Endrőd községben születtem, Békés megyében, 1933. október 5-én este 11 órakor. Apám újságíró volt Zalaegerszegen, ott éltünk 1940-ig; a nyarat, a karácsonyt, a húsvétot Endrődön töltöttem. Nagy, szeretetteli család volt a miénk. A háború alatt apámat tizenháromszor hívták be katonai, majd munkaszolgálatra. A Délvidéken megsebesült. A háború végén – állítólag az ausztriai Gunskirchenben – eltűnt, egy szemtanú szerint éhen halt.
Anyám és én Budapesten voltunk foglyok; szabadulásunk után a hóban – papírtalpú bakancsban – hazagyalogoltunk Endrődre, a jobb lábam megfagyott, de megmentették. Minden más ráadás csak. Iskoláimat Endrődön, Szegeden és Budapesten végeztem; a gimnáziumból kimaradtam, sem lakásunk, sem ennivalónk, sem tüzelőnk nem volt; esztergályosnak tanultam a MÁVAG Mozdony- és Gépgyárban. Segédlevelem megszerzése után kis kitérővel – színésznek jelentkeztem, állattenyésztőnek vettek fel – szakérettségit tettem egy úgynevezett angol osztályban; a budapesti bölcsészkaron szereztem diplomát mint magyar–angol szakos tanár. Hat évig tanítottam Újpesten általános, majd középiskolában, aztán a rádió műsorexport osztályán szerkesztettem angol nyelvű műsorokat; innét az Élet és Irodalom című hetilaphoz, majd a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz kerültem rovatvezetőnek, illetve szerkesztőnek; nyugdíjba a Nagyvilág című világirodalmi folyóirattól mentem, de egy ideje megint tanár vagyok, jelenleg a bölcsészkar angol irodalom tanszékének doktorképző tanfolyamán. Anyám egész életében szívósan dolgozott – apám halála után elment tisztviselőnek –, néhány éve meghalt. Sem apám fantáziáját, sem anyám akaraterejét nem bírtam utolérni. A család a háború után és 1956 után szétszóródott. Egyetlen házassági kísérletem volt, az is fiatalkoromban; balul ütött ki. Diákkorom óta írok és fordítok, elsősorban verset, de szépprózát és újabban esszét is. Nem a hírnév a hajtóerőm, hanem a veszteségtudat. Jártam a világban sokfelé, amikor már lehetett; legjobban a sziklás hegyeket, a prérit és a sivatagot szeretem, az elvadult tájakat. „Önnek halk a hangja, nem jön át a rivaldán” – mondta az a színész-rendező, aki annak idején eltanácsolt a színi pályáról. Igaza volt. Máig halk a hangom.
