volt a csodálkozás, próbaidőre felvettek, talán éppen szokatlan jelentkezésem okán. Utána jött az igazi próbatétel, a feketeleves. Semmit sem tudtam, csak csetlettem-botlottam a felnőttek világában. Az „élet iskolájáról” korábban hallottam, de hogy az mit is jelent, azt elég hamar megtapasztaltam.
Változás történt a vállalat életében. Hétfői nap volt, amikor egyszer csak benépesült a szabálytalan alakú, ütött-kopott bútorokkal berendezett riporterszoba. Akkor találkoztam a szakma nagyjaival, mindenekelőtt Vadas Ernővel, Csörghő Tiborral, Gink Károllyal és így tovább. A szakma elitje gyűlt össze a Tanács krt. 21.-ben a Magyar Fotó Vállalatnál ezerkilencszázötvenegyben. Nem mindennapi élet pezsgett abban a furcsa alakú riporterszobában. Azok az emberek, akik ott dolgoztak, nem önszántukból kerültek oda. Őket is államosították. Ha sértettek voltak is, ez magatartásukban, de főleg munkájukban nem érződött. Tanítottak, neveltek és csodálatosan szép fotókat készítettek, mindent tudtak a szakmáról. A németet a legtöbbjük beszélte, eredetiben olvasták a szakirodalmat. Olvasott, művelt, zeneszerető polgárok voltak. Azokban a nehéz években is megőrizték erkölcsi, szakmai tartásukat. Mi ilyen okítással indultunk el. Szárnyakra kaptam a többi kortársammal együtt, ötvenháromban már önállóan készítettük riportjainkat, de magunk mellett tudhattuk Mestereinket.
Keddi napra esett október 23-a, hallgattam a rádiót, reggeltől folyamatosan mondták a hírekben, hogy nem engedélyezik a felvonulást, aztán mégis engedélyezték. Elindultam a városba, a Rákóczi úton felvonuló egyetemisták. Az autóbusz megállt, ajtajai nyíltak, és a házak ablakai, a boltok eladói kijöttek az utcára. Csodálkozó, mosolygós emberek álltak meg siettükben a járdán, öregek és fiatalok együtt vonultunk a Petőfi-szoborhoz. Felejthetetlen az a nap!
Mint a márciusi ifjak néztem körül este a Kossuth téren. Éreztem, tudtam, hogy történelmi napot élek át. Álltunk, reménykedtünk, együtt voltunk, egyet akartunk, változást, munkások, értelmiségiek, fiatalok és öregek. Akkor, ott, teljes volt a nemzeti egység.
Ha meg kell határoznom történelmi dátumaimat, ami nemcsak az országé, hanem saját hetven évem története, az ezerkilencszázharminckilenc és ezerkilencszázötvenhat. A harmadik dátummal bizonytalan vagyok: ezerkilencszáznyolcvankilenc még nem fejeződött be, arra még várnunk kell…
